Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
t, JUSTH ZSIGMOND merengve, félig lethargiában. A ravaszi napfény beragyogta egész alakját. Arcza a byzanczi aranyalapra festett szent képekre emlékeztetett. Hoszszúkás arctéle, keskeny, mandola vágású szemei, sovány, hosszú lecsüggő karjai, szájába lógó orra, mintha stylizáltak lettek volna, de szemeiből bágyadt, kialvó, finomult érzékiség s mély érzés beszélt. A közeli kertek illata átjárta egész testét. E perczben igaz fájdalma mellé még más hangulat is tolult. Megérezte a tájképet és egy pillanatra megfeledkezett Annáról. A városliget terült el szemei előtt. Az egyik oldalon a rondo és a Stefánia-út a maguk köznapi előkelőségével, a másik oldalon a német aréna felé vezető alléé. Erre felé tartott. Itt csendesebb a környék, igazabb a természet. Az akáczok még nem hajtottak ki egészen, csak pár nap óta volt melegebb idő. Feketés törzseik megvonalozták a zöld rét világos alapját. Itt-ott egy nagy fűz, vagy nyárfa finom, piciny, fakadozó levélkéi pontozták zöldre az ég világos, áttetsző azúrját. A pázsitot sötét klaszin liliomok és fehér százszorszépek tarkították. A levegőben könnyű, alig érezhető illat áradozott. Egy-egy bokorban énekes madár szólt szerényen, alig hallhatóan, tán mert megriadt az embereknek a távolból ide hallatszó morajától, vagy tán azért, hogy a bokrok, fák és pázsit finom rajzával összhangban legyen.