Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 (Budapest, 1922)
II. Rész. 1881-1917. - I. Fejezet. Későbbi korom. 1881-1895.
Sohasem közelítettem meg szellemi nagyságot anélkül, hogy el ne lettem volna fogaivá. Sohasem láttam síró nőt anélkül, hogy ne éreztem volna érzékenyen fájdalmat. És sohasem láttam pöffeszkedő hatalmast anélkül, hogy jóízűen ne kacagtam volna. Pesten, szept. 29-én 1884. Teleki Sándor. Elfelejtettem még azt megírni, hogy dr. Haynald Lajos tábornok első látogatását nálunk milyen nagyon kedves módon tette. Levél kíséretében küldtem hozzá Ilona emlékkönyvét azon kéréssel, írna bele egy pár sort. Másodnap huszárját küldte hozzánk a Nemzeti szállodából, hol állandó lakást tartott, azzal a kérdéssel, mikor fogadhatnám őt? Azt üzentem, hogy amikor neki alkalmas, akár mindjárt. Félóra múlva megállott kocsija s a bibornok látogatását jelentette huszárja. Engem, ki protestáns lévén, nagyon kevés bibornokkal érintkeztem, igazán meglepett tetőtől-talpig bíborvörös talárja, még a keztyűje is ilyen volt. Kedves anyám is éppen Budapesten időzött akkor s mindnyájunkat teljesen meghódított az ő páratlanul nyájas és kellemes modorával és elragadó szellemességével. Amikor belépett s leült, azonnal fel is kelt, mondván: „Jaj, hiszen én az előszobában felejtettem útlevelemet, mely az ide belépésre jogosít.“ És kiment az albumért. Haynald velünk egy megyéből származott, már ez a körülmény is vonzalmat keltett iránta bennünk. Úgy megszerettük azután, hogy gyakran látogattuk egymást. Ő oly kedves volt, meghívott Kalocsára, hogy majd megmutatja növénygyűjteményét is, amely úgy tudom, hogy világhírű. Megismerkedtem évek előtt Haynald nővérével, Amáliával, dr. Stockingernével is. Kiválóan érdekes egyéniség volt, akit a Koburg-családbeli Lajos Fülöp gyermekei mellé hívtak volt meg Párisba, hogy azok vezetője legyen s őket "magyar nyelvre tanítsa. Sok érdekes dolgot beszélt el ezen küldetéséről. Franciaország felé kísérője Lajos testvére, a későbbi bibornok volt. 1845 junius 25-én érkezett Párisba, ott magyar udvari ember fogadta. Első teendője volt, hogy az akkori divatos kivágott, rövid ujjú ruhát sötétkék atlasz, magas nyakú, hosszú ujjúval kellett fölcserélnie. Csak ilyenben mutathatták be a királyi családnak, csak ilyet volt szabad az udvarnál viselni. Midőn a francia forradalom kitörőben volt, a nép lázongott, az egész udvar ébren töltötte az utolsó éjszakát Párisban, aggódással várva az eseményeket és rémülten hallgatta e vad kiáltozásokat: „Le a királysággal!“ Másnap estefelé jelentették, hogy a királyi családnak menekülnie kell, vigyenek magukkal, amit lehet. A felségek enni sem mertek, félve a megmérgeztetéstől. Délután 5 órakor kocsira ültek a Tuilleriák egy mellékbejáratánál. Stockingerné és egy udvarhölgy már a zárt kocsiban ültek Fülöp és Guszti hercegekkel, midőn egy udvari tiszt izgatottan jelenti, hogy a királynak nincs helye, a veszély nő, miért is kéri Stockingernét, szálljon ki azonnal, ki így búcsúzik a helyét elfoglaló királytól: „Síre, vigyázzon fiaimra“ A kocsi ezután oly rémült sietséggel indult, hogy Stockingernét, ki még a kocsiajtóban a kis herceget gondozta, elrántotta és földre terítette. Ott maradt fekve, elaléltan. A királyi családot üldöző lovascsapat fölötte száguldott el, csodálatos módon egyik lónak patkójától sem sérült meg. Mikor a csapat elvonult, egy közelben álló tiszt köpenyét adta rá és elvezette onnan, mert ekkor már a dühös tömeg rombolt és pusztított a palotában. Stockingerné a királyi mosónőhöz menekült és másnap paraszt ruhában ment el a guilleriákba,ahol szobájában nem maradt egyéb egy porcellánváza darabjánál, melyet emlékül magával hozott és itthon gyakran mutogatott. Harmadnapon Stockingerné útnak indult egy udvari komornával, mert időközben megtudták, hogy a királyi család Angliába menekült. Vittek