Borsodi Bányász, 1981. július-december (24. évfolyam, 26-52. szám)

1981-12-24 / 51. szám

4 «OKSODT ВД!Г [UNK] [UNK]8 [UNK] Díjazott pályamunkák Csobod Árpád: A vájár bűne H­armatos Károly ha­mar megszokta a bá­nyát. S vele a mun­kát is. Úgy járt, kelt a vá­jarokban, mintha ott szü­letett volna, örült az a vá­jár, amelyik megkaphatta csillésnek. Mert amelyik munkahelyen ő volt, ott nem létezett üres hiány. Ismét beszállás volt. A bányászok, szokásuk sze­rint, ekkor is ott álltak csomóra verődve a tárna bejáratánál, és a villamos gépre vártak. Majd amikor a gép előrehúzott, gyorsan beugráltak a csillékbe és már indultak is. Kint nehéz volt egymás­ra ismerniük. Ugyanis éj­szakai műszakosok voltak. A tárna fölötti villany is éppen, hogy csak égett. De ahogy bent a bányászok nagyobb lángra engedték lámpáikat, olyan fényes­ség lett, mintha reflekto­rok gyúltak volna ki. Ek­kor Harmatos Karcsi há­tán végigfutott a hideg. Mert a csillében, pontosan vele szemben nem más ült, mint a forradásos arcú vá­jár, a kislány édesapja. Legalább a beszállásnál is­merte volna fel — ideges­kedett Karcsi. Vagy leg­alább a névsor felolvasá­sánál figyelt volna jobban oda, hogy kivel is osztották együvé. Bizony isten, lelé­pett volna. A forradásos arcú bá­nyász úgy ült a csillében, mint egy múmia. Karcsi pedig nem tudta, mitévő legyen. A vizcsapi esettől kezdve, mindig tartott et­től az embertől. Most pe­dig különösen, amiért a lánnyal való barátságát a telep is szájára vette. S most itt ülnek ketten egy csillében. Ha még csak ez lenne, de együtt is fognak dolgozni. Aztán ahogy min­dig mélyebbre robogott ve­lük a villamos gép, a vén barlangi medve szeméből azt látta, hogy arra is ké­pes lenne, hogy rászakítsa a bányát. Mert az már nem kétséges, hogy ő is felismerte. Igaz, az utolsó megállónál még szólhatna a szolgálatos aknásznak, hogy ezzel az emberrel nem dolgozik. Ugyanis hal­lotta a bányászoktól, van olyan háziszabály, hogy ha­ragosokat nem osztanak együvé. Végül mégis úgy döntött, nem szól. Jöjjön, aminek jönnie kell, de a lányról­ semmiképpen nem mond le. Még akkor sem­, ha csak addig él. Hiszen, már az esküvő napja is tervbe van véve köztük. A vásár fölemelte a fe­jét. S arcán az látszott, mintha már régóta várt vol­na arra, hogy ezzel a nagy­szájú legénnyel egyszer összekerüljön. Vagyis, hogy őhozzá osszák be csillés­nek. Annál is inkább, mi­vel felesége — a rossz hír miatt — ki sem mer lépni a házból. Az egyetlen lá­nyuk, még alig múlt tizen­öt éves, máris itt van róla a gyalázatos hír: gyermeke lesz. Ezt nem lehet meg­torlás nélkül hagyni. Máris ökölbe szorult a keze. Ha vét is a bányatörvény el­len, de ezt a jöttment gaz­embert megleckézteti. A villamos gép,, csurgós zónán szaladt végig. Pilla­natok alatt elaludtak a fe­detlen csillékben a lám­pák. A fiatalember gyor­san gyufát kapott elő, és meggyújtotta lámpáját. Majd a lángot a vájár lám­pájához is odatartotta. A vájár köszönés helyett csak a torkát köszörülte. Végül, az utolsó megállóhoz érve, fékezett a gép, majd mégis állt — Kiszállni* —­ szőtt a szolgálatos aknász, és fé­nyesen sugárzó lámpáját fejmagasságig emelte. — Maga csak menjen előre — udvariaskodott a fiatalember, és egymás után szedte ki a csilléből a magukkal hozott szerszá­mokat. — Nem jó szamár az — szólt a vájár durván —, amelyik nem bírja a ter­hét. S fogta, ami­nt tette a fej­széjét, csákányát, fúróját. Mert innentől már gyalog­­szerrel kellett a munka­helyre menni. Aztán, ahogy a többiektől elválva halad­tak, mindjobban szűkült a járat. Úgy annyira, hogy a vájárnak is — hiába volt hajlott a háta — hajolni kellett, hogy fejét a tető­gerendába bele ne üsse. Még mélyebbre érve, do­hos szag ütötte meg az or­rukat. Az ácsolatok való­sággal fehérlettek a rájuk tapadt penészgombáktól. Ez pedig azt bizonyította, hogy ezen a helyen régóta nem folyt munka. A törött ge­rendák pedig azt jelentet­ték, hogy nagy nyomás ne­hezedik rájuk. — Ezeket is régen le kellett volna mér sepelni — szólt a vájár a penész­gombákra utalva, és a jó gazda gondosságával, fej­széje fokával itt-ott le-le­­lökött belőlük párat. A munkahelyre érve, az idős bányász lámpáját az egyik ácsolatra akasztotta, majd megreszelte csáká­nyát, és bontani kezdte a szenet. A vájár után a legényre munkához látott. Jó nagy üreget vájt már előre, amikor fejük fölött egy na­gyobb részen meghasadt a tető. A vájárnak kapóra jött ez az alkalom. A ve­szélyes részt nyomban fel­­dúcolta, utána mindent el­rakott az útból, majd a tárn­a elé ült, és hátait ne­kivetette a szénfalnak, lá­bát pedig, mintha ajtószár­ták közt ülne, a dúcra he­lyezte. S várta, hogy tekin­tete találkozzék a legényé­vel. A legény mit sem sejtve, lapátjával a szenet kapar­ta. De ahogy a vájárra né­zett, ijedten látta, hogy csapdába került. Ha a vá­jár lábával megnyomja a támlát, olyan darab szén eshet rá, hogy pillanatok alatt halálra nyomja. Eset­leg egész életére nyomo­rékká válhat. Azt viszont senki nem fogja neki el­hinni, hogy ez a vásár ré­széről készakarva történt. A legény érezte, hogy mozgás szempontjából na­gyon rossz helyzetben van. Az egy méter vastag szén­ben nagyon nehezen tudtak dolgozni. Ilyen görnyedt ál­lásból pedig teljesen lehe­tetlen a gyors ugrás. Ezért kissé fel akarta húzni az egyik lábát, de ahogy meg­mozdult, a vájár szeme, mint egy hegyes tőr villant No. — Mit akarsz a lányom­mal ? — kérdezte eltorzult arccal. S úgy tartotta lá­bát a dúcon, mint egy gyilkos­­ aki a pisztolya ra­vaszát fogja. — Tudjad meg — vált rekedtté a vá­jár hangja —, hogy ezért meglakolsz. S már mozdult is a lába, hogy a legényt meg­leckéztesse. A­z ugrás pillanatában a legény még látta az előtte levő ember szúrós szemét, sebhelyes arcát, de a többire már nem emlékezett. A zuhanó széntömeg derékba kapta, és rettenetes erővel nyom­ta lefelé. (folytatjuk) Feketeruhás néniké jön velem, szemben az úton. Há­tát legalább nyolcvan súlyos esztendő görnyeszti. Köszö­nök neki, megszólítom. — Régen mivel díszítették fel karácsonykor a fenyőfát? — Óh aranyoskám, főz­tünk mi előtte szaloncukrot. Meg aztán tettünk a fára aszalt szilvát, almát, festettünk aranydiót. Ilyenkor mindig sütöttünk mézes tésztából kis figurákat, cérnát fűztünk be­le, és ezzel is díszítettük a fát. Színes papírokból meg láncot, csillagokat készítet­tünk. * Nagy forgalmú áruház mel­len korán reggel kipakol ro­zoga Volgájából a bazáros. Autójánál már csak a sátra rozzantabb, én bizony nem mernék aláállni. Neki pe­­sze van bátorsága, még ah­hoz is, hogy portékáját ki­rakja. Egy pillanatra azon tűnődöm, hogy ábrázata, vagy az áruja az ijesztőbb! Van itt kérem minden: légy­ölő galóca, szép piros kalap­pal, fehér pettyekkel, üveg­­gömbök, a dió nagyságútól egészen a macskafej nagysá­gúig; tengeri sünre emlékez­tető üvegmicsodák. Meg van olyan csiklandozó szörmók is, amit a táncosnők hordanak magukon hideg téli estéken a színpadon. Csak ez nem olyan dús. Satnyább. Bizto­san elhullatta a szőrét és ki­selejtezte valamelyik revü. De a színe az még mindig csodálatos: rózsaszín, közöt­te ezüst szálakkal! Látható az áruk között hasonló, fém­szálakból szőtt szülemény. A kerítés tetejére is jó volna szögesdrótnak, csak túl drá­ga méterei . Jó napot! Álldogálunk, álldogálunk, a vevők meg nem jönnek?! — Nemrégen pakoltam ki, majd jönnek! — Gondolja? — Mé’ ne jöjjenek? Lát­hatja ... van itt minden! — Azt látom! — Ezek a sárgadinnyeszerű gömbök miből vannak? M Üvegkukac I IIII. december M. A juhásznak jól van dolga... Csak ha szívén viseli a nyáj sorsát . Ha nem becsülettel vál­lalja az ember, akkor oda az egész. Sokan úgy hiszik, sem­mi gondja sincs a juhásznak. Kihajtja a jószágot, az meg ellegelget kedvére. S ezzel kész is. Márpedig én azt mondom: a juhászélet olyan, mint a katonaélet. Szép, de csak messziről. Mert igazából egész életet kíván a nyáj őr­zése, gondozása — vallja Kriston Miklós, a nagybarcai téesz híres juhásza. Aztán nyomatékul összébb húzza szúrós szemét: — Bele kell ebbe szület­ni... Nekem már a nagy­apám nagyapja is juhász volt Hevesről származtunk ide. A sajókazai Kacola-pusz­­tán meg Csukástón juhász­­kodtak apámék. Mindig ott voltam velük. Míg a Beren­­tei Hőerőműben dolgoztam is, segítettem az öregemnek, mert nemigen bírta már erővel. 1963-ban véglegesen­ visszatértem a nyájhoz. Pe­dig itt sokszor kell huszon­­négyezni, nem nyolcórás gyár ez, a szabadnap se sok. Igaz, a magam ura vagyok. — Ha egyszer rábízták va­lakire a nyájat, együvé kell lennie vele, savon kell vi­selnie a sorsát — mert tud­ja, az állatok megérzik ám azt, hogy szeretik őket vagy sem. Úgy tartjuk, a juh igénytelen. Igaz, de ez nem jelenti azt, hogy akármikép­pen bánhatok vele. Ha ren­desen gondoskodom róla , akkor nincs hiba! Mikor áprilistól a hó leeséséig kint vagyok, meg kell keresnem neki a jó legelőt. Ami nem olyan könnyű, hiszen errefe­lé erdős a vidék, nagy terü­letet bejárok, mire megfelelőt találok. Azután külön gond a finom takarmány, ha ellés vagy szoptatás van. Amikor viszont meddőn, szárazon áll, elég a szalma is. Szóval, egy jó szó tudja és megadja, amit a jószág kíván. — Mondom, az sem mind­egy hogyan bánok vele! Csak gondosan, szép szóval! Mert ha ,­megkutyáztatom”, vagyis erőszakkal töröm be, s tar­tom össze őket, akkor idege­sek, nyugtalanok. Már nem olyanok, mint szeretném. A jó szó, hogy is mondjam, a jó füttyszó sokkal többet ér! Na és a kutyák ... nekem nem mindegy, hogyan terelnek. Nevelnem kell őket is. S csak rájuk bízni a nyájat, Isten ments! ott a helye a pásztornak is! — Veszélyek? Főleg a bü­dös sántaság­ és a jüh. Ragá­lyosak. De óvnom kell őket a veszett rókától, meg a fel­fúvódástól is. Mire ügyelek még? Az idő fordulására, amit a juh megérez, figye­lem is, mikor megy, mikor nem, hogy legel vagy sem. Esőtől tető alá hajtom a gyapja miatt. Ma már juh­­gondozónak neveznek minket. Jobban kifejezi, hogy a gon­doskodás a fő tennivalónk. Változott a nyáj is: azelőtt külön neveltünk vezérürüket, százra jutott egy. Ez csak irányított. Most már mind el van kötelezve a termelés­nek ... Hogy mondjam más­képp? — Hát amikor szépen fej­lődik a nyája, elégedett a jó pásztor. Ez a legtöbb célom! Nyugodt a jószág, kedvez az idő, kövérek a mezők, értjük egymás szavát. Mindünk tud­ja, mi a dolga. Kell-e ma« az elégedettséghez? Én is te­szem a magamét, oltóm és vezetem a nyájat, ők is te­szik a m­aguk dolgát: legel­nek, gyarapodnak, így van rendjén. Hát mondja meg, van ennél nagyobb öröm? Lejegyezte: Tamás Tibor „ Ajándék” a rászorulóknak Minden esztendőben jelen­tős összeget biztosít éves költségvetéséből a putnoki II. számú Általános Iskola ne­velőtestülete arra, hogy tá­mogatást nyújtson hátrányos helyzetű cigánytanulóinak. Az idei tanévkezdés alkal­mával is tankönyveket, fü­zeteket és más taneszközöket vásárolt a rászoruló gyerme­keknek. Karácsonykor pedig mintegy 16 ezer forint értékű ajándék került az iskola fe­nyőfája alá. 180 tanuló ka­pott tetszetős külsejű, komp­lett melegítőfelszerelést, bun­dabéléses téli csizmát. Klubest „Kis karácsony, nagy kará­csony” címmel tartanak klub­estet 26-án, pénteken, kará­csony másodnapján a sajó­­szentpéteri Petőfi Sándor Mű­velődési Házban, ahol gyer­mek­művészeti csoportok ad­nak elő színes műsort az ér­deklődőknek. — Üvegből k­érem* fogja meg... — ...és ejtsem le?! — Isten ments! Azt nézze meg, milyen könnyű! — A maga karácsonyfáján No ilyenek lesznek? — Ilyenek hát! — És nem fél majd a la­kásban? — Mondja, maga szórakoz­ni akar velem? — Én? Ugyan! Valami szép karácsonyfadíszt szeretnék vásárolni! Nincs egy kiló egészséges, piros jonatán al­mája, vagy szép nagy szemű diók, esetleg aszalt szilva? — Jolán — szól oda a fe­leségének — ez az ember bo­lond! Almát, meg diót akar a karácsonyfára rakni! Jóem­ber! Abba beleesik a pond­­ró, de ebbe nem! — Persze, mert a pondró­­nak is van ízlése. De ha ad hozzá kukacot is, elviszem valamelyik üveggömbjét! — Nagy — Г [UNK]/1» •• *1 //1­1 el szünidőben Az utolsó betű is fölkerül a táblára, s ott díszük a szó: vakáció! Micsoda öröm az is­kolásoknak! Kezdődik a vár­va várt téli szünet, kikapcso­lódhatnak kedvükre. Hogyan? Ezután érdeklődtem én is. — Napközink ez idő alatt nem üzemel, nincs rá­­ igény — mondta Pores József, az olmosbányai iskola igazgató­ja. — Oka? Talán az, hogy falun még mindig jobban együtt él a család, mint váro­son. Dr. Csontos Jánosné igaz­gatóhelyettes: — A művelő­dési ház együttműködési szer­ződésünk keretében szervez néhány programot az érdek­lődőknek. 29-én itt az isko­lában búcsúztatjuk ünnepé­lyesen az óévet. * — Sok mindenre elmen­nénk — mondták a gyerekek, amikor megszólítottam őket a kurityáni iskola előtt. — Szünidei program? — tekintett vissza kérdőn Tisz­­lavicz János igazgató. — Hát... nem túl bőséges. A járási sporttalálkozóra mi is­­ megyünk, amit Szendrőben szerveznek. Meglátogatjuk a Szuhavölgyi Bányaüzemet. Egyébként is ott van minden gyereknek a mozi és a könyvtár ... — Az a népművelők dol­ga, nem az iskoláé — vág­tam el a mentegetőzés ilye­tén fonalát. Tény, hogy a program két­­ségbeejtőn szegényes, s még ezekről sem tudnak a tanu­lók! Pedig a bányaüzem je­lentékeny anyagi segítséget nyújt az iskolának. Például épített egy sportpályát. Le­hetne például korcsolyázni rajta . .. — Nincs jó kapcsolatunk az iskolával — erősítette meg Lukács László könyvtáros sajnálkozással. — De mi vár­juk a gyerekeket. Három olyan foglalkozásra is, ame­lyen könyvekkel, zenével, né­pi és gyermekjátékokkal, ti­ni-diszkóval tölthetik el sza­bad idejüket. Vetítések is lesznek. — Higgje el, jó tudni, hogy a szünidőben is törődnek ve­lük — bizonygatta az egyik szülő. — De sokszor csak té­véznék az iskolában is, ak­kor maradjon inkább otthon. — A szünidő az övék. Csak tegyék, ahogy kedvük tartja — kontrázott egy másik szü­lő. —■ Felőlem szánkózhat­nak, korcsolyázhatnak ... Ad­dig se lábatlankodnak. Mi lenne a jobb? De men­jünk tovább, gondoltam re­ménykedve. * „Kis karácsony, nagy ka­rácsony ..táncolták körül a hatalmas, díszbe öltözöt­t karácsonyfát az alsósok a putnoki II. számú iskola au­lájában. — Az ünnepi mű­sorra készülnek — fogadott Zahorecz Adorján, az intéz­mény vezetője. — De 22-en azért elmegyünk az ózdi já­rási ünnepségre, ugyanis ilyen még nem volt. Nálunk? A sportélet, sőt a tanulmá­nyi versenyekre való felké­szülés is teljes intenzitással folyik. Ezenkívül a bányate­lepi művelődési ház szórakoz­tató programokat szervez ta­nulóink számára. * — Miért itt csúszkál­tok? — érdeklődtem a kazincbar­cikai tanácsháza mögötti enyhe lejtőn sinkózó gyere­kektől. A hely ugyanis utak­kal körülvett, balesetveszé­lyes. — Mert a Dimitrov téri is­kolában — ahol tanulunk — semmi ilyesmit nem enged­nek — felelték szinte kórus­ban. — Szünidei programok? Ami általában szokott len­ni ... * A gyerekek elvétve jelent­keznek saját ötlettel, javasla­tokat inkább a pedagógusok tesznek. De akár a népműve­lők, különösebben ők sem törik a fejüket, hogy színe­sebb, érdekesebb legyen a szünidei program. Az is való igaz, hogy so­kan elutaznak az ünnepekre. A legtöbb gyereket leköti a tévé. Na de elég ennyi? Egyébként: hová tűntek az egykori szenzációs hóember­­építő versenyek, hóvárcsaták, zenés táncok a jégpályán? És hová lettek a régi téli ha­gyományok? De talán, annyi is elegendő, hogy többet va­gyunk együtt, figyelmesebben foglalkozunk gyermekeinkkel. Tamás Tibor

Next