Borsszem Jankó, 1869 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1869-09-12 / 89. szám
362 Borsszem Jankó Szeptember 12. 1869. híresek arczkepcsarnoka. —*«g8**— Dr. Bózsay. A haza méltán megkövetelheti Borsszem Jankótól, hogy a tudomány iránt ép annyi tekintettel viseltessék, mint a mennyit a politikának és művészetnek juttatott. Legyen úgy, mint megvárják tőlünk. Nagy Németország, melynek minden második iskolamesteréből kitelnék két magyar egyetemi tanár — mondaná a „N. Fr. Presse“ pesti levelezője ; nagy Németország csak nagy kínnal tudott 200 természetvizsgálót kiszorítani — és nekünk másfélezer természetvizsgálónk szorítja ki falaiból a vendégszerető Fiumét. A magyar tengerparton egymás hátán hemzseg a hazai tudomány, valóságos tudósjárás lepte el a sivár Karst alját, s Magyarország mostoha lánya, melyet megejtett a politikai ármány, a hazai tudomány ölébe vetette magát, s ettől várja a végképen bekebleztetést. A historicustól, hogy történelmi jogának alapján még határozottabban mutassa ki hozzánk tartozóságát; a physiologustól, hogy éltető vérkeringést hozzon létre közte s az anyahon közt; a vegyésztől, hogy összeszűrje egymásunk (?) levét; a mineralogustól, hogy szivéről lekalapálja a kőterhet; a zoológustól, hogy a dunai csuka s az adriai branzino közt rokonságot állapítson meg, s a botanicustól, hogy fölsegítse őt a nemzeti uborkafára. S amit az élelmes számító politika elmulasztott, azt az élhetetlen, naiv tudomány véghez fogja vinni. Mit? Fogja? Máris véghez vitte! Hatalmas accordokban zeng felénk a tökéletes testvéresülés hymnusa, s az Adria hullámaiba örömkönyek vegyülnek, a tengeri tündérek csárdást járnak, s az öreg Neptunus oly keményre fente ki ősz bajuszát, hogy a sós víz sem szapulhatja ki belőle a „nemzeti bajuszpedrőt.“ . Mind e mozzanatok szorosan hozzátartoznak azon férfiú életrajzához, kinek neve czikkünk élén fényeskedik. Ő a vándorgyűlések keringésében az ütér, ő kezeli a pénzt. Társai nyilván azért bízták meg vele, mert zsidó, hisz az ért a pénzkezeléshez. No, ha Rózsay is zsidó, akkor Siklósy buktató vízgyógyász nem az. Soha senki nem merné rámondani Rózsayra, hogy Izsáktól származik. Ha kórházi és egyéb orvosi látogatásait megtette, leül ivóasztalához és számlál — az egyetlen, ami benne fajára emlékeztet. De nem pénzt számlál ám, hanem holt, élő és születendő embereket, s ezeknek viszonyait fejtegeti a halandósághoz. Ez a halandóság szerezte meg részére a halhatatlanságot. Akadémiai választást követtek el rajta. Hitrokonai megijedtek, hogy már most Rózsayt fogják a legokosabb zsidónak tartani az országban. De csakhamar megnyugtatta őket gróf Festetich, mert Rózsay egy szép éjjel okosan feküdt le, s másnap rendjellel ébredt föl. Még most is látszik rajta, de csak rohamosan, noha e baj mindennapi. így érte őt egy végzetes napon a királyi tanácsosság is, pedig legnagyobb irigyei sem mondhatják róla, hogy tett volna érte valamit. Miután „demokratás“ országunkban az a legnagyobb megtisztelés, ha valakit kiemelnek polgári állapotából, hogy „megnemesítsék“ , félő, hogy emberséges tudósunk is beleesik a kutyabőrbetegségbe, mint a monacói fejedelem alattvalói, kiket herczegek egy nérói latinéban mind kinevezett cavalieróvá — ló nélkül. A bocskoros nemesek generatióját a gyalog lovasok váltják föl. A morbus hungarorum, seu ordinitis chronica — magyarul : rendjeljárvány vagy keresztkórság — belénk ütött és Rózsaynk „járvány-monográfiájának“ rovatait érdekes adatokkal fogja bővíthetni. Szerencse csak az, hogy az ember nem hal bele e nyavalyába, legfölebb anticipando y-nal írja a nevét. Hogy zsidó létére is kereszttel díszíti attiláját, ez csak arról tanúskodik, hogy ő — emancipálva van. Szabad óráiban crystallográfiával foglalkozik, s rajzunk érdekesen mutatja a különféle görb — azaz görebekből, mikép válik ki az érd... no igen, az érdekes jegecz. Szeretnék Rózsaynak kellemetlenségeket is mondani — ez úgy tartoznék feladatomhoz. De ezekről majd gondoskodik Brockhaus vagy a Szt.István-társulat. B. J.