Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 (Budapest, 1922)
I. Rész. - IV. Fejezet. Fiatalasszony korom. 1860-1880.
Gróf Rhédey Lajosné azért óhajtott az ő lelkesedni tudó egyéniségénél fogva Vámbérihez fordulni a sír érdekében, mert tudta, hogy ő milyen közeli és baráti viszonyban áll az angol királyi családdal. Viktória királyné neki ajánlotta volt Eduárd fiát, az akkori walesi herceget, mikor Magyarországba jött mulatni, hogy őrködjék fölötte. Itt magyar delnőink közül különösen hárman igyekeztek őt az Európa-szálló fényes termeiben szórakoztatni: Gyürky Ábrahámné Orczy Sarolta bárónő, Jankovich Béláné Balogh Adél és Görgey Arthur leánya, Bohusné. Az angol király Vámbérit annyira szerette és kitüntette, hogy ő fizette budapesti nagyfényű lakását, melynek ablakairól esténként kedvtelten gyönyörködhetett a szemközti kivilágított Gellérthegy ragyogó szépségeiben, mely karácsonyfához hasonlító tündéri képet nyújt; lángjait százszorosan visszatükrözik a Duna hömpölygő habjai. Sőt külföldi nyaralóhelyeken is ellátta Vámbérit lakással és ha Angliába ment — pedig ez gyakran történt —, akkor a London terein tartott előadásaira 20—30.000 ember gyűlt össze, olyan nagy volt iránta az érdeklődés. Vámbéri különben a török szultánnal is rendkívül jó barátságban volt. Volt neki Konstantinápolyban egy yachtja, melyet a szultán ajándékozott neki. Nagyon hívta édesanyámat és egész családunkat, hogy tegyünk egy utazást Konstantinápolyba, ottlétünkre felajánlva yachtját. Mikor Olaszországban nagy nemzetközi földrajzi kiállítás volt, Vámbérit kérték föl, hogy ő magyarázza a kiállítás tárgyait Margaretha királynénak. Vámbéri beszélte nekem, hogy Párisban mint III. Napóleon vendége, a császár szomszédja volt egy udvari ebéden. Napóleon kérdezte, hogy hány éve tartózkodik Párisban, hogy olyan tökéletesen elsajátította az ottani kiejtést? „Három napja, Sire!“ volt válasza. Ilyen rendkívüli nyelvérzéke volt Vámbérinek. A rákövetkező évben édesanyám tanulmányútra ment Németországba. Megbízást kapott, hogy vegyen részt a Kasselban tartandó „Allgemeiner deutscher Frauen-Verein“ közgyűlésén. Utitársul szegődött hozzá egy nagyműveltségü urinő, Jankovich Antalné, kivel Vihnyén ismerkedett meg több év előtt s kit rövid idő múlva alelnökké választott az Egyesület, mert Somssich Pál azzal a váddal illette a Nőképző Egyesületet, hogy felekezeties vagyis protestáns színezetű, minthogy elnökei protestánsok. Ezért kellett egy katholikus alelnököt is beválasztani, nehogy a féltett és még igen kezdetleges egyesület az ilyen gyanúsítás által kárt vallhasson. Jankovichnénak férje Mosony megyéből való volt, igen gazdag szülők egyetlen gyermeke. Volt Franciaországban egy odaházasodott Jankovich, szintén nagy vagyonnal bíró, már francia, de gyermektelen állampolgár, azért szerette volna Jankovich Antalt fia gyanánt örökbe fogadni s ott neveltetni, de szülei nem egyeztek bele. Jankovich igen nagyműveltségü és igen sokat utazott egyén volt. Szépen festett, költeményeket irt. Finom lelkületű idealista volt, bizonyos, a magyaroknál kivételes külföldies patina vonta be egész egyéniségét. Felesége, Zsitvay Kornélia, egy őt teljesen megértő, lelkesedni tudó, szintén nagyműveltségű, igen szellemes nő. Mint fiatal házasok elmentek párisi rokonaikat meglátogatni. Azon idő alatt kapott nagybátyjuk családja meghívást az ottani Rotschild báljára, amely rendkívül fényesnek ígérkezett. A fiatalasszony, aki minden iránt oly élénken érdeklődő volt, ezt a hallatlan fényt és pompát természetesen nagyon kívánta látni. Az öreg úr így szólott: „Vous ne serez pas si lâche d’aller chez un juif“. De a fiatal nő tapasztalni vágyó kíváncsisága győzött. Csellel és ügyességgel kijátszotta ezen tilalomszerű feddést és titokban elmentek a bálra. Sokat beszélt a gazdagság ama tündérvilágáról, hol az aranyszövésű tapéták fénye még ragyogóbbá tette az estély pompáját.