Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

68 ■ JUSTH ZSIGMOND Arzéntól, a kisebb olajfestményeket és vázlatokat kezdte nézegetni. — Lássa, ez már más; ezeket látta, érezte, ez megragad engem is . . . Nézze, Ernő, milyen gyönyörű ez a fehér fal, hogy megvilágítja itt a napsugár, s ez az eleven zöld szín a sötétben . . . Hogy lüktet e vázlatban az élet!... Nem érzi, Ernő, hogy mit gondolok? — Ő nagysága is azt mondja, a­mit én már olyan gyakran emlegettem, hogy csak magát a szemeid előtt levő képet tedd vászonra ... a tüneményt, a­hogy láttad s megérezted. Paula, mintha megsértették volna, ingerülten lépett félre. — Ez a kalászos búzaföld — folytatta, nem ügyelve Giládyra — százszor többet ér, mint Dáriusa — az én felfogásom szerint. Arzén nem szólt semmit. A műterem egyik ablakához ment s közönyös arczc­al nézte, ho­gyan labdáznak kint a gyermekek. — És ez a táj, milyen gyönyörű! Lássa, ba­rátom, ezt érezte, ezt látta. Ez a zöldes és mályva színű átlátszó ég, ez a széles napsugár, a mely behint mindent, ezek a feketés zöld fák, a­mint megtépik silhouette-jeikkel az erős nyári nap­sugártól megsárgult, elszáradt gyepet . .. mindez igazán gyönyörű. — A jó Isten tudja, de Dáriust olyan kedvvel, egész lelkemből festettem! Minden ecsetvonás

Next