Borsod - Miskolci Értesítő, 1877 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1877-11-08 / 45. szám
Miskolcz, 1877. november 8. 45-ik szám. Tizenegyedik évfolyam. Társadalmi érdekeket képviselő vegyes tartalmú hetilap és Borsodmegye hivatalos közlönye. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: BEIGTATÁSI DÍJ: Helyben és vidékre : Rendkivülileg: Előlegesen fizetendő . Bélyegdij: Fél évre . . . . 2 ft. - kr. Negyed évre . . 1 ft. 20 kr. 50 szóig........................50 kr. minden hirdetéstől 30 kr. melyek Egész évre . . . 4 „ — „ Nyilt-tér sorsa . . 2 p er 50-től 100-ig . . 1 ft. — a kiadó-hivatalhoz intézendők. (Miskolcz, 1877. novemberie 5. Borsodvármegye mai napon tartott közgyűlése a kegyelet magasztos, szép ünnepélye volt. Megyénk közönsége, mely mindig első volt azok között, kik a hazafius érdemeket méltányolni tudják s méltóan tudnak lelkesedni a haza egyes kiváló nagy férfiainak emlékezetén — ez alkalommal a haza legnagyobb — most már halott fiának — arczképét leplezte le, példát nyújtván ezzel az utókornak arra nézve, hogy miként kell megtisztelni azon férfiak emlékét, kiknek szivük minden egyes dobbanata a hazáért vert, s kik mint óriás emelkedve ki a haza polgárai közül, hazafias erényekben gazdagon futották meg pályájukat. A mai közgyűlésen a bizottság tagjai szokatlan szép számban jelentek meg, s a nagyterem karzatát városunk és megyénk hölgyei hisziték, hogy ők is lássák, mint kell hódolni az arra méltó nagyságnak, hogy hallják szavát annak, ki minden nyilvános fellépése alkalmával, költői magasztos szép szónoklatával, oly mély s oly elfelejthetetlen benyomást gyakorolt hallgatóira. Főispán úr ő méltósága megjelenvén, rövid szavakkal üdvözölte a bizottság tagjait, s jelezve az ünnepélyt, a gyűlést megnyitotta. Ezután, mint első tárgy az alispán úr kimerítő évnegyedes jelentése olvastatott fel, melynek tudomásul vétele után, megyénk főjegyzője Lévay József emelkedett fel s a néma csendben, az ő kiváló, szivet megragadó beszédmodorában, a következő alkalmi beszédet mondotta: Méltóságos főispán úr! Tek. bizottsági közgyűlés! Ama napokban, melyek a haza bölcsének elhunytával oly őszinte, mély és osztatlan fájdalomba borították a magyar nemzetet, Borsodmegye képviselői is ott álltak az országos ravatal mellett s annak gyászkoszorúi közé egy szerény füzért a mi nevünkben is letevőnek. — Majd a mint legelőször alkalom nyílt hangot adni a közérzelemnek, jegyzőkönyvünkben örökítettük hazafius keservünket a veszteség fölött s a hálát és hódolatot Deák Ferencz érdemei és emléke iránt. Mindezzel nem rovtuk le szivbeli tartozásunkat; óhajtottuk őt mintegy közelebb vonni hozzánk, láthatóvá tenni a láthatatlant s körünkben szemlélni hű vonásait azon dicső képnek, melynek földi alakját végkép elrejté előlünk a kérlelhetlen múlandóság! Kegyeletes óhajtásunk ime teljesült. Deák Ferencz arczképe mától fogva dísze és kincse lett tanácsteremünknek s a tisztelt közgyűlés rendeletéből nekem jutott a megtisztelő kötelesség, hogy az ekként kebelünkbe érkezett vendéget a közérzelem tolmácsa gyanánt ünnepélyesen üdvözöljem. Alig van ennél könnyebb és alig van ennél nehezebb feladat. — Ki ne tudna szólni a csillagos égbolt pompájáról, vagy az alkotó természet szépségeiről ? de viszont ki beszélhetne azokról a tárgy fenségéhez méltóan ? . . . Költők és művészek versenyeztek Deák Ferencz alakjának örökítésében, a nemzet lelkiismerete glóriával övezte, az irodalom jellemző művekbe foglalta, a történet komoly múzsája pedig, mely részrehajlás nélkül mérlegeli az időket és embereket, oly magaslatra helyezi, melyhez a változó vélemények hullámai föl nem érnek. Nem várható tehát én tőlem e pillanatban, de nem is egyeznék az alkalommal, hogy e nagy ember életének és hatásának rajzolását, vagy tüzetes jellemzését megkíséreljem. E pillanat csak újabb, nyilvános bizonyságtétel akar lenni arról, hogy Borsodmegye közönsége hódol azon erények és érdemeknek, a melyekkel Deák mint ember, mint hazafi s mint államférfim tündökölt, — hogy hívek maradtunk az elvekhez, a melyek őt lelkesítették s az irányhoz, a melyet ő a nemzet törekvései előtt kijelölt. Valóban lélekemelő tünemény! Látni egy embert, a ki a haza szolgálatában, minden körülmények között, a jog, igazság és becsület elveinek szenteli életét; a kit ezen elvek útjáról se a nehéz idők súlya el nem riaszt, se a kedvező alkalom el nem tántorít; a ki eszményi tisztaságban és egyszerűségben áll előttünk, midőn körülre egész korszak levegőjét megfertőzi az érdekhajhászat s csüggedetlenül, messzelátó bölcsességei mutat biztos ösvényt letiport nemzete előtt, mikor vagy a kétségbeesés aléltsága, vagy a remény túlzása és ábrándjai ködbe borítják a láthatárt! — Az erkölcsi mély érzelmek és a szellemi nagy tehetségek tökéletes harmoniája. Az ó classicus világ antik alakja, keresztyén erényekkel megnemesitve. Főfeladata volt életének : küzdeni mig csak le nem roskad, az alkotmányos szabadság és a magyar faj biztosítása és felvirágoztatásáért. E küzdés eredménye az a nagy mű, melylyel életét megkoronázta s melyet örökségül hagyott reánk: a kibékülés nemzet és fejedelem között, az alkotmány viszszaszerzése, a nemzet felszabadítása csaknem 20 évi elnyomatás bilincseiből. Köznapi és igen ismert dolgot cselekszünk talán, midőn ismételve oda mutatunk, ez alkotásra, melynek alapját nemcsak el nem mosta, sőt erősítette tíz év óta zajló közéletünk hullámverése. De ne mérlegeljük ennek értékét a jelen napok súlyos bajai s a türelmetlenség és szenvedélyek ösztönzése után. Azon alapon nyugszik ez, melyen Deák egész politikai pályája: az őszinte becsületesség, a jogosság és törvényesség alapján. Senki sem ismerte ő nála jobbnól a körülményeket, melyek között az alkotmányért a jogfolytonossági harczot folytatnia kellett, a szétágazó érdekek kényes természetét, melyeket ez a harcz érintett, és az áldozatok értékét, melyeket ennek bevégzése mindkét oldalon követelt. De meg volt győződve arról, hogy a kedvező alkalmat egy nemzet életében eszélyes fölhasználás nélkül elszalasztani nem szabad. — Politikája, a megalkuvásban nem volt félénk, hanem óvatos, erőnkhöz és helyzetünkhöz mért.— Hiszen ő maga tudta legjobban, mert már 1840-ben az országos sérelmek tárgyalása alkalmával hirdette, hogy ,amit a hatalom vont meg, az ismét feltámadhat; de amit a nemzet könnyelműsége önként odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt vissza szerezni ritkán lehet®, ő mondotta, hogy „a mely nemzet magát elhagyja, sorsát megérdemli“, de ő mondotta azt is, és szerencsénkre egész életével bizonyította, hogy »koczkáztathatunk a hazáért mindent, de magát a hazát koczkáztatni semmiért sem szabad.» — Ő is érezte a fájdalmat a feldúlt haza szemléletén — így írja szépen egyik kitűnő jellemzője s az elkeseredést azok ellen, akik itt annyi életet és örömet semmivé tettek, „de érzem keblemben, úgymond, azt az erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket.“ Tudta, hogy az ilyen magasztos elv és önlegyőzés nem talál viszhangra számos honfiszív vérmes dobogásában, de e tudat nem bírt reá oly erővel, mint bölcsessége és lelkiismerete. Tisztelte a közvéleményt, melyre a nemzet sorsával foglalkozóknak mindig súlyt fektetni szükséges, mert hiszen alkotmányos formák között, abban s annak szabad, őszinte nyilatkozataiban gyökerezik a közélet működése, de ő— mint jellemirója megjegyzi — közvélemény alatt mindig az igaz, a józan, a tiszta közvéleményt értette, úgy nyilatkozott, hogy igen nehéz megítélni, melyik a valódi közvélemény, midőn úgy hiszi az ember, hogy előtte áll az,mert onnan jön a hang: lehet, hogy épen akkora