Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben (Budapest, 1928)
1. Bevezetés. Az Egyház a XIX. sz. forradalmaiban
AZ EGYHÁZ A XIX. SZ. FORRADALMAIBAN 5 hozást. Száműzték a bonapartistákat s a köztársaságiakat. Eltörölték a forradalmi intézményeket, tekintet nélkül jó vagy rossz voltukra. Börtönökbe csukatták a jakobinusokat. Az országokat elárasztották rendőrökkel és kémekkel. Ezek voltak azon pillérek, amelyeken a reakcionarizmus felépült. Az uralkodói abszolutizmus ismét a tetőfokra hágott. Ez a történelmi visszamenetelés óriási ellenszenvet keltett. A kezek ismét ökölbe szorultak s kezdték titkon fenyegetni a trónokat, oltárokat, uralkodókat s kiváltságosakat. Legnehezebb volt az Egyház helyzete. Az enciklopedisták már rég vörösposztónak kiáltották ki. Hátbatámadta a racionalista felfogás s azóta sem lett nyugta. A francia forradalom egyenesen szíven szerette volna döfni. Jogait és kiváltságait megszüntette, templomait profán célokra lefoglalta, papjait száműzte vagy leöldöste. Ha Napóleon nem is vitte őket a vágóhídra, de nem is kedvezett nekik. Az Egyházat egyszerűen csak eszköznek tekintette céljai elérésére. Jogait ő sem tisztelte. Bár két ízben (1803 és 1812) is kötött vele konkordátumot, ezt azonban akkor szegte meg, amikor jónak látta s úgy ahogy egyéni érdeke kívánta. A sérelmeket VII. Pius pápa (1800—1823) fogságra vetésével (1809) tetőzte be. Természetes, hogy az ily bánásmód után az Egyház is örült bukásának s rajta volt, hogy a restauráció után őt is visszahelyezték korábbi jogaiba és kiváltságaiba. Ezzel még jobban magára haragította a radikálisokat, akik a legsötétebb reakcióval vádolták. Pedig nem volt igazuk, mert az Egyház nem volt reakcionárius az ő értelmezésükben. Igazolja ezt VII. Pius vonakodó magatartása a szent szövetségtől, melybe nem lépett be titkon vallott politikája miatt. Azt pedig senki sem veheti rossz néven, hogy védte jogait, hisz ezt mások jogsérelme nélkül tette, ami nemcsak szabad volt, hanem morális kötelessége is.