Herman Ottó (szerk.): Védjük az állatokat (Budapest, 1882)

lehet ez sok, lehet kevés, mindenesetre nyújtani fogok annyit, a mennyi bennem él. Hölgyeim és uraim ! Liebig, a vegytannak mint tudománynak e fényes csillaga, egy röpke mon­dást eresztett világgá, mely, mondhatom, már közh­elyivé vált. Azt mondta t. i., hogy egy nem­zetnek mívelődési fokát meg lehet ítélni azután a szappanmennyiség után, a­melyet az a nemzet fölhasznál, vagyis : a­mely nemzet több szappant fogyaszt, az műveltebb annál, a­mely kevesebbel éri be, mert hiszen a tisztaság, melynek a szap­pan előmozdítója, mindig finomabb erkölcsökkel és szokásokkal jár, tehát míveltségre is vall. A mondás mindenesetre szellemes ; van is va­lami igaz benne, de az is áll, hogy az egyénre, néha a társadalom bizonyos csoportjaira vagy köreire alkalmazva, nem mindig állja ki a pró­bát; e csoportokat, köröket és egyéneket pedig — fájdalom — a míveltség dolgában legelőbbre haladott államokban találjuk fel leginkább ! Ott járnak, kelnek leginkább az üres fejű, üres szívű piperkőczök; ott a léhák, csalók, a könyör­telenek és kőszívűek ezrei; ott a fényes mezzel takaródzó elveszett lelkek-------ezek magukra öntik a kelet és nyűgöt minden illatszerét, fo­gyasztják halomszámra a finomnál is finomabb szappant.-------De hát mit ér az mind, a­mikor se szívok, se lelkek, a­mikor ők csak a leg-

Next