Borsod - Miskolci Értesítő, 1877 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1877-11-08 / 45. szám
háta mögött hallgat. „Daczolni, úgymond, senkivel sem szeretek, legkevésbbé a közvéleménynyel, de nyomorultan jártam volna el politikai pályámon, ha meg nem tanultam volna, hogy a midőn egy részről a közhangulat, más részről önlelkiismeretem közt kell választanom s egyikkel vagy másikkal ellenkezésbe jönnöm, inkább tűrjem a közvélemény mint önlelkiismeretem kárhoztatását.!* Valódi cátói jellem, melyről meg van írva, hogy a hibát mindenkinek megbocsátotta, csak magának nem, s hogy inkább óhajta elveszteni a nép kegyét, dicsérendő tettek miatt, mint rosszul cselekedve megnyerni. Nem tisztelt közgyűlés, az 1861-diki alkotmányos harczot s annak dicsőült vezérét, az 1867-iki jogfolytonossági győzelmet s annak magna chartáját, nem lehet igazságosan vádolni a jóhiszemű túlzások vagy tévedésekért, melyeket később a váltakozó kormányok s parlamentek talán erőnk túlbecsülésével elkövettek, s melyeknek súlyát napjainkban oly nehezen hordozzuk. Sorsa intézését maga vette kezébe a felszabadult ország. Kit vádoljunk, ha épen vádolni szeretnünk, hogy ekkor intéztük ügyeinket! Kit Vádoljunk, hogy a szabadság megszerzése és élvezése, amely másoknál előlegesen kívánta a nagy áldozatokat, nálunk utólagosan s folytonosan követeli azokat. Mert a szabadság, amint Guizot helyesen mondja, nem azon javak közzé tartozik, a melyeket játszva nyerhetni, vagy tarthatni meg, s ha első működését lanyha és ingatag intézményekkel jelöljük, meg fogja vonni tőlünk azon értéket és előnyöket, amelyeket általa magunknak ígértünk. Mi a kik tapasztalásból ismerjük meg nemzeti és alkotmányos létünk régibb vergődéseit és súlyos bajait, a kik láttuk és átéltük a forradalom remény és véráldozatban gazdag napjait s tragikus végét, — majd azután éveken át szenvedtük a féktelen zsarnokság lealázó, gyötrelmes próbálgatását a kíspadra feszített nemzet testén: mi bizony hálásan ismerjük el becsét a kivívott alkotmánynak, szívesen és csüggedetlenül munkálunk annak korlátain belől a nemzet jobb jövőjéért, s áldva tesszük fel a kegyelet koszorúját azon nagy polgár emlékére, aki épannyi bölcsességgel, mint szerencsével annak birtokába segíté a nemzetet. Hiszen soha sem volt idő és közhelyzet olyan, melylyel kézen fogva járt volna az általános és kivétel nélküli megelégedés. Emberi természetünkben fekszik: kicsinyleni a jelent, túlbecsülni a multat s remény és képzelet csalékony színeivel festeni a jövendőket. A szabadság pedig a megszokás által olyanná lesz, mint a levegő, melynek mivoltára s becsére alig figyel valaki, de ha elvonják tőlünk, mindyájunkban eláll a lélegzet és az élet működése fenakad. Deákban az ember nem volt kisebb, sőt mondhatni, talán nagyobb volt a hazafinál, nagyobb az államférfiúnál. Senkit sem mutathatunk fel történelmi szereplő egyéneink között, akihez, oly nagy hatalom birtokában, oly kevés ragadt volna a föld szennyéből és salakjából. Saját személye és annak bármely előnyei vagy hátrányai soha sem forogtak szem előtt. Hasonlított jelleme az aequátor vidékéhez, ahol a nap függélyesen szórja sugarait a földre és a testek semmi árnyékot nem vetnek. Egyéni szivjóságát kifogyhatlan enyhítő forrásnak találta minden hozzá közeledő. Önzetlen-sége — ha szabad arról is emlékezni — példányképül ragyoghat minden idők és nem-zetek nagy emberei előtt, hogy a kinek kezében, egyszerű szegény polgár létére, úgy szólván, két ország sorsa nyugodott, nem mutatott egy hajszálnyi rést, melyen az önző anyagi érdeknek csak egy paránya is beszékelhetett volna jelleméhez. — Nem magának és magáért, minnyájunkért minnyájunknak élt. Serit arbores in longinqua saebula, fákat ültetett a távol jövő számára. Tetteinek legfőbb jutalmát egyedül öntudatában kereste. Ismerte az emberi természet s legközelebbről saját nemzetének tulajdonait. Hiszen nemzeti tulajdonaink megnemesített s átszűrődött lényegének ő maga volt mintaképes leghűbb képviselője. Köztudomású, hogy a kiegyezés után a felségétől a királytól ennek emlékül ajánlott egyszerű arczképét sem fogadta el, mert úgymond — könnyen hírre kaphatna a gyanú, hogy ha maga a kép nem is, de a kerete értékes volt. Épen mint Periklész aki azt tanácsolta művészbarátjának Phidiásznak, hogy Minerva isteni szobrát készítvén, könnyen levehetőleg rakja arra a közhatóság által kimért dús aranydíszt, mert az athaenei nép gyanúja hamar fölébred, a minthogy föl is ébredt s jó lesz akkor, ha Phidiász magát az arany újra mérésével igazolhatja. — „Ő felsége valószínűleg túl fog engemet élni, igy szólt azon alkalommal Deák. Ha meghalok mondja el síromon, hogy Deák Keren ez becsületes ember volt. Ezt kérem jutalmul.* És ez a szerény, de szerénységében oly meghatóan felséges jutalom nem is maradt el, sőt még életében nyilvánvalóvá tette azt előtte a koronás király benne helyzett föltétlen bizalma ; halála után pedig csillagok közzé jegyezte azzal az ő nevét a hálás haza s a mivelt emberiség. Isten hozott tehát falaink közé, múlandó képmása a nagy elköltözöttnek! Az a mit mi teleimed szemlélünk és hódolva tisztelünk, soha el nem múlik, értékéből soha nem veszit s mindig lelkesítően üde marad : a te magasztos szellemed, hazafias érdemeid s dicső pályafutásod emlékezete. — Nem is először üdvözlünk most téged e tanácsteremben. Magáénak vallott e megye közönsége már több mint 40 évvel ezelőtt, midőn (1836. junius 24-én) választott táblabirái sorában a te neveddel önmagát megtisztelte. Nem is jöttél hozzánk idegenek közzé, íme szent nyugalommal tekint reád itt az ősz József nádor, a ki hajdan magas helyzetéről bölcs méltánylattal kísérte hazafias törekvéseidet; ime itt köszöntenek hírneves, de nálad kevésbé szerencsés bajnoktársaid megyénk büszkeségei: Szalóczy és Szemere, amaz egy hosszú szép élet után azzal hunyva le szemét, hogy a szabad magyar alkotmány ígéretföldére bepillanthatott, lemez ragyogó tehetségeivel zaklatottan, megtörötten a haza romja felett, a zilált lélek azon egy derengő vigaszát nyerve, hogy csontjai a szülőföld kebelében fognak nyugodni; és itt köszöntünk minnyájan, győzelmed örökösei, a kiket pályád lelkesít, halhatatlan érdemed hálára buzdít s veled a hazaszeretet szent kapcsai egyesitnek! Az lesz a te méltó emléked, arczképnél, szobornál felségesebb és tartósabb, ha erényeid dúsan tenyésznek és gyümölcsöznek a magyar szivekben,• ha úgy szereti e hazát annak minden szülötte, amint te szeretted , tisztán önzés nélkül, örökké munkálva, soha nem csüggedve, soha nem koczkázva; az lesz hozzád illő emlék, ha az általad lerakott alapon s az általad jelölt irányban tovább-tovább építve, erőssé és nagggyá, kívül tiszteltté, belől boldoggá fejlődik s állandóan virágzik a magyar nemzet. --------Hisszük, hogy igy lesz. Rajta leszünk, s adja isten, hogy igy legyen. E hittel üdvözöl most téged s ezzel szokt szivéhez Borsod megye közönsége. Már elhallgatott a szónok, de a közönség a beszéd varázshatásától mintegy megigézve hallgatott tovább, s csak később tört ki taps és viharos éljenzésben, s boldognak érezte magát mindaz, ki vele kezet szoríthatott, s büszkének az, ki arra gondolt, hogy megyénk főjegyzőjében ily lángnyelvü költőt bir. — Ezután főispán úr a gyűlést nehány perczre felfüggesztette s a napirend azután vétetett fel. Aranyos, octóber 28. 1877. Tekintetes szerkesztő úr! A miskolczi ref. egyház ügyei „oly sok viszály után“ úgy látszik, anyagi tekintetben rendkívüli és szokatlan lendületet kezdenek venni, — a minek, az egyház valódi javát szivünk szerint óhajtva, csak örvendenünk lehet. Tudjuk, hogy tetemes egyházi hátraléka s adóssága van. Ezt úgy látszik, most véglegesen törleszteni készül, s e végett gyökeres reformokat akar keresztül hajtani! ? Hanem, az ilyen reformokat nem igen köszöni meg — az aranyosi bíró! A tiszteletes Szalóczi uram mélyreható sejtelme ugyanis, hogy t. i. „A miskolczi ref. egyház, nemcsak a miskolczi ref. híveké, hanem édes mindnyájunké“ — ime kezd teljesedésbe menni. A miskolczi ref. egyháztanács (?) a párbéri fizetéseket kezdi kivetni a miskolczi egyházhoz nem tartozó hívekre is. Legelsőbben is kivetette az aranyosi bíró F I.-re, a ki soha teljes életében Miskolczon prédikácziót nem hallgatott — és hallgatni nem is szándékozik ; a kinek lakása állandóan Aranyoson van, és mindenféle birtoka is ezen falu határában fekszik; a ki soha a miskolczi egyház tagja nem volt — és ma is készül lenni, aki soha 24 órát egyfolytában Miskolczon nem töltött — és ezentúl sem fog tölteni. Mindezek mellett egy miskolczi ref. egyháztanácsos (adóvégrehajtó) Szobonya egyházfi segédkezéss mellett, e hónap elején egy egész álló nap hajszolta a város területén, hogy a reá kivetett 8 forint (!) egyházi adót, rajta rövid per utján bevehesse. Úgy látszik tehát hogy a miskolczi ref. egyház adósságainak egy részlete, s párbéri dijak legelsőben is a Miskolczhoz 16 kilométernyi közelben eső községek bíróira fognak kivettetni. Ilyen formán hihetőleg a görömbölyi biróra is reá kerülhet a sor! Említett ismeretlen nevű e.-tanácsosnak azonban Szabonya egyházfival együttesen sem sikerült P. I. aranyosi bírót Miskolczon feltalálni, miután ugyanazon nevezetes napon P. I. biró a képviselő testület tagjaival együtt, a kukoriczatörés és szüret idejének meghatározásával, s más helyi ügyekkel volt elfoglalva az aranyosi községházánál. Ha múlhatlanul fel akarják találni (a fi megérdemli a fáradságot) itt t. i. a község házánál mindenkor beszélhetnek vele. De szükséges lesz mindenesetre valamely kánonnal, vagy törvényerejű egyházi, e.-megyei vagy e.-kerületi határozattal, vagy legalább egy kevés cirkuláréval felfegyverkezve megjelenni, mert ellenkező esetben kénytelenek volnánk tisztelt végrehajtó-egyházi-kiküldötteknek, az aranyosi határdombot megmutatni! F. 1.