Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 (Budapest, 1922)
I. Rész. - IV. Fejezet. Fiatalasszony korom. 1860-1880.
Egy másik Rothschild (úgy gondolom a frankfurti vagy a londoni ház egyik sarja) szenvedélyes rovargyűjtő. Nem lévén még gyűjteményében barna medve bolhája, nemrég eljött a Tátrába, hogy szerezzen ilyet. Szellemes írónőnk, gróf Teleki Sándorné, Új-Tátrafüreden, hogy megismertessen az idegennel, eredeti magyaros gazdag uzsonnát adott, arra meghívta báró Rotschildot vendégül villájába, a „Szikraház“-ba. Az ő vidékére való Wertheimstein Rózsikisasszony, éppen nála időzött vendégül, megtetszettek egymásnak, levelezés folyt közöttük s végül a tudós Rotschild magával vitte feleségül a szép magyar leányt. Hogy Rotschild elérte-e célját, mely hazánkba hozta s tudott-e barnamedve bolhát szerezni, arról már hallgat a krónika. Édesanyám és Jankovichné útjukra nézve úgy állapodtak meg, hogy utazásuknak odafelé minden költségét az egyik, visszafelé a másik fogja viselni. Wiesbadenben (amely csaknem olyan játékbarlang hírében állott, mint Montecarlo) édesanyám szórakozott természeténél fogva is és mert nagyon fel volt villanyozva tanulságos útja és az egyesület érdekében felhasználandó sok tapasztalata által, a nagy étteremben felejtette pénztárcáját, melyet fizetés után asztalkendője alá tett. Kocsin mentek a vonathoz, mikor az állomáson a kocsit akarta fizetni, vette észre, hogy nincs pénze, de volt még annyi ideje, hogy visszatérhettek a szállodába, bár teljesen reménytelenül, gondolva, hisz az lehetetlen, hogy ilyen romlott erkölcsű helyen megtalálhassák. Amint a kocsiról leszálltak, egy pincér a kezében tartott tárcával futott feléjük. Valóban ritka becsületesség! Pap Henrik festőművészünktől hallottam, hogy mikor ő Münchenbe ment továbbképzés végett hosszú időre, összes utazóládáinak és bőröndjeinek kulcsát Budapesten felejtette. Magánháznál volt lakása, megkérte háziasszonyát, hivasson lakatost, de minthogy neki a városba kell mennie, azért kéri őt, hogy mialatt ott lesz a lakatos, legyen szíves jelen lenni, hogy valamije el ne vesszen. Megütközve így válaszolt a háziaszszony: „Ich werde doch einen Schlosser holen und nicht einen Dieb“. Bizony, sajnos, nálunk fehér hollószámba megy a megbízhatóság. Frankfurt am Mainban, a Philosophen Congressen, szintén részt vett édesanyám Jankovichnéval. Ott báró Leonhardi beszédében kifejtette, hogy a nő nem képes semminő tudományt előbbre vinni, amire édesanyám az egész nagyközönség zajos helyeslése mellett visszavágott neki, hogy az ő állítása férfiúi arrogancia csupán, mert ezt csak akkor lehetne megállapítani, ha nő és férfi teljesen egyenlő kiképzésben részesülnének. Sokáig folytatott még levelezést Németország kimagasló műveltségű aszszonyaival, köztük Olio Peters és Mahrenholz bárónővel, kinek születése századik évfordulóját Drezdában az ő sírjánál igen nagyméretű hódolattal ünnepelték meg néhány év előtt, melyen az Orsz. Nőképző Egyesület is képviselve volt Krug Teréz igazgatónő által. Mikor Erzsébet királyné leánya, Gizella főhercegnő férjhez ment, esküvőjére a pesti nőegyesületek elnökei küldöttségképen mentek a főhercegasszonynak hódoló üdvözlésüket kifejezni és vittek magukkal nászajándékul egy művészi kristálytárgyat. Édesanyámat kérték fel a küldöttség vezetésére és hogy a nászajándékot beszéd kíséretében adja át. Nagyon sok szép és érdekes dolgot beszélt édesanyám az esküvői szertartásról és hogy mily szívélyesen fogadta a magyar nőket Gizella főhercegasszony. Családunkban a születésnapokat, melyek az enyémet kivéve majdnem mind decemberre estek (édesanyámé és férjemé dec. 13, atyámé 14, első gyermekemé 17), mindig megünnepeltük. Éppen egyhetes volt kisfiam, mikor virágcserépben első karácsonyfáját kapta. Az én gyermekkoromban még alig volt család, ahol karácsonyfát gyújtottak, tulajdonképen csak később terjedt el hazánkban ezen gyönyörű szokás. De nálunk mindig megvolt, néha tréfás ötleteket is ve- Rudmyné: Emlékeim.7