Borsodi Szemle, 1960 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1960 / 1. szám - A felszabadulásért
TIZENÖT ÉVÜNK Az emberi értelem sokat birkózott az idő problémájával. Filozófiai gondolat/ 3- sorok, vaskos regényalkotások és a lényegbe hatolni akaró versek igyekeztek választ adni az izgató, izgalmas kérdésre: milyen gyorsan száguldunk Kronos szekerén, hová tűnnek éveink, keveset vagy sokat élünk-e, az évmilliók, a századok vagy a hirtelen elillanó, tovatűnő percek határozzák-e meg sorsunkat. Nem valamifajta öncélú bölcselkedésre valló hajlam, nem valamiféle kiúttalan teoretizálásra valló készség emeli ki most az emlékek és gondolatok sokaságából az Idő gyakran vitatott, sokféle módon megvilágított érdekes problémáját, hanem éppen bizonyos történelmi konkrétság: ezekben a napokban fejezzük be dolgozó népünk szabad életének tizenötödik esztendejét. Másfél évtizedet teszünk az Idő mérlegére, és magától értetődő, hogy a helyes értékeléshez, ez időszak súlyának, tartalmának, történelmi szerepének pontos megállapításához számot kell vetnünk a felszabadulást megelőző évtizedekkel, sőt évszázadokkal is. Az egybevetés sok mindent elárul nekünk az idő értékéről és bizonyságot szolgáltat arról, hogy magukban a történelmi sorsfordulókban és abban, ami velük kezdődik, meggyorsul az időjárása, pergőbb iramúvá válik az alkotó ember cselekvése, megélénkül a változások, a fejlődés ritmusa. Nem lehet a megfelelő piedesztálra helyezni 1945-öt, nem lehet hamisítatlan és erőteljes képet rajzolni 15 esztendőnkről, ha nem próbáljuk meg érzékeltetni mindazt, ami előtte volt. (Csodálattal és tisztelettel gondolunk történelmünk nagy harcaira, amelyeknek a távlatában egy szabad, boldog világ képe fénylett. Büszkeséggel és megbecsüléssel emlékezünk mindazokra, akik egy életet tettek erre az eszményre, ezekre a nemes célokra. A legjobb hazafiak mindig látták, hogy sürgősen fel kell zárkóznunk az európai fejlődéshez, hogy aztán még nagyobbat léphessünk előre. „Mi elkésett selyembogarakként még az eperfán csúszkálunk, midőn már az életrevaló nemzetek szabad szárnyakra kelének. Régi bajokkal tépelődünk, melyekről a nagyobb nemzetek már régen elfeledkeztek”, — írta Vasvári Pál, az 1848-as idők egyik legvilágosabban látó forradalmára. Ugyanő mondta: „Egész Európa tengere forr, s a népek újjászületésének meg kell történni! Jaj a nemzetnek, mely mégis közönnyel tudna tekinteni a nagyszerű világeseményekre. Azt én egyenesen öngyilkossággal vádolnám. Most, vagy soha! Ha a kedvező európai eseményeket elszalasztjuk, akkor ismét sínylődhetünk századokon át. Amely nemzet magát elhagyja, az nem méltó a szabadságra.” 1848—49-ben nem szalasztották el az alkalmat, de később éppen az európai helyzet alakulása, a reakció fölülkerekedése elbuktatta a demokratikus átalakulásért kifejtett hősi küzdelmet. Elevenen, frissen, nagyszerű forradalmi lendülettel és elszántsággal kapcsolódott népünk a világeseményekhez, reagált a forradalmi változásokra a világtörténelem menetét gyökeresen megváltoztató Nagy Októberi Szocialista Forradalom után. 1919-ben megteremtette a dicső Magyar Tanácsköztársaságot, amelyet szintén imperialista csapatok külső fegyveres erőinek beavatkozásával vertek le. A Tanácsköztársaság népünk legértékesebb forradalmi, nemzeti öröksége maradt, és 1945-ben kezdődő új életünknek is egyik nagy erőforrása. Az ellenforradalom, a Horthy-rendszer véres terrorral állt bosszút a magyar dolgozó népen és mindent elvett tőle, amit a Tanácsköztársaság adott: a szabadságot, a politikai jogokat és hatalmat, szociális, egészségügyi, kulturális intézményeit. Csak egyet nem vehetett el! A proletariátus igazságába vetett rendíthetetlen hitet és a szent bizonyosságot, hogy a szocializmus előbb-utóbb győzelemre jut.