Horváth János: Magyar Jogászegyleti értekezések 146. - Az 1722/23 II. III. Törvényczikkek által elfogadott pragmatica Sanctio lényege és annak helyzete a magyar közjogban (Budapest, 1898)
Mélyen tisztelt teljes ülés ! 1893. év november havában «A magyar királyság közjoga» czim alatt nagyobb terjedelmű művet bocsájtottam közre, melynek megírásánál szorosan alkalmazkodtam a történelmi folyamathoz. E műben (2. §.) foglalkoznom kellett az 1723. I., II. törvényczikkek által elfogadott sanctio pragmaticával s méltányoltam annak helyzetét a magyar közjogban, és ez irányban azon álláspontot foglaltam el, mely az 1861. és 1866. évi föliratokban van alapul véve , s az 1867. XII. t.-cz.-ben törvényileg sanctionálva. (A «Neue Frankfurter Zeitung» 1861. aug. 11-én így ír a második föliratra nézve : «Ezen okmány nemcsak a bizonyítás terén remekmű, hanem a középeurópai államrendszer fejlődésében is előre láthatólag elhatározási pontot fog ez megjelölni. Ezen felül minden időre emléke lesz ez, egy nép hűségének meggyőződéséhez, valamint, egy magát el nem hagyó nemzet joga megsemmisíthetlenségének». Az «Ost und West» szláv irányú lap 1861-ben így jellemzi a magyar országgyűlés második föliratát: «Egyike az Ausztriában napvilágot látott legkitűnőbb államiratoknak............A mi államjogi tételeit illeti, valóban igen nehéz leend azokat megczáfolni, pedig okvetlenül megczáfolniok kell, mert a császári leirat különben összeomlik». Nem éreztem magamat jogosultnak ezek után arra, hogy p. o. a második fölirat tételeitől eltérjek, ily jellemzés után az lehetetlen.) A «Nemzet» 1893. évi deczerjapr.hó 1-én kiadott (4047— 332) számában közjogi fölfogásom ezen alaptételét s kiindulási pontját nem tartá helyesnek, s ezzel szemben bírálata azon álláspontra helyezkedett, hogy nálunk nincs pragmatica sanctio.