Borsodi Bányász, 1981. július-december (24. évfolyam, 26-52. szám)
1981-12-24 / 51. szám
4 «OKSODT ВД!Г [UNK] [UNK]8 [UNK] Díjazott pályamunkák Csobod Árpád: A vájár bűne Harmatos Károly hamar megszokta a bányát. S vele a munkát is. Úgy járt, kelt a vájarokban, mintha ott született volna, örült az a vájár, amelyik megkaphatta csillésnek. Mert amelyik munkahelyen ő volt, ott nem létezett üres hiány. Ismét beszállás volt. A bányászok, szokásuk szerint, ekkor is ott álltak csomóra verődve a tárna bejáratánál, és a villamos gépre vártak. Majd amikor a gép előrehúzott, gyorsan beugráltak a csillékbe és már indultak is. Kint nehéz volt egymásra ismerniük. Ugyanis éjszakai műszakosok voltak. A tárna fölötti villany is éppen, hogy csak égett. De ahogy bent a bányászok nagyobb lángra engedték lámpáikat, olyan fényesség lett, mintha reflektorok gyúltak volna ki. Ekkor Harmatos Karcsi hátán végigfutott a hideg. Mert a csillében, pontosan vele szemben nem más ült, mint a forradásos arcú vájár, a kislány édesapja. Legalább a beszállásnál ismerte volna fel — idegeskedett Karcsi. Vagy legalább a névsor felolvasásánál figyelt volna jobban oda, hogy kivel is osztották együvé. Bizony isten, lelépett volna. A forradásos arcú bányász úgy ült a csillében, mint egy múmia. Karcsi pedig nem tudta, mitévő legyen. A vizcsapi esettől kezdve, mindig tartott ettől az embertől. Most pedig különösen, amiért a lánnyal való barátságát a telep is szájára vette. S most itt ülnek ketten egy csillében. Ha még csak ez lenne, de együtt is fognak dolgozni. Aztán ahogy mindig mélyebbre robogott velük a villamos gép, a vén barlangi medve szeméből azt látta, hogy arra is képes lenne, hogy rászakítsa a bányát. Mert az már nem kétséges, hogy ő is felismerte. Igaz, az utolsó megállónál még szólhatna a szolgálatos aknásznak, hogy ezzel az emberrel nem dolgozik. Ugyanis hallotta a bányászoktól, van olyan háziszabály, hogy haragosokat nem osztanak együvé. Végül mégis úgy döntött, nem szól. Jöjjön, aminek jönnie kell, de a lányról semmiképpen nem mond le. Még akkor sem, ha csak addig él. Hiszen, már az esküvő napja is tervbe van véve köztük. A vásár fölemelte a fejét. S arcán az látszott, mintha már régóta várt volna arra, hogy ezzel a nagyszájú legénnyel egyszer összekerüljön. Vagyis, hogy őhozzá osszák be csillésnek. Annál is inkább, mivel felesége — a rossz hír miatt — ki sem mer lépni a házból. Az egyetlen lányuk, még alig múlt tizenöt éves, máris itt van róla a gyalázatos hír: gyermeke lesz. Ezt nem lehet megtorlás nélkül hagyni. Máris ökölbe szorult a keze. Ha vét is a bányatörvény ellen, de ezt a jöttment gazembert megleckézteti. A villamos gép,, csurgós zónán szaladt végig. Pillanatok alatt elaludtak a fedetlen csillékben a lámpák. A fiatalember gyorsan gyufát kapott elő, és meggyújtotta lámpáját. Majd a lángot a vájár lámpájához is odatartotta. A vájár köszönés helyett csak a torkát köszörülte. Végül, az utolsó megállóhoz érve, fékezett a gép, majd mégis állt — Kiszállni* — szőtt a szolgálatos aknász, és fényesen sugárzó lámpáját fejmagasságig emelte. — Maga csak menjen előre — udvariaskodott a fiatalember, és egymás után szedte ki a csilléből a magukkal hozott szerszámokat. — Nem jó szamár az — szólt a vájár durván —, amelyik nem bírja a terhét. S fogta, amint tette a fejszéjét, csákányát, fúróját. Mert innentől már gyalogszerrel kellett a munkahelyre menni. Aztán, ahogy a többiektől elválva haladtak, mindjobban szűkült a járat. Úgy annyira, hogy a vájárnak is — hiába volt hajlott a háta — hajolni kellett, hogy fejét a tetőgerendába bele ne üsse. Még mélyebbre érve, dohos szag ütötte meg az orrukat. Az ácsolatok valósággal fehérlettek a rájuk tapadt penészgombáktól. Ez pedig azt bizonyította, hogy ezen a helyen régóta nem folyt munka. A törött gerendák pedig azt jelentették, hogy nagy nyomás nehezedik rájuk. — Ezeket is régen le kellett volna mér sepelni — szólt a vájár a penészgombákra utalva, és a jó gazda gondosságával, fejszéje fokával itt-ott le-lelökött belőlük párat. A munkahelyre érve, az idős bányász lámpáját az egyik ácsolatra akasztotta, majd megreszelte csákányát, és bontani kezdte a szenet. A vájár után a legényre munkához látott. Jó nagy üreget vájt már előre, amikor fejük fölött egy nagyobb részen meghasadt a tető. A vájárnak kapóra jött ez az alkalom. A veszélyes részt nyomban feldúcolta, utána mindent elrakott az útból, majd a tárna elé ült, és hátait nekivetette a szénfalnak, lábát pedig, mintha ajtószárták közt ülne, a dúcra helyezte. S várta, hogy tekintete találkozzék a legényével. A legény mit sem sejtve, lapátjával a szenet kaparta. De ahogy a vájárra nézett, ijedten látta, hogy csapdába került. Ha a vájár lábával megnyomja a támlát, olyan darab szén eshet rá, hogy pillanatok alatt halálra nyomja. Esetleg egész életére nyomorékká válhat. Azt viszont senki nem fogja neki elhinni, hogy ez a vásár részéről készakarva történt. A legény érezte, hogy mozgás szempontjából nagyon rossz helyzetben van. Az egy méter vastag szénben nagyon nehezen tudtak dolgozni. Ilyen görnyedt állásból pedig teljesen lehetetlen a gyors ugrás. Ezért kissé fel akarta húzni az egyik lábát, de ahogy megmozdult, a vájár szeme, mint egy hegyes tőr villant No. — Mit akarsz a lányommal ? — kérdezte eltorzult arccal. S úgy tartotta lábát a dúcon, mint egy gyilkos aki a pisztolya ravaszát fogja. — Tudjad meg — vált rekedtté a vájár hangja —, hogy ezért meglakolsz. S már mozdult is a lába, hogy a legényt megleckéztesse. Az ugrás pillanatában a legény még látta az előtte levő ember szúrós szemét, sebhelyes arcát, de a többire már nem emlékezett. A zuhanó széntömeg derékba kapta, és rettenetes erővel nyomta lefelé. (folytatjuk) Feketeruhás néniké jön velem, szemben az úton. Hátát legalább nyolcvan súlyos esztendő görnyeszti. Köszönök neki, megszólítom. — Régen mivel díszítették fel karácsonykor a fenyőfát? — Óh aranyoskám, főztünk mi előtte szaloncukrot. Meg aztán tettünk a fára aszalt szilvát, almát, festettünk aranydiót. Ilyenkor mindig sütöttünk mézes tésztából kis figurákat, cérnát fűztünk bele, és ezzel is díszítettük a fát. Színes papírokból meg láncot, csillagokat készítettünk. * Nagy forgalmú áruház mellen korán reggel kipakol rozoga Volgájából a bazáros. Autójánál már csak a sátra rozzantabb, én bizony nem mernék aláállni. Neki pesze van bátorsága, még ahhoz is, hogy portékáját kirakja. Egy pillanatra azon tűnődöm, hogy ábrázata, vagy az áruja az ijesztőbb! Van itt kérem minden: légyölő galóca, szép piros kalappal, fehér pettyekkel, üveggömbök, a dió nagyságútól egészen a macskafej nagyságúig; tengeri sünre emlékeztető üvegmicsodák. Meg van olyan csiklandozó szörmók is, amit a táncosnők hordanak magukon hideg téli estéken a színpadon. Csak ez nem olyan dús. Satnyább. Biztosan elhullatta a szőrét és kiselejtezte valamelyik revü. De a színe az még mindig csodálatos: rózsaszín, közötte ezüst szálakkal! Látható az áruk között hasonló, fémszálakból szőtt szülemény. A kerítés tetejére is jó volna szögesdrótnak, csak túl drága méterei . Jó napot! Álldogálunk, álldogálunk, a vevők meg nem jönnek?! — Nemrégen pakoltam ki, majd jönnek! — Gondolja? — Mé’ ne jöjjenek? Láthatja ... van itt minden! — Azt látom! — Ezek a sárgadinnyeszerű gömbök miből vannak? M Üvegkukac I IIII. december M. A juhásznak jól van dolga... Csak ha szívén viseli a nyáj sorsát . Ha nem becsülettel vállalja az ember, akkor oda az egész. Sokan úgy hiszik, semmi gondja sincs a juhásznak. Kihajtja a jószágot, az meg ellegelget kedvére. S ezzel kész is. Márpedig én azt mondom: a juhászélet olyan, mint a katonaélet. Szép, de csak messziről. Mert igazából egész életet kíván a nyáj őrzése, gondozása — vallja Kriston Miklós, a nagybarcai téesz híres juhásza. Aztán nyomatékul összébb húzza szúrós szemét: — Bele kell ebbe születni... Nekem már a nagyapám nagyapja is juhász volt Hevesről származtunk ide. A sajókazai Kacola-pusztán meg Csukástón juhászkodtak apámék. Mindig ott voltam velük. Míg a Berentei Hőerőműben dolgoztam is, segítettem az öregemnek, mert nemigen bírta már erővel. 1963-ban véglegesen visszatértem a nyájhoz. Pedig itt sokszor kell huszonnégyezni, nem nyolcórás gyár ez, a szabadnap se sok. Igaz, a magam ura vagyok. — Ha egyszer rábízták valakire a nyájat, együvé kell lennie vele, savon kell viselnie a sorsát — mert tudja, az állatok megérzik ám azt, hogy szeretik őket vagy sem. Úgy tartjuk, a juh igénytelen. Igaz, de ez nem jelenti azt, hogy akármiképpen bánhatok vele. Ha rendesen gondoskodom róla , akkor nincs hiba! Mikor áprilistól a hó leeséséig kint vagyok, meg kell keresnem neki a jó legelőt. Ami nem olyan könnyű, hiszen errefelé erdős a vidék, nagy területet bejárok, mire megfelelőt találok. Azután külön gond a finom takarmány, ha ellés vagy szoptatás van. Amikor viszont meddőn, szárazon áll, elég a szalma is. Szóval, egy jó szó tudja és megadja, amit a jószág kíván. — Mondom, az sem mindegy hogyan bánok vele! Csak gondosan, szép szóval! Mert ha ,megkutyáztatom”, vagyis erőszakkal töröm be, s tartom össze őket, akkor idegesek, nyugtalanok. Már nem olyanok, mint szeretném. A jó szó, hogy is mondjam, a jó füttyszó sokkal többet ér! Na és a kutyák ... nekem nem mindegy, hogyan terelnek. Nevelnem kell őket is. S csak rájuk bízni a nyájat, Isten ments! ott a helye a pásztornak is! — Veszélyek? Főleg a büdös sántaság és a jüh. Ragályosak. De óvnom kell őket a veszett rókától, meg a felfúvódástól is. Mire ügyelek még? Az idő fordulására, amit a juh megérez, figyelem is, mikor megy, mikor nem, hogy legel vagy sem. Esőtől tető alá hajtom a gyapja miatt. Ma már juhgondozónak neveznek minket. Jobban kifejezi, hogy a gondoskodás a fő tennivalónk. Változott a nyáj is: azelőtt külön neveltünk vezérürüket, százra jutott egy. Ez csak irányított. Most már mind el van kötelezve a termelésnek ... Hogy mondjam másképp? — Hát amikor szépen fejlődik a nyája, elégedett a jó pásztor. Ez a legtöbb célom! Nyugodt a jószág, kedvez az idő, kövérek a mezők, értjük egymás szavát. Mindünk tudja, mi a dolga. Kell-e ma« az elégedettséghez? Én is teszem a magamét, oltóm és vezetem a nyájat, ők is teszik a maguk dolgát: legelnek, gyarapodnak, így van rendjén. Hát mondja meg, van ennél nagyobb öröm? Lejegyezte: Tamás Tibor „ Ajándék” a rászorulóknak Minden esztendőben jelentős összeget biztosít éves költségvetéséből a putnoki II. számú Általános Iskola nevelőtestülete arra, hogy támogatást nyújtson hátrányos helyzetű cigánytanulóinak. Az idei tanévkezdés alkalmával is tankönyveket, füzeteket és más taneszközöket vásárolt a rászoruló gyermekeknek. Karácsonykor pedig mintegy 16 ezer forint értékű ajándék került az iskola fenyőfája alá. 180 tanuló kapott tetszetős külsejű, komplett melegítőfelszerelést, bundabéléses téli csizmát. Klubest „Kis karácsony, nagy karácsony” címmel tartanak klubestet 26-án, pénteken, karácsony másodnapján a sajószentpéteri Petőfi Sándor Művelődési Házban, ahol gyermekművészeti csoportok adnak elő színes műsort az érdeklődőknek. — Üvegből kérem* fogja meg... — ...és ejtsem le?! — Isten ments! Azt nézze meg, milyen könnyű! — A maga karácsonyfáján No ilyenek lesznek? — Ilyenek hát! — És nem fél majd a lakásban? — Mondja, maga szórakozni akar velem? — Én? Ugyan! Valami szép karácsonyfadíszt szeretnék vásárolni! Nincs egy kiló egészséges, piros jonatán almája, vagy szép nagy szemű diók, esetleg aszalt szilva? — Jolán — szól oda a feleségének — ez az ember bolond! Almát, meg diót akar a karácsonyfára rakni! Jóember! Abba beleesik a pondró, de ebbe nem! — Persze, mert a pondrónak is van ízlése. De ha ad hozzá kukacot is, elviszem valamelyik üveggömbjét! — Nagy — Г [UNK]/1» •• *1 //11 el szünidőben Az utolsó betű is fölkerül a táblára, s ott díszük a szó: vakáció! Micsoda öröm az iskolásoknak! Kezdődik a várva várt téli szünet, kikapcsolódhatnak kedvükre. Hogyan? Ezután érdeklődtem én is. — Napközink ez idő alatt nem üzemel, nincs rá igény — mondta Pores József, az olmosbányai iskola igazgatója. — Oka? Talán az, hogy falun még mindig jobban együtt él a család, mint városon. Dr. Csontos Jánosné igazgatóhelyettes: — A művelődési ház együttműködési szerződésünk keretében szervez néhány programot az érdeklődőknek. 29-én itt az iskolában búcsúztatjuk ünnepélyesen az óévet. * — Sok mindenre elmennénk — mondták a gyerekek, amikor megszólítottam őket a kurityáni iskola előtt. — Szünidei program? — tekintett vissza kérdőn Tiszlavicz János igazgató. — Hát... nem túl bőséges. A járási sporttalálkozóra mi is megyünk, amit Szendrőben szerveznek. Meglátogatjuk a Szuhavölgyi Bányaüzemet. Egyébként is ott van minden gyereknek a mozi és a könyvtár ... — Az a népművelők dolga, nem az iskoláé — vágtam el a mentegetőzés ilyetén fonalát. Tény, hogy a program kétségbeejtőn szegényes, s még ezekről sem tudnak a tanulók! Pedig a bányaüzem jelentékeny anyagi segítséget nyújt az iskolának. Például épített egy sportpályát. Lehetne például korcsolyázni rajta . .. — Nincs jó kapcsolatunk az iskolával — erősítette meg Lukács László könyvtáros sajnálkozással. — De mi várjuk a gyerekeket. Három olyan foglalkozásra is, amelyen könyvekkel, zenével, népi és gyermekjátékokkal, tini-diszkóval tölthetik el szabad idejüket. Vetítések is lesznek. — Higgje el, jó tudni, hogy a szünidőben is törődnek velük — bizonygatta az egyik szülő. — De sokszor csak tévéznék az iskolában is, akkor maradjon inkább otthon. — A szünidő az övék. Csak tegyék, ahogy kedvük tartja — kontrázott egy másik szülő. —■ Felőlem szánkózhatnak, korcsolyázhatnak ... Addig se lábatlankodnak. Mi lenne a jobb? De menjünk tovább, gondoltam reménykedve. * „Kis karácsony, nagy karácsony ..táncolták körül a hatalmas, díszbe öltözött karácsonyfát az alsósok a putnoki II. számú iskola aulájában. — Az ünnepi műsorra készülnek — fogadott Zahorecz Adorján, az intézmény vezetője. — De 22-en azért elmegyünk az ózdi járási ünnepségre, ugyanis ilyen még nem volt. Nálunk? A sportélet, sőt a tanulmányi versenyekre való felkészülés is teljes intenzitással folyik. Ezenkívül a bányatelepi művelődési ház szórakoztató programokat szervez tanulóink számára. * — Miért itt csúszkáltok? — érdeklődtem a kazincbarcikai tanácsháza mögötti enyhe lejtőn sinkózó gyerekektől. A hely ugyanis utakkal körülvett, balesetveszélyes. — Mert a Dimitrov téri iskolában — ahol tanulunk — semmi ilyesmit nem engednek — felelték szinte kórusban. — Szünidei programok? Ami általában szokott lenni ... * A gyerekek elvétve jelentkeznek saját ötlettel, javaslatokat inkább a pedagógusok tesznek. De akár a népművelők, különösebben ők sem törik a fejüket, hogy színesebb, érdekesebb legyen a szünidei program. Az is való igaz, hogy sokan elutaznak az ünnepekre. A legtöbb gyereket leköti a tévé. Na de elég ennyi? Egyébként: hová tűntek az egykori szenzációs hóemberépítő versenyek, hóvárcsaták, zenés táncok a jégpályán? És hová lettek a régi téli hagyományok? De talán, annyi is elegendő, hogy többet vagyunk együtt, figyelmesebben foglalkozunk gyermekeinkkel. Tamás Tibor