Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

140 JUS­TH ZSIGMOND terjedt. Egyik oldalon az élet lüktetése, a másikon az enyészet csendje ... Lassan, karonfogva mentek végig a Duna partján, meg-megállva, elhallgatva a habok egy­hangú zúgását . . . elnézve, a mint egy-egy gőz­hajó végig siklott a­­folyón, mely nagy hullá­mokat vert. — Mégis csak ilyenkor legszebb a természet, — susogta Paula és közelebb húzódott Arzénhoz. — Igen, mert ilyenkor a legszomorubb ... az elmúlásra emlékeztet minden, még az enyhe nap­sugár is, a­melynél melegedünk. Néhány vízi madár rebbent el mellettök. —­ Nézze, Arzén, milyen szépek színben! Hogy kiemelkedik fehér szárnyak a part fehéres kövein? Egészen Vereschaginra emlékeztető színpompa. Mégis csak legszebb a fehér fehéren. Arzént bántotta ez a megjegyzés, jobb sze­rette volna, ha e perczben Paula hallgat. Ez a pár szó egészen felzavarta merengéséből. — Akar valamit enni, Paula ? — kérdezte, hogy egyáltalában mondjon valamit. — Jó. Jó lesz. Együnk valamit, a mi kirán­dulásunkhoz illik, legyünk stylizáltak, együnk falaink és sajtot. Arzén nem szólt semmit. Némán mentek fel a vendéglőbe, mely a domboldalon feküdt. A lak sárga levelei lassan peregtek a földre, s a

Next