Borsodi Szemle, 1960 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1960 / 1. szám - A felszabadulásért

TIZENÖT ÉVÜNK A­z emberi értelem sokat birkózott az idő problémájával. Filozófiai gondolat­/ 3- sorok, vaskos regényalkotások és a lényegbe hatolni akaró versek igyekez­tek választ adni az izgató, izgalmas kérdésre: milyen gyorsan száguldunk Kronos szekerén, hová tűnnek éveink, keveset vagy sokat élünk-e, az évmilliók, a századok vagy a hirtelen elillanó, tovatűnő percek határozzák-e meg sorsunkat. Nem valami­fajta öncélú bölcselkedésre valló hajlam, nem valamiféle kiúttalan teoretizálásra valló készség emeli ki most az emlékek és gondolatok sokaságából az Idő gyakran vitatott, sokféle módon megvilágított érdekes problémáját, hanem éppen bizonyos történelmi konkrétság: ezekben a napokban fejezzük be dolgozó népünk szabad éle­tének tizenötödik esztendejét. Másfél évtizedet teszünk az Idő mérlegére, és magá­tól értetődő, hogy a helyes értékeléshez, ez időszak súlyának, tartalmának, törté­nelmi szerepének pontos megállapításához számot kell vetnünk a felszabadulást megelőző évtizedekkel, sőt évszázadokkal is. Az egybevetés sok mindent elárul nekünk az idő értékéről és bizonyságot szol­gáltat arról, hogy magukban a történelmi sorsfordulókban és abban, ami velük kez­dődik, meggyorsul az idő­járása, pergőbb iramúvá válik az alkotó ember cselek­vése, megélénkül a változások, a fejlődés ritmusa. Nem lehet a megfelelő piedesztálra helyezni 1945-öt, nem lehet hamisítatlan és erőteljes képet rajzolni 15 esztendőnkről, ha nem próbáljuk meg érzékeltetni mind­azt, ami előtte volt. (Csodálattal és tisztelettel gondolunk történelmünk nagy harcaira, amelyeknek a távlatában egy szabad, boldog világ képe fénylett. Büszkeséggel és megbe­csüléssel emlékezünk mindazokra, akik egy életet tettek erre az eszményre, ezekre a nemes célokra. A legjobb hazafiak mindig látták, hogy sürgősen fel kell zárkóz­nunk az európai fejlődéshez, hogy aztán még nagyobbat léphessünk előre. „Mi elké­sett selyembogarakként még az eperfán csúszkálunk, midőn már az életrevaló nem­zetek szabad szárnyakra kelének. Régi bajokkal tépelődünk, melyekről a nagyobb nemzetek már régen elfeledkeztek”, — írta Vasvári Pál, az 1848-as idők egyik leg­világosabban látó forradalmára. Ugyanő mondta: „Egész Európa tengere forr, s a népek újjászületésének meg kell történni! Jaj a nemzetnek, mely mégis közönnyel tudna tekinteni a nagyszerű világeseményekre. Azt én egyenesen öngyilkossággal vádolnám. Most, vagy soha! Ha a kedvező európai eseményeket elszalasztjuk, akkor ismét sínylődhetünk századokon át. Amely nemzet magát elhagyja, az nem méltó a szabadságra.” 1848—49-ben nem szalasztották el az alkalmat, de később éppen az európai helyzet alakulása, a reakció fölülkerekedése elbuktatta a demokratikus átalakulá­sért kifejtett hősi küzdelmet. Elevenen, frissen, nagyszerű forradalmi lendülettel és elszántsággal kapcsoló­dott népünk a világeseményekhez, reagált a forradalmi változásokra a világtörté­nelem menetét gyökeresen megváltoztató Nagy Októberi Szocialista Forradalom után. 1919-ben megteremtette a dicső Magyar Tanácsköztársaságot, amelyet szintén imperialista csapatok külső fegyveres erőinek beavatkozásával vertek le. A Tanács­­köztársaság népünk legértékesebb forradalmi, nemzeti öröksége maradt, és 1945-ben kezdődő új életünknek is egyik nagy erőforrása. Az ellenforradalom, a Horthy-rendszer véres terrorral állt bosszút a magyar dolgozó népen és mindent elvett tőle, amit a Tanácsköztársaság adott: a szabadsá­got, a politikai jogokat és hatalmat, szociális, egészségügyi, kulturális intézményeit. Csak egyet nem vehetett el! A proletariátus igazságába vetett rendíthetetlen hitet és a szent bizonyosságot, hogy a szocializmus előbb-utóbb győzelemre jut.

Next