Borsod - Miskolci Értesítő, 1878 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-03 / 1. szám

Tenned fmk nagyban növekedett, úgy J annyira, hogy a gazdaságokban nélkülöz- I hetlen helyes arányokon tül is terjeszkedett. j Természetesen a fölemelkedett gabonaárak okozták e rohamos lépést, mely előbb-utóbb rendes útjára tér vissza. Azt tartják élelmes- • nek, ki a kedvező viszonyokat saját előnyére ki tudja használni; csakhogy e tétel, ha reánk alkalmazható is, nem annyira jellemző, mint inkább a kényszer utalta a magyar gaz­dát azon térre, hogy tőkéjét támadja meg a pillanatnyi haszonért. A terményeket mint a föld kamatjait tekintjük, s igy valamint a pénztőkét a kamatok leszállítása nélkül meg­csonkítani nem lehet, azon szerint a termő­földnek mindenkor egyenlő erőben kell ma­radnia, hogy kamatait egyaránt szolgáltat­hassa. Ezt ugyan beláttuk, de mentül keve­sebbet tettünk a tőke fentartására, annál kevesébbé emelésére; következőleg bővebb termésünk által bár jövedelmezésünk gyara­podott, de a tőke rovására. Nem kevésbbé hatott a földtőke megtá­madására a fölemelt adók tetemes mennyi­sége, minden földrész megadóztatva lévén, természetesen lehető kihasználása követke­zett, csahogy ezen használatot a feltörés s termelés által véltük elérhetni. Mig kiterjedt termelésünkkel részben a külföldet is elláttuk élelemmel, a gazdaság más ágát majdnem elhanyagoltuk. Értem az állattenyésztést, mely nélkül haszonnal ál­landó termelést nem űzhetünk. Szarvasmarhánk minőségileg alig, mennyiségben tetemesen alábszállott. A le­gelők feltörésével nem gondoskodtunk az ál­lattartásra megkívántat« takarmány szük­ségletről, nem arról, hogy a megkevesbitett számot belértékbeu emeljük gondosabb ápo­lás s nemesítés által. Saját szarvasmarhafa­junkat kell nemesítenünk a tenyészállatok kiválasztása, bőtakarmányozása s gondozása által. Juhászatunk a kor gazdászati színvo­nalán áll. A gyapjutermelés a gyárak igé­nyelte killönféleségeknek megfelel. A leg- ujabbi gyapjuárkrisisben azonban sokak fejü­ket vesztik, s a tenyésztés vagy végképeni megszüntetésén gondolkoznak, vagy a bus termelés irányára működnek, mily haszon­nal ! a jövő fogja megmutatni. A nehány év óta élelmi husczikkét is a külföld részében hazánkból pótolván, a sertés tenyésztés gyarapodóban van. Az okszerű tenyésztés elvei szerint e tenyésztési ág ne- mesittetvén, hasznos pénzforásul tekinthető. Erdeinket pusztítjuk, s nem csak he­lyettük újakat alig nevelünk, hanem kivált az alföldségen a tikasztó nyári hőség ellen védő nehány lombos fáról sem gondoskodunk. Gyümölcsfa nevelésünket, csak a kertek kép­viselik, mig a szántó földeinket övedző mes- gyéken a burján tenyész kedvére. No de job­bat remélünk. Valamint szőlőmivelésünk rendszeresí­tésével s boraink czélszerübb kezelésével oly fogyasztási anyagot állíthatunk ki, melyet, ha a külfölddel sikerrel megkedveltetünk nem csekély hasznot hajthat; mig a jelen­ben legnemesebb tokaji terményünket kínál­va sem tudjuk nyerességgel értékesíteni. Közgazdászatunk fejlődésére legújabb! viszonyaink nyújtottak segédkezet. A közle­kedés könnyebbültével a kereskedés élénkült. | A kereslet szaporodván, az értékesítés fo­kozódott. Minden terménynek készítménynek érté- ! két,eltekintve saját becsétől a kereslet s kínálat ! közötti viszony határozza meg. A gazda és l iparos lehető tökéleteset iparkodjék előállí­tani ; reá nézve főkérdés úgy elárusitaui ter­ményét vagy készítményét, hogy abból hasz­not lásson. Tekintve jelenben közgazdászatunkat úgy tűnik föl, mint a tenger hullámai kö­zött biztos révet kertső hajó. Értelmes veze­tés, kitartó szorgalom viszi a czélhoz. Az értelem fejlesztésére a fölálitott és álitaudó gazd. tanintézeteink ipar iskoláink bivatvák. Mig saját magunkat túlbecsüljük, hi­báinkat meg nem ismerhetjük. Ezeket be­látva, tapasztalandjuk, mennyire távol va­gyunk még a tökélytől. Saját viszonyaink beható tanulmányozása által nyerünk alapot további fejlődésünkre. Kiművelt és*, kitartó, szorgalom vezethet boldogabb jövő felé. Mi, hogy úgy legyen, szivemből kívánom ez újévre. S. J (Szepesi levél. Ismét egy év enyészet el a semmiség rop­pant tengerében, egy hosszú óv azoknak, a kik szenvedtek s egy rövid pillanat azoknak, kik a lefolyt évet is, mint már oly sokat, kejmámor s gyönyör között tölték. Bár ez év némelyeknek csak egy futó pillanat volt, mely nekik csak él­vezeteket hozott, mégis sok változott ez idő alatt. Ezrek veszték élőtöket a zsarnok fejedelmi ön­kény miatt, ezrek lettek nyomorultak, árvák és özvegyek. Hányán azok közül, kik egy év előtt még dúsgazdagok voltak, lettek földön futókká és koldusokká, hány falu és város hever ma romba, hol még nem rég boldogan tölték az űn- * nepeket, az atyát, ki egy év előtt megelégedett örömmel fogadd gyermekei üdvözletét, lehet, hogy ma kozákok kínozzák, s miért? egyedül azért, mert török földön lakik. S mind e válto­zások egy óv alatt, egy rövid óv alatt mentek végbe, tőlünk messze, de általunk is érezve. Remény s kétség közt vártuk a csatatéri hireket, s valahányszor egy török-győzelmi hirt hallónk, mindannyiszor úgy éreztük, mintha egy szikla esett volna le szivünkről. Majd jött a plev- nai győzelem hire, s keblünk örömtől duzzadt. Ozmán volt jelszavunk, ha egymást a jóra s nemesre akartuk ösztönözni, s a török győzelem volt örömünk netovábbja. A kivilágítás, a díszes körmenetek, népgyűlés, sürgönyözés Ozmánhoz s a győztes török sereghez, mind ez öröm szü­leménye volt, mert a szepesi szász szive ép úgy dobog a törökökért, — mindazáltal hogy nyelve T A R C Z A. Szilveszter éj. Haldoklasz ó év, mégy te is sírodba A sok lezajlott évezred után; — — Ki siratna? A világ egyetemben Hulló csillag vagy, egy hullám csupán. Sötét íz éj ... az óra lassan kettyen Alig pár perez-------örökre veszve vagy . . . S biző reménnyel, ujjongó örömmel Uj év! köizönt a hajnaltámadat. Klmélázgatok homályos szobámban — — — A téli szél rázza az ablakot, A boldfény a havon ceillámlik — reszket És kandallómban a tfiz hamvadoz. Csodás árnyak kelnek, szállnak köröttem A múlt ködéből halkan — nesztelen; Ama bú* árny ott, mennyi panaszt, vádat Emel könnyes szemével ellenem. Óh távozz! lelkem félén összeborzad, Óh, ne vádolj! ne vádolj engemet — — Nem bírtam én a végzettel daczolni, Nem téphettem én szét szerelmemet. Nem feledhettem, — szívem szentélyében Egy daezog, büszke arcz élt szüntelen . . . Nem tudtalak én soha sem szeretni, S hogy te szeretsz, látni csak fajt nekem. Emitt torz-arezok, rút kígyó nyelvekkel — -- Sebeket vertek egykor rajtam ok, Gúny, rágalom nyila van karmaik közt, Kárhozat, átok jár nyomon velők. Arczom ég — ah, a boszu még föllángol Aztán lehajtom csöndesen fejem; Példád int, istenember s halkan szóllok: „Nézd el, uram, vétküket ellenem,“ Szokatlan fény támad most körülöttem, Vérlángu csillám tölti el szobám, A rút árnyak tova tűnnek s szelíden Egy bűvös szép angyal hajlik le rám. Sötét szeme megvillau a homályban, — Te vagy az, lelkem üdve, — mindene; Eljöttél e bús éjen dalnokodhoz . . . Körülölelve tart már szelleme. És mint ragyogó fénytengerben úszó Tündérsziget merül alá a múlt .... Csak a boldog órák emléke int még, S feledve a kin, mely szivemben dúlt. Az óra éjfélt kong . . . kilobban a tűz, Az utczákon víg ének zengedez; Te elröppensz, s búcsúzva halkan súgod; „Bízz1 a jövőbe, küzdj bátran, szeres.“ Vay Sarolta. (A guillotine. A képviselőház elfogadta az uj büntető törvénykönyv ama czikkót, mely hidegen, ride­gen e hót szót mondja: „a halálbüntetés zárt he­lyen, nyaktilóvai hajtatik yégre. A dr. Guillo- tin hírneves öldöklő gépe tehát ismét egy orszá­got hódított meg. S ez a hódítás művelődéstör­téneti nyeresség, ha szabad ezzel a kifejezés­sel élnünk. A bűnöst, kit a törvény óletvesztésre ítélt, (nem fejtegetjük e helyen, van-e természeti joga hozzá?) nem végzi ki többé „felebarát;“ érzéketlen gép semmisiti meg s emberi kéz he­lyett durván ácsolt gerendákra foly a vére. Nem is egyébb tekintetben „viwnány“ a guillotine. A tudomány előtt teljesen közönyös a kivégzések módja, az elitéltnek pedig bizonyára mindegy: lövik-e, akasztják-e, íejezik-e? Ahhoz, hogy valaki arra gondoljon, melyik „fáj“ kevésbbé a delinquensnek, jókora adag kedélyesség kell. Ha­sonlítana ez ahhoz, mint mikor a basibozuk rá­emelte handzsárját a kozák nyaka csigájára : „Ne félj, galambom, nem fáj.“ Ha valakinek kedve kerekednék a fölött vitázni: melyik a „legembe­ribb“ kivógzésmód, kétségkívül nehány gramm i cyankáli oldatnak adhatna elsőséget. A golyó té­vedhet, a kötél elszakadhat, a guillotine-bárd kizökkenhet vágányaiból, mig a méreg pillanat alatt öl. Törvényhozóink a Szókratész régi ha­lálneme helyett mégis a franczu zuhanó-pallost iktatták a büntető kódexbe. Köztudomású dolog, hogy a nyaktilót nem dr. Guillotin találta fel. E fejezőgép régi pena eredetű s talán innen, távol keletről származott át Olaszországba, hol mára tizenegyedik század­ban használták a neraesemberek kivégzéseinél bizonyos „maunio“ nevű hullóbárdot. 1268-ban a szerencsétlen tizenhétóves Sváb Konradint egy „olasz kelepczé“-nek hitt, magasból lesikló ne­héz pálossal fejezték le. A tizenharmadik század végén már Csehországban is széliében történtek végrehajtások kezdetleges guillotineokkal. A né­metek pedig ez időtájt egy valódi ördögi elmés- séggel kombinált nyakazó eszközt használtak. Egy tőke, rajta két függélyes faoszlop, melyek vágányaiban egy termetes kés járt föl s alá. Az elitéit lehajtá fejét a tőkére, a kést lebocsátották nyakacsigájára s a bakó egy mázsás pörölylyel fokon ütötte a kést. Kétszáz év előtt már Brita- niában is voltak guillotineok ; az angolok „the gibbet“-nek, a skótok „the maid“-nak nevezték. Nagyon hasonlított a festőállváuyokhoz. Három erős lécz volt, melyből kettőt a harmadik támaszt föl. A kivégzendő nyakát rászorították az alsó keresztfára s ekkor a hóhér elmetszette az áll­vány csúcsán függő nehéz bárd kötelet. A súlyos éles vas zuhanva csúszott le a harántos lóezeken s végezte munkáját. A hollandok keletindiai gyarmataikon ez időben főbenjáró vétségbe esett rabszolgáikat magasból eső pallosokkal végezték ki. Ugyanilyen géppel fejezték le 1632-beu Montmorency Henryt, Toulouse városába« (Vége következik.)

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék