Borsod - Miskolci Értesítő, 1884 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1884-12-03 / 49. szám

sága hasznára válik, és a város méltóságát, küldiszét nem kis mérvben emeli; ha végre meggondoljuk, hogy a jelenlegi kórházi telep, a város birtokába való visszabocsátása esetében a közönség oly ingatlan birtokot vesz át, melybe a kórházi pánztárból majd 15000 forint ruháztatott új épületekbe és javításokba ; ha mindezen nyomós indokokat tekintjük, ismerve a nemes indulatot és fenkölt szellemet, mely városunk közügyei kormányzatában mindenkor nyilvánul, nem kételkedhetünk, hogy a sóházi fundust a város közönsége annyival inkább fogja díjtalanul felajánlani, minthogy ezen nagylelkű áldozat hozatala által a nagyméltóságú magyar kir. belügyminisztérium hajlandóbb lesz azokat a kedvezményeket, engedélyezni, melyek nélkül az építésre megkívántató pénzalap nem volna megszerezhető. Mert sem Miskolcz városa, sem Borsodmegye oly pénzalappal nem rendelkeznek, melyből az építést effektuálni lehetne, de hivatva sincsenek, hogy saját erejükből oly közkórházat építsenek, melyben az ide csatolt statisztikai kimutatás szerint évenként ezer két—háromszáz beteg kezeltetik, kik sem miskolczi, sem borsodmegyei illetőségűek, amely kórházban tehát több mint fele része az ország valamennyi vidékéről, sőt a külföldről származó betegek ápoltatnak. Ebből pedig önként következik, hogy egyedül állami segély az, mely igénybe vehető, hogy a kitűzött magasztos czélunkat érhessük el. Ennél fogva a nagyméltóságú magyar kir. belügyminisztérium indokolt felterjesztésben volna megkeresendő, hogy a felépítésre s berendezésre szükséges költséget az állami pénztárból engedélyezni méltóztassék, avagy ha ezen kiadást hazánk súlyos pénzügyi helyzete nem viselhetné el, akkor a felépítésre megkívántató pénzösszeg előlegezése volna kérelmezendő azon kötelezettség elvállalása mellett, hogy az előlegezett összeg évi részletekben fog a kórházi pénztárból visszafizettetni. A visszafizetés alapjául szolgálna pedig a napi ápolási díj bizonyos pótléka, mely ha csak 10 krajczárban állapíttatnék meg a magas kormány által, akkor évenként 5000 frtnyi többlet mutatkoznék, mert az évenként tapasztalatilag igénybe vett ápolási napok száma az ötvenezret meghaladja. Az ápolási napi díj kórházunkban jelenleg 56—57 krajczár között ingadozik és igy a pótlékkal együtt is csak 66—67 kraj- I czárra emelkednék, de még akkor sem lenne I magasabb, mint a milyen Debreczen közkórháza részére van engedélyezve, sőt vannak hazánkban közkórházak, mint például a nagy-kállói, nagyváradi, pécsi, soproni, melyekben az ide mellékelt miniszteri rendelet szerint a napi dij 68—69 krban van meghatározva, eltekintve attól, hogy a budapesti, pozsonyi közkórházakban a napi dij 80 krban állapíttatott, meg. Mindazonáltal távol van tőlem, hogy kicsinyeljem az áldozatot, melyet a betegápolási közalapok kénytelenek hozni azon ezéiből, hogy Miskolczon, Felső-Magyarország ezen a kereskedelem, ipar és forgalom legnépesebb középpontján egy nemcsak a helyi, de országos érdekeknek is megfelelő, a nyilvános betegápolás mai igényeit kielégítő közkórház létrejöjjön. Ha azonban meggondoljuk, hogy az általunk követelt díjpótlék nem mindörökre, hanem csak bizonyos évek során vétetnék igénybe és hogy az előlegezett építési összeg visszatérítése után nemcsak a díjpótlék elesnék, hanem még azon összeg is lesz megtakarítható, mely eddigelé házbér fejében fizettetett a kórházi pénztárból (1200 írt). Ha figyelembe veszszük, hogy a lényegesen megnagyobbodott új kórházban több beteg lesz ápolható s minél nagyobb a betegek száma, annál kevesebbe kerül egy-egy beteg tartása; ha mindezen körülményeket mérlegeljük, önként folyik, hogy az előlegezett építés pénzösszeg visszafizetése után, a napi álpítási díj nemcsak a mostani 57 krnyi összegre, hanem még annál sokkal alacsonyabbra fog csökkenni és így a betegápolási közalapoknak visszatéríttetik még azon díjtöbblet, is, mely az új közkórház építésére fordíttatott. Tekintetes, mélyen tisztelt kórházi bizottság! Nagy és nehéz azon feladat, melynek megoldását maga elejébe tűzni méltóztatott akkor, midőn kórházunk jelenlegi állapota tarthatóságáról meggyőződve, elhatározni méltóztatott, hogy egy új, a közvélemény által, s már régen sürgetett modern jellegű közkórház felépítése kísértessék meg. Ha azonban tekintetbe veszszük, hogy egyrészről az új kórház felépítése, immár elkerülhetlen — amint ennek szükségét Felséges urunk és királyunk is elismerni méltóztatott, midőn az előtt 3 évvel kórházunkat legmagasabb személyével megszerencséltette, valamint ő Felsége kíséretében megjelent miniszterelnök úr nagyméltósága is kijelentette, hogy a kórház átalakítása és nagyobbítása okvetlenül szükséges; ha más részről pedig latba vetjük, hogy az építkezési tervrajz valósítása aránylag nem túlságos mérvben venné igénybe a nyilvános betegápolásnak szentelt közalapot, akkor éltet a remény, hogy a tekintetes kórházi bizottság a valódi humanizmus érdekében kifejtett buzgóságát a legfényesebb siker fogja koronázni. Adja Isten, hogy úgy legyen! Kelt Miskolczon, 1884. év okt. hó 20-án. A tekintetes kórházi bizottság kész szolgája Dr. Popper József, a miskolczi közkórház igazgató főorvosa. f á S O á. Nevezetes festők életéből. Rodiana Onorata. (Vége.) Onorata elérte 18 éves korát s már akkor ismerte egész Itália. Festészete sajátságos természetének hű tolmácsa, erő és a vadság kifejezése volt. Ha valaki azt találta mondani felőle, hogy ez vagy s amaz iskola irányát követi, elvéte önalkotta irányát és újat alkotott, mi művészetére sok- s szer káros hatással volt. Onorata már betölté 18-ik évét és férfi még nem mert hozzá közeledni. Ő maga még soha sem ismeré a szerelmet. Szenvedélyei, vadsága, a szokatlan, örökké izgató hév elölték benne a szelidebb érzelmeket. — Gyöngédség azonban nem hiányzott benne, mert a milyen keményen tudá forgatni a kardot, és oly gyöngéden bánta ecsetével. Elérte már azt is, a mi akkor bőven téreszett, de előbb meg kellett érte szolgálni: a diccsőséget. — Műveit másolni kezdték, a florenczi iskola hősei eljöttek hozzá tiszteletüket, s elismerésüket kifejezendők. S miután már a hit karjaira emelé a vad gyermeket, eljött maga Fondola cremonai her- czeg is, hogy őt pártfogása alá vegye és udvarába hívja. — Dicsvágyó lélekkel fogadta az ajánlatot, elment a herczeg udvarába, és ott a palota főtermeinek festését magára vállalta. A herczeg udvarában az udvarlók és hijzelgők egész raja dongált körül, s bár szívesen hallgatá szép szavaikat, de az ő szive rokon hangot soha nem adott. — A herczeg kegyencze egy ifjú heves olasz azonban komoly szándékkal közeledett Onoratához. Az udvarlók nem szűntek meg körülötte rajongani, ha egyik elment, jött helyébe másik kettő, csak az ifjú nemes nem tágított, híven megmaradt Onorata mellett. Az udvarban a közbeszéd tárgya persze, hogy mindig Onorata volt. Csakhogy úgy beszéltek felőle, mint egy kőszoborról, mint egy bevehetetlen várról. — Az ifjú nemes azt állítá társaival szemben, hogy amazok azért nem boldogulnak Onoratával szemben, mivel nem találták el a módját. — Onoratára ugyanis csak az hat, amiben erő és szenvedély nyilatkozik, amiben rendkívüli van. Ő vele szemben menni kell. Miután amazok azt állítják, hogy a nő oroszlán termeibe a férfi nem megy be élve, az ifjú fogadott velük, hogy ő elmegy oda, és pedig fegyvertelen Onorata munka közben rendesen könnyű, fesztelen öltözetet használt, s különben sem vigyázott magára, mert zárt teremben dolgozott. — Egy rekkenő nyári nap délutánján elmerülve festett a palota termében. — A terem művészete kincseitől ragyogott, a boltozat már egészen készen volt, egy lajtorja segélyével folytatá munkáját. Elmerültében nem vette észre, hogy a nyitott ablakon egy férfi alakja tűnik elő, s óvatosan körülnézve belép azon. Csak akkor vette észre a közelgő alakot, midőn az hozzá rohant. — Ki az ? hah ! hogyan merészelt ön ide belépni ? — kiáltó hévvel lefutva a lajtorjáról. — Mi jogosná önt fel, meglepni engemet ? — Az, hogy szeretlek Onorata, — felelt az ifija az olaszok csengő bájos nyelvén. A művésznő egészen feledte födetlen bájait és kiránta tőrét. — Távozzék azonnal, a merre jött! Az ifjú a helyett, hogy okosan távozott volna, az igéző szép hölgyhöz közeledett, s midőn az nem is gyanitá, átölelte a szenvedély hevével karcsú derekát. — Onorata ! Én mertem ! Ekkor villámlott a tőr s az ifiju nemes átdöfött szívvel rogyott le a padozatra. Onorata pedig sápadtan nézte a merész lovagot ; nézte, mint halványodik el arcza, mint terűi el sirva, nyögve lábai előtt. — Onorata, oh Onorata ! mily szép vagy haragodban, sohajtá az ifjú utolsó perczében. Akkor is arra gondolva, kiért mindent mert, és mindent vesztett. — Oh! Onorata! sohajtá még egyszer és meghalt. A nő sokáig nézte áldozatát, s midőn lassan lágyulni érzé szivét, lehajolt a holt ifjúhoz, és valami csodás érzelemtől megkapatva, — megcsókolá annak halvány homlokát. Aztán lehúzta öltönyeit, magára ölté s a szürkület beálltával kilépvén a teremből, elhagyá Cremonát még azon éjjel. A nemes ifjú holttestét megtalálták, de Rodiana Onorata elveszett. Ugyanakkor a velenceiek ellen csatázó sereg vezérénél egy ifjú jelentkezett, kinek óhajtása volt besoroztatni. A vezérnek tetszett az ifjú bátor, lelkes arcza, felfogadta őt. Az idegen ifjút Lampugnanónak hívták, és vakmerőség, bátorság, valamint türelem dolgában nem volt párja az egész hadseregben. Lampugnano és Rodiana Onorata egy személy volt. Az ifjú vitézt bámulta mindenki, s nem sok idejébe került, hogy alárendelt helyzetéből felemelkedjék. És ekkor ismét előveve az elhagyott művészetet. Eddigi irányával szembetűnően kelle dolgoznia, nehogy ráismerjenek, s Rodiana Onorata megőrzé titkát utolsó lehelletéig. A folytonos hadviselés, csalák, virasztás, kimerlék erejét, érzé, hogy nőnek született, de el nem árulá soha. Miskolcz, 1884, decz. hó 3-án. A közelmúlt vasárnapon lélekemelő ünnepélynek volt színhelye az izr. iskola díszterme. Ugyanis az izr. nőegylet által dr. Grosz Józsefné úrnő és számos nőegyleti tag jelenlétében ekkor osztatott ki a szegény gyermekeknek a lábbeli és ruhanemű. Százhúsznál több gyermek, fiú és leány, részesült ezen jótéteményben. A fiúk csizmát, kapczát, zsebkendőt és némelyek téli kabátot, a leányok pedig mindnyájan csizmát, szoknyát, zubbonyt és meleg kendőt kaptak. Az izr. nőegyletnek ezen rendkívüli áldozatkészségét és nagylelkűségét hangzatos szavakban dicsérni fölösleges. Szól maga a tény, mely fönségében nem szorul a magasztalásra. Délelőtti 10 órakor kezdődött a kegyes adományoknak ünnepélyes kiosztása. Nagy fontossággal bírt ezen ünnepély úgy társadalmi, mint paedagogiai szempontból is. Az ily impozáns mértékben nyilvánuló jótékonysági eset felejthetlen benyomást kelt nem csak a jelenvoltakban, de mindazokban is, kik közvetve szereznek tudomást a humanus actusról. Lehet, hogy tanulva a jó példán, abból mások is buzdítást, nyernek hasonló szép cselekedetekre. És a zsenge gyermeki kebel, mely még sokkal fogékonyabb az élet ily mozzanatai iránt, mélyen vési magába szüleinek nemességét és azt alkalmilag utánozni törekszik. A szegény gyermek pedig, ki nyomorban, segélytelenül felnőve, gyakran elveszti az emberiségbe való bizalmát, kemény, zord lesz és a gazdagok iránti gyűlöletből gyakran megbotlik és tévutakra jut; ilyen dicséretre méltó cselekvények következtében talán háladatos, munkás