Borsodi Szemle, 1963 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1963 / 5. szám - Művészet-irodalom - GYÁRFÁS IMRE: A marxista irodalomtudomány újabb eredménye
Egyébként aztán Mezei szerkesztése úgyszólván mindenütt egyforma és „iskolás”. Nagyjából a következő menetű: előrebocsátott összefoglaló, általános jellemzés, rövid, kivonatos életrajz, az írói fejlődés bemutatása. Ez az utóbbi azonban hézagosnak tűnik, és rendszerint semmi többletet sem nyújt a bevezető általános jellemzéshez képest. Mintha csupán felhígított s egy-két „mfm” példával illusztrált megismétlése lenne annak!... Stílusa is gyakran visszasüllyed az iskolai, de legfeljebb a szakköri, szemináriumi dolgozatok színvonalára és jellegébe. Pl.: „Elsősorban a líra forradalmát akarták A Hét írói megcsinálni”(!). Némelyik megállapítása vitathatóan merev, s amellett nem is eredeti. Pl. A Hét költőit bevezető részlet záró soraiban a forrás megnevezése nélkül veszi át Komlós Aladár felfogását. Portréiból gyakran hiányzik a társadalmi alap — legalább érintőleges — feltárása, s ezt egyfajta nyers pszichologizálással kísérli meg pótolni. A Mezei megalkotta fejezetekben eléggé elsikkadnak a világirodalmi párhuzamok és kitekintések. Makai Emil költészetének például Heine-i ihletése is van, mindenesetre idéz Heine-i reminiszcenciákat ez a költészet. Például azok a sorai is, amelyeket Mezei maga iktat be szövegébe. Arany László Hűbele Balázsának nézeteit egy helyen tévesen azonosítja magával a költő felfogásával. Vitatható, hogy Kiss József portréján ez lenne a fővonás: „Öröm, melegség, bensőséges érzelem, szerelem szinte teljesen hiányoznak verseiből.” Az öt sorral később idézett emlékezetes sorok ennek éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak: „Ö mért oly későn, levelek hullása, Daru távozása idején. Mért nem találkoztam rózsanyíláskor, Hajnalhasadáskor veled én?” Öröm helyett ugyan bánat, de viszont: melegség, bensőséges érzelem, szerelem sűrűsödik ebben az igen kitűnő „műnépdalban”. Észre nem venni — a bizonyos irányú fogékonyság teljes hiányára vall! Endrődi Sándorról szólva megemlíthette és legalább egy-két mondat erejéig bírálhatta is volna irodalomtörténeti munkásságát, különösen a „Századunk magyar irodalma képekben” című könyvét, melyet élvezettel és a kortörténeti dokumentum tanulságával forgathatunk ma is, világnézeti korlátai és avultsága ellenére is. Kozma Andor értékelése szűkkeblű. Igaz, konzervatív és „hivatalos” költő volt, de pl. „a napi hírek lírai kommentálásának”, amelynek első fecskéje verses újságkrónikáival ő volt nálunk, legalábbis fejlődéstörténeti szempontból értéke is van, csakúgy, mint elsőrangú formaművészetének, amelyért a műelemzéshez nagyszerűen értő Kosztolányi is becsülte Kozma Andort: „Tündöklőbb, változatosabb rímelőnk alig van nála”, — írta, s azt is, hogy verseskönyvében „romlatlan magyar nyelvünk kánona van megőrizve” ... Mezei sajátos Erdély-elméletét”, kivált abban az apodiktikus megfogalmazásban, ahogyan a könyv 341—342., majd 346. lapján olvasom, jó adag idealista elképzeléssel telített túlzásnak érzem. Justh Zsigmondnál az író regényciklusának három — elkészült — darabja közül az elsőt és a harmadikat elég részletesen tárgyalja, — de még csak nem is utal arra, hogy miért mellőzi a lánc középső szemét... Bródy Sándor publicisztikája fokozottabb méltatást érdemelt volna, — nem terjedelemben, hanem súlyban. Hiszen ez a publicisztika, egy kissé elődje az Adyénak! ... És Bródy Sándor írói erkölcse, függetlensége, egész — szenvedélyesen támadó — egyénisége is: Adyban ismétlődik meg mintegy a legközvetlenebbül... Hasonlóképpen nem kellett volna elhallgatni azt sem, hogy Thury Zoltánnak is volt felszabadító hatása a fiatal Adyra... (Meleg elismeréssel, harcos melléállással írt is róla Ady!) Nem tudok egyetérteni Mezeinek ezzel a megállapításával (368. 1.): „Érdekes, hogy éppen Thurynak, Ambrusnak, Papp Dánielnek nincs közvetlen folytatása. Korai szintéziskísérletüket csak egy magasabb szintézis követhette volna. Ettől azonban még messze volt a magyar próza. Móricz először próbálkozott az összefoglalással, de benne is még több a kezdés, a kísérletezés.” — Móricz Zsigmond életművében szerintem már nemcsak a „kezdés”, a „kísérletezés” van meg, hanem a szintézis is!... Egyébként a 387. lapon már magának Mezeinek is ez a nézete: „Majd