Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása (Budapest, 1908)
Előszó
ELŐSZÖR magyar volt az mindég, s magyarságának ezer és ezer felét adta mindig ! Még a bécsi kormányszékek is állandóan magyar nemzeti katonaságnak nevezik. A komáromi és a győri városi jegyzőkönyvek meg állandóan magyar seregnek írják a naszádosságot. A vízi haderő magyar mivoltát eléggé megmutatta azzal, hogy mindig a nemzeti fölkelésekhez csatlakozott, s az osztrák zsoldra állott ráczok ellen harczolt! Vájjon tették volna-e ezt, ha jómaguk is ráczok lettek volna ? „A dunai hajóhadak története“ czímű munka botlásainak, ferdítéseinek és meséinek kimutatása több száz oldalra terjedő könyvet betölt. Ennyi teret e munkában nem köthettünk le, s így itt csak a legfőbb hibákkal foglalkozunk. A többivel majd másutt vetünk számot. Mivel sem magyar, sem német nyelven nem jelent meg még oly munka, ami a 16. és a 17. századi magyar hadtörténet rejtett berkeibe vezetne, töretlen csapásokon kell e berkek mélyébe hatolnunk. Az áttörés ugyan nehéz és izzasztó munka, de az újonnan nyitott út lélekemelő, magasztos és szivetfogó világba vezet. Azt mi semmi nyelvvel ki nem mondhatjuk, minő fölemelő hatása van hadtörténetünknek a magyar lélekre! Semmi, de semmi úgy meg nem nyitja a szemünket és a lelkünket, mint a mi magyar seregünknek dicsőséges múltja. A mi nagyot és szépet a magyar géniusz, a magyar lélek csak teremthetett, nemzeti haderőnk küzdelmes múltjában seregével áll előttünk. Erő, vitézség, önfeláldozás és harczi készség a meg nem szűnő lelkesedéssel párosultan hősöket és hőstetteket özönével teremt. Iskoláinkban nem kell idegen nemzetek legendáit olvastatnunk; Cid románczaira sincsen szükségünk. Ezeknél szebbet, lélekemelőbbet, dicsőbbet ezerévet találunk a saját nemzetünk múltjában. Csak napvilágra kell hoznunk a levéltárak heverő kincseit és szemmel látjuk, mi volt és milyen volt egykoron a magyar katona az ellenséggel szemben! A mi szép és dicső akad a hadi múltúnkban, kétszeresen értékelnünk kell, mert hisz az egykorú emlékek úgy adják értenünk, hogy a 16. és a 17. században a magyar vitéznek leírhatatlan nyomorúság, örökös szenvedés s nem ritkán éhhalál volt az osztályrésze. Erején és vitézi tisztességén kívül egyebe sohasem volt! Ám az örökös küzdés és nélkülözés megedzette; az ellenségnek alapos ismerőse, harczmódjának elsajátítása a török esre-