Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

54 JUSTH ZSIGMOND milyen is csak ? Boldogtalan ? Nem, mert hiszen akkor nem reménylene semmit, nem vágyna már semmire, vagy pedig érezné, hogy vágyai betölt­­h­etetlenek ... És hát még is remél ?! De mit ? Megint Paula jutott eszébe. Igen, valami új . . . ez egy kis életet fog lehelni belső világába, így ámítgatta magát. — Hánykor érkezik meg ? — kérdezte, hogy éppen valamit kérdezzen. — Hiszen tudod, a nyolcz órai vonattal jön Bécsből. Ejnye, de szórakozott vagy! — Én? egy cseppet sem. Miért lennék? — felelt elpirulva Arzén. Ismét elhallgattak. Ernő Paulára gondolt, Arzén meg arra, hogy mit fog érezni, ha majd meg­látja . . . Ezalatt az indóházba értek. A sürgő-forgó lármás nép magával sodorta a két merengő mű­vészt. Egyszerre csak az étteremben találták ma­gukat, hol a legközelebbi sarokban helyet fog­laltak. Arzén lassan szürcsölte a rendelt teát, s néha-néha kinézett a Kerepesi­ út felé. A levegőt rózsaszínűvé festette a lemenő nap végső sugara, a­melybe pic­iny ívet vontak a széles kör­út gáz­lámpái. Arzén pár perczig elmerengett a képen, aztán nyugtalanul helyet cserélt. Ez a folytonos izgés­­mozgás, futás, lárma, türelmetlenné tette, aztán

Next