Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

32 JUSTH ZSIGMOND — Érti ezt a levelet ? Mit gondolt ez az ember ? — Valószínűleg megértette tegnap a helyzetet, — felelt Arzén reszkető hangon. Roppant lelki vádat érzett. — S aztán ?!! Ha úgy van is ? Ez még nem jogosította fel arra, hogy így merjen írni nekem! Hiszen ebből a levélből az tűnik ki, hogy ő unt meg engem . . . Engem ! . . . A szegény! . . . De hát mit gondolt ez az ember ? Mintha nem ő reá nézve lett volna páratlan tisztesség, hogy én néhány hóig— átkozottak legyenek a napok ! — vőlegényemnek tekintettem ?! Őt! A­kit lenéz­tem, mert nem tartottam szellemileg hozzám méltónak! . . . A­kit inkább szántam, mint sze­rettem! ... S aztán . . . aztán . . . azzal végzi, hogy barátom marad mindörökre. Milyen kegyes a szegény ! Hát ez nem tőlem függ-e ? Tovább is beszélt volna, de görcsös, csukló sírás akasztotta meg szavát, s hörögve, zokogva omlott a pamlagra. Aztán egy perczig idege­sen sírt, majd felszökött helyéről, összetépte a kis levelet s rávetette magát Arzénra, nem tö­rődve azzal, hogy Teréz kisasszony is a szo­bában van. Hevesen össze-vissza csókolta Arzén arczát és kezeit, mielőtt amaz megakadályozhatta volna. — Te . . . te . . . te vagy az én uram, párán-

Next