Szalay László: Magyarország története 2. (Pest, 1862)
Kilenczedik könyv. 1301-1342
I. Midőn az Árpádok fejdelmi vérének utolsó furadéka felett a budai sírbolt becsukódott, a nők öröködéséről annyival kevésbé lehetett szó, mivel a fivér is csak választással vegyes öröködés alapján vitte a birodalom kormányát, s a középkor még nem jutott el fejlődésének azon fokára, hol nőben is jogképességet látott a királyságra. Ehhez képest Endre özvegye Ágnes odahagyta az országot, anélkül hogy atyja a római császár egyebet követelt volna számára, mint hitbérének további birtokolását); s az árva Erzébetben atyjának legbuzgóbb hívei sem látták a nemzet királynéját. A főhatalom kisszállásának kérdésében kétfelé ágaztak a nézetek. Az egyik, számra nagyobb felekezet a szabadon választó nemzettől várta annak kijelölését, ki, mint fejdelem a közügyek élére .) Jószágait Magyarországban még azután is, részét, úgy látszik, haláláiglan bírta, mely 1364-ben következett be. 1308-ban, midőn atyja, Albert császár Habsburg vidékén meggyilkoltaték , ott volt, vele, s iszonyatos buszút állott érette. Azontúl, Magyarországbani rövid tartózkodás után, a Svájczban élt, mint apácza, a königsfeldeni monostorban. — Endre leánya, Erzsébet, Ágnessel egy időben költözködött ki a hazából, s midőn cseh jegyese 1305-ben Violával, a tescheni herczeg leányával lépett házasságra, a Rajna partján Schafhausen vidékén a katalinvölgyi apáczák monostorába vonult, hol 1338-ban meghatározott.