Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
ίσο JUSTH ZSIGMOND — Én ? . . . De hogyan! És a leány még tovább ment. — Meg kell történnie, mert máskép nem lehet — szólt magában, és önmagára még most sem gondolt. — Távozzék egy időre . . . — Én ? De ugyan miért? — kérdezte Arzén, el akarva rejteni azt, hogy elértette Elza titkos gondolatát. — Mert Paula szeretni fogja önt, és ön Ernőnek legjobb, egyetlen barátja. Elza lángveresen, egész testében reszketve állt meg egy poros akáczfa mellett, megfogva vékony törzsöket egyik kezével, hogy el ne szédüljön. Arzén megszégyenülve állt előtte. Ennek, ennek az egyszerű leánynak kellett megmutatnia az utat, melyet követnie kell! A regényíró, kinek mesterségéhez hozzá tartoznék az emberismeret, gyermeknek érezte magát a leány mellett. Hosszan hallgattak. Végre Arzén szólalt meg először: — ígérem, hogy elmegyek. Nem látnak jó ideig. Aztán, majd egyszer visszatérek . . . s jó barátok leszünk megint mindnyájan. — Köszönöm. Ezt vártam öntől. — És Elza hálásan, bár szívszakadva köszönte meg Arzénnak, hogy megértette, mit akar.