Borsodi Vegyész, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-51. szám)
1989-11-29 / 48. szám
* Kevesebb baleset ! Mintegy egyharmadával kevesebb baleset történt idén az ÉMV-ben, mint tavaly novemberig. Ennek köszönhetően 48 százalékkal csökkent a baleset miatt kiesett munkanapok száma is." A konkrét számokat tekintve: január és november között 25 foglalkozási baleset következett be, ezek összesen 218 műszakkiesést vontak maguk után. Ezek közül 21 volt üzemi baleset, 3 közúti és egy egyéb foglalkozási baleset. Csökkent a balesetek súlyosságának a mértéke is. (Az úgynevezett súlyossági mutató tavaly 48,9 volt, idén már csak 29.) Üzemi megbetegedés nem fordult elő az eddig eltelt időszakban. Az előírt munkavédelmi szemlék rendre megtörténtek. Ehhez tartozik még, hogy jelentős kárral járó tűzeset sem volt ez évben az ÉMV-ben, nyilván a megelőző munkának köszönhetően. Nincs kedv az újításhoz AZ ÉSZAKMAGYARORSZÁGI VEGYIMŰVEKBEN már hosszú idő óta az újítási tevékenység apadásáról lehet csak beszélni. Tudott dolog, hogy nincsenek ösztönözve a kreatív gondolkodású dolgozók az új dolgok kitalálására, kikísérletezésére, leírására. Nincs megfizetve az ilyen dolgokkal eltöltött idő, ráadásul sokszor az eredmény is kétséges: amit — szerény mértékben — jutalmaznak, vajon megvalósul-e a gyakorlatban is? Vagy csak egy íróasztalfióknak alkotott nagyszerű ötlet lesz belőle? Sajnos, a tapasztalat ez utóbbit bizonyítja. Ennek köszönhető nyilván, hogy a tavalyi év azonos időszakához képest, csak harmadannyian nyújtottak be újítást: tavaly 398-an adtak be különböző témákban pályázatot novemberig, idén csak a harminc százalékuk élt ezzel a lehetőséggel. Az eltelt kilenc hónap alatt 1, azaz egy szabadalmi bejelentést nyújtott be a vállalat az Országos Találmányi Hivatalhoz. Bel- és külföldi szabadalmak bejelentésére és fenntartására közel 12 millió forintot fordított a vállalat. Takarékoskodunk-e? A jövedelmezőség egyik — nem elhanyagolható — forrása az anyaggal, idővel, energiával való takarékosság. Ennek fokozását tűzte célul az Északmagyarországi Vegyiművek éves tervében, ám az első háromnegyed év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy pazarlóbbak az üzemek, semmint azt a vállalatvezetés szeretné. A tervezettnél 10,1 millió forinttal kevesebbet tudtak megspórolni az anyaggal való takarékoskodás következtében. Ennél kedvezőbb az energiatakarékossági kép: az év eltelt kilenc hónapjában 5,6 millió forintnyi energiát, azaz 31,6 TJ - t takarítottak meg az üzemek.(Hogy a munkaidőt menynyire ésszerűen használják ki a dolgozók, arra nincs kimutatás.) Részletezve az adatokat, megállapíthatjuk, hogy a V- gyárrészleg 7 millió forintot takarított meg, viszont az A-gyárrészleg 11 millió forint, a Z-gyárrészleg pedig 6,2 millió forint értékű anyaggal többet használt fel a tervezettnél. Napfénnyel tisztított víz A Sandia — USA — Laboratórium kutatói olyan eljárást dolgoztak ki, amely szerint napsugarak segítségével tisztítható meg a szerves anyagokkal szennyezett víz. A berendezés egy több mint 200 méter hosszú, parabola alakú, tükrökkel bevont „teknő”. Ez a napfényt egy olyan üvegcsere összpontosítja, amelyen átfolyatják a porrá őrölt, titán-oxiddal összekevert, megtisztítandó folyadékot. Amikor a titán-oxid pora a napfényt elnyeli, a meginduló vegyi folyamatok — egyebek között a vízben képződő hidroxilgyökök és peroxidok — elbontják a szerves molekulákat. Ezen a módon percenként 100 liternyi szerves anyagokkal szennyezett víz tisztítható meg. A kutatók remélik, hogy eljárásukkal a vízben lévő növényvédő szereket és a dioxint is ártalmatlaníthatják. BORSODI VEGYÉSZ Csak játszunk! A fenti címmel játékos vetélkedősorozatot kezdeményezett a Borsodi Vegyi Kombinát gyártásközi ellenőrzési osztályán tevékenykedő Winkler Lajos szocialista brigád. A döntőbe jutást 3 forduló előzte meg. A végső megmérettetésben 10 csapat méri össze képességeit november 30-án. Az első helyezett 3000, a második 2000 és a 3. pedig 1000 forint pénzjutalomban részesül. A többiek vigaszdíjat kapnak. 1989. november 29. Köszönet — jó szóval idén, immár a második alkalommal rendezték meg hazánkban az országos véradó napot. A fővárosban november 27-én került sor a Vöröskereszt székházában az ünnepségre. Másutt — városokban, falvakban, üzemekben, kisebb-nagyobb közösségekben — előtte egykét héttel, vagy éppen e dátum után pár nappal idézik fel a véradó mozgalom társadalmi fontosságát. S idén került sor először arra, hogy ez alkalomból egy szép üdvözlőkártyát kézbesített a posta a többszázezer önkéntes véradónak. Apró, nem várt figyelmesség ez, mégis, úgy vélem, hogy örömmel fogadta e meglepetésként érkező jókívánságot és a köszönő szavakat a mozgalom minden résztvevője. Hiszen a legtöbben ugyanazt gondolhatják, amit V. Kiss János, nagymúltú véradó eképpen fogalmazott meg: „Tőlem nem veszik, sohasem veszik a vért. Én adom. Jó szívvel ajándékozom valakinek. Valakinek, akinek ez a legdrágábbat, a pótolhatatlant, az életet jelenti ...” Hát ezért esik jól a kedves hangú köszöntés, melyet bizonyára jó néhányan kaptak, vagy kapnak kézhez a BVK-ban és az ÉMV-ben is. (gy. k.) Aki beteg, az a legszegényebb? „Egy modern társadalmat szemléletesen jellemez a múltjához (öregek), a jelenhez (például a súlyos betegekhez, fogyatékosokhoz), meg a jövőjéhez (gyermekek) fűződő, viszonya.” Elkeserítő, ha e tételmondatot hazánkra kívánjuk alkalmazni, hiszen ma Magyarországon a nyugdíjasok, a betegek és az életbe kilépő fiatalok a legszegényebbek, ráadásul helyzetük szinte kilátástalan. A nemzetközi statisztikák szerint a Föld lakosságának mintegy tíz százaléka, tehát közel minden tizedik ember szenved valamilyen fogyatékosságban. Magyarországon számuk egymillió lehet. Mai világunk fokozottan termeli az egészségre káros anyagokat és jelenségeket: a nagyipar bűze és pora az oka annak, hogy szűkebb területünkön, Borsod megyében, egyes településeken minden második gyermek légúti megbetegedésben (például asztma) szenved. Zsúfolt és veszélyes a közlekedés, a táplálkozásunk — szűkös anyagi lehetőségeink miatt — szegényes és egysíkú, rászokunk a gyógyszerekre, az italokra, a dohányzásra ... és még sorolhatnánk. Ezek a veszélyek Miskolc, Sajóbábony, Sajószentpéter, Kazincbarcika, Ózd környékén még erősebbek, mint az országban általában. Hogyan tudunk gondoskodni a már beteg társainkról? A tanácsi és vállalati szociálpolitikai tervek, beszámolók egyik büszke része a segélyekről szóló rész: „ennyi és ennyi forint segélyt utaltunk ki a rászorulóknak”. Szerényebbek viszont ezen írások, ha a nem anyagi gondoskodás kerül szóba. Vajon megfelelőképpen törődünik-e a beteg, embertársainkkal? És még egy cifrább kérdés: tudunk-e mit kezdeni a csökkent munkaképességűekkel ? Általában betegnek tekintjük őket: logikus, hiszen valamely szervük megbetegedett és tökéletes élettani állapotát nem is nyerte vissza, akadályozza az egyént valamilyen tevékenységben, összességében azonban az egyén egészséges. Rokkant, mert hiányzik a fél lába, vagy a fél keze. Vagy a fél veséje — e hiányosságokat azonban a szervezet többi része kiegészíti. Ám az, aki elveszítette a fél kezét, sokszor a munkáját is elveszíti, nemegyszer igen fiatalon. Az úgynevezett rehabilitáltakat aztán foglalkoztatják ugyan valamilyen munkakörben, de többnyire olyanban, ahol fölöslegesnek érzik magukat, hiszen ők szellemileg, vagy akár még fizikailag is többre volnának képesek, másrészt korábbi fizetésüknek csak a töredékét vihetik haza. (Például vegyünk egy 35 éves szakmunkást, aki most portásként dolgozik ...) Meg kellene oldani végre a csökkent munkaképességűek átképzését más, de hasznos feladatokra, hogy ne szégyenbélyeggel a homlokukon, papként a társadalom hátán éljenek, hanem hasznunkra lehessenek. Minden kézre szükség van, mégha csonka is. (R. Z. ) ! „Negyvennégy évet dolgoztam...” Élete eddig eltelt hatvan évéből Dedics András több mint négy évtizeden át dolgozott. Ha beleszámítjuk a tanulóidőt is, akkor pontosan negyvennégy évet töltött munkával. Reggelente az elsők között kezdte a munkát, s nem volt ritkaság, hogy még a gyárban érte a műszak végét jelző dudaszó. Csak a jóisten — esetleg a bérszámfejtők? — lehetne a megmondhatója, hogy az kis ünnepléssel a társuk számára bevallottan nehéz órákat. S míg a pinceklubban az asszonyok terítettek, a férfiak melegben bepárásodott üvegek körül szorgoskodtak, az ünnepelttel egy kicsit megpróbáltuk felidézni a múltat, egy munkásember életútját. Hirtelen elszállt az idő, pedig már hatvannál is több éve, hogy Alacskán egy bányászcsaládban meglátta a napvilágot. Az elemi iskolák pillanatokban is öt üzemvezető és jó néhány művezető nevét sorolja, akik irányításával ez idő alatt igyekezett elvégezni a munkáját, s példát adni a rábízott fiataloknak is. - Egy nagyjavítást táppénzes állományban dolgoztam végig - mondja, majd látva kétkedésemet, megmagyarázza : - Elfűrészeltem az ujjam, s ez volt az egyik olyan ritka alkalom, amikor az or- Mire elég egy munkás élete? évek során hányezer túlórát „húzott le". - Egy időben az a szólás járta: a munkahely a második otthonunk. Nekem mindig azt duruzsolta az aszszony, hogy bolond vagyok, mert számomra a munka az első, s csak azután jön minden. Csak azt tudom mondani, hogy én ezt tanultam a szülői házban, erre neveltek a szakmunkásképzőben, s aztán én is mindig a kötelességtudatot igyekeztem átplántálni a következő nemzedékek mellettem felnövő tagjaiba. A negyvennégy évből harminchetet a Borsodi Vegyi Kombinátnál dolgozott. S a napokban befejezte a munkát, nyugállományba vonult. Először elbúcsúztatták a vállalat képviselői, majd november 24-én közvetlen munkatársai, az oxigénüzemben még mindig működő brigád tagjai, a jóban-rosszban összeszokott kis csapat készülődött arra, hogy megkönnyítse baráti szóval, egy után, 1945-ben módjában állt, hogy tanuljon, mégpedig egy - legalábbis akkoriban - „elit” szakmát: géplakatos lett. Megszerezvén a mesterlevelet, a diósgyőri Mexikóban kezdte, majd letudta a katonaidőt. Már ekkor két szakmája volt, hiszen közben megszerezte a hivatásos gépkocsivezetői jogosítványt. 1952. október 20-án jelentkezett munkára a Borsodi Vegyi Kombinátnál. Első és egyetlen munkahelye a gyárban az oxigénüzem volt. Szakmai bemutatkozása jól sikerült, mert a kezdetkor rábízták a leendő tanulók toborzását, s vitte őket létre a képzésre. Aztán az ’53-as év tavaszától már a karbantartó csoport vezetője volt az oxigénüzemben. Ismert minden gépet, berendezést, az évek során megélt jó néhány nehéz napot, amikor úgy kellett menni a nagyjavításhoz szükséges alkatrészekért. Dolgozott kinn, a hidegben, de volt része meleg vas keresőképtelenné nyilvánított. Megyek be az üzembe, s látva a bekötött kezemet, azt mondja az éppen ott lévő egyik műszaki vezető (a nevét nem említem, hiszen az érintettek úgyis tudják, kiről van szó): „Szükség van magára, András, jöjjön be, segítsen a folyamatos munkában. Majd megtaláljuk a módját, hogy megjutalmazzuk!" - Hát, a jutalom, ez ugyebár elmaradt ... No, de hagyjuk ezt, én nem a pénzért, hanem lelkiismeretből tettem. - Ennyi év után mit jelent az ön számára, hogy ezután már a családnak, az otthoni környezetnek élhet? - kérdem, s az amúgy kemény ember szégyenkezően igyekszik palástolni meghatottsága látható jeleit, a férfikönnyeket. — Munkámért a megérdemelt elismerést - legyen az anyagi vagy erkölcsi a kitüntetéseket , megkaptam többszörösen a Kiváló Dolgozót, valamint a miniszterit s három éve a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Számtalan újításomért megkaptam a Kiváló Újító címet. Az órabérem elérte a 65(!) forintot, ehhez jöttek a pótlékok, túlóradíjak. Ha jó hónap volt, a bruttó keresetem elérte a 20—22 ezer forintot. S hogy mire volt elég a munkán kívül Dedics András eddigi élete? Az asszony „csak" a két gyermeket nevelte. Felépítettek egy családi házat, melynek utolsó hiteltörlesztési részletét egy év múlva adja majd postára a nyugdíjból. S a két fiút iskoláztathatták: diplomát, illetve szakmunkásvizsgát szerezhettek a megfelelő családi háttér, segítségével. Erre elég egy munkás élete - mondhatnánk -, de azért a búcsú pillanatában arra koccintottunk: " Adjon az Isten erőt, egészséget, hogy ebben a mai, nehéz és bonyolult világban a nyugdíjasévek biztosítsanak Dedics András és családja számára nyugalmat . .. Gyárfás Katalin Gyógyszer ellen nincs orvosság A sajóbábonyi Déryné Művelődési Ház kiállítótermében „Gyógyszer ellen nincs orvosság" címmel kiállítást rendeznek. A november 27-étől kezdődő rendezvényen egészségügyi videofilmeket vetítenek a látogatóknak, melyben a gyógyszerek helyes használatára, biztonságos tárolására, illetve egyéb, a mindennapi élet során előforduló veszély(ek)re, valamint ezek megelőzésére hívják fel a figyelmet. Az ismeretbővítő és gyakorlati példákkal illusztrált kiállítást december elsejéig tekinthetik meg a látogatók. Kiállítás Az Érc- és Ásványbányák Múzeum rudabányai, valamint a kazincbarcikai gyűjtők anyagából válogatott ásványkiállítást tartanak Kazincbarcikán november 27-től, a Radnóti Miklós Művelődési Házban naponta 10 és 18 óra között. A bemutató december 3-ig tekinthető meg.