Herman Ottó (szerk.): Védjük az állatokat (Budapest, 1882)
lehet ez sok, lehet kevés, mindenesetre nyújtani fogok annyit, a mennyi bennem él. Hölgyeim és uraim ! Liebig, a vegytannak mint tudománynak e fényes csillaga, egy röpke mondást eresztett világgá, mely, mondhatom, már közhelyivé vált. Azt mondta t. i., hogy egy nemzetnek mívelődési fokát meg lehet ítélni azután a szappanmennyiség után, amelyet az a nemzet fölhasznál, vagyis : amely nemzet több szappant fogyaszt, az műveltebb annál, amely kevesebbel éri be, mert hiszen a tisztaság, melynek a szappan előmozdítója, mindig finomabb erkölcsökkel és szokásokkal jár, tehát míveltségre is vall. A mondás mindenesetre szellemes ; van is valami igaz benne, de az is áll, hogy az egyénre, néha a társadalom bizonyos csoportjaira vagy köreire alkalmazva, nem mindig állja ki a próbát; e csoportokat, köröket és egyéneket pedig — fájdalom — a míveltség dolgában legelőbbre haladott államokban találjuk fel leginkább ! Ott járnak, kelnek leginkább az üres fejű, üres szívű piperkőczök; ott a léhák, csalók, a könyörtelenek és kőszívűek ezrei; ott a fényes mezzel takaródzó elveszett lelkek-------ezek magukra öntik a kelet és nyűgöt minden illatszerét, fogyasztják halomszámra a finomnál is finomabb szappant.-------De hát mit ér az mind, amikor se szívok, se lelkek, amikor ők csak a leg-