Borsszem Jankó, 1869 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1869-09-12 / 89. szám

362 Borsszem Jankó Szeptember 12. 1869. híresek arczkepcsarnoka. —*«g8**— Dr. Bózsay. A haza méltán megkövetelheti Borsszem Jankótól, hogy a tudomány iránt ép annyi te­kintettel viseltessék, mint a mennyit a politiká­nak és művészetnek juttatott. Legyen úgy, mint megvárják tőlünk. Nagy Németország, melynek minden máso­dik iskolamesteréből kitelnék két magyar egye­temi tanár — mondaná a „N. Fr. Presse“ pesti levelezője ; nagy Németország csak nagy kínnal tudott 200 természetvizsgálót kiszorítani — és nekünk másfélezer természetvizsgálónk szorítja ki falaiból a vendégszerető Fiumét. A magyar tengerparton egymás hátán hemzseg a hazai tu­domány, valóságos tudósjárás lepte el a sivár Karst alját, s Magyarország mostoha lánya, me­lyet megejtett a politikai ármány, a hazai tudomány ölébe vetette magát, s ettől várja a végképen­ bekebleztetést. A historicustól, hogy történelmi jogának alapján még határozottabban mutassa ki hozzánk tartozóságát; a physiologus­­tól, hogy éltető vérkeringést hozzon létre közte s az anyahon közt; a vegyésztől, hogy összeszűrje egymásunk (?) levét; a mineralogustól, hogy szi­véről lekalapálja a kőterhet; a zoológustól, hogy a dunai csuka s az adriai branzino közt rokon­ságot állapítson meg, s a botanicustól, hogy fölsegítse őt a nemzeti uborkafára. S a­mit az élelmes számító politika elmu­lasztott, azt az élhetetlen, naiv tudomány vég­hez fogja vinni. Mit? Fogja? Már­is véghez vitte! Hatalmas accordokban zeng felénk a tö­kéletes testvéresülés hymnusa, s az Adria hul­lámaiba örömkönyek vegyülnek, a tengeri tündé­rek csárdást járnak, s az öreg Neptunus oly keményre fente ki ősz bajuszát, hogy a sós víz sem szapulhatja ki belőle a „nemzeti bajusz­pedrőt.“ . Mind e mozzanatok szorosan hozzátartoz­nak azon férfiú életrajzához, kinek neve czik­­künk élén fényeskedik. Ő a vándorgyűlések ke­ringésében az ütér, ő kezeli a pénzt. Társai nyilván azért bízták meg vele, mert zsidó, hisz az ért a pénzkezeléshez. No, ha Rózsay is zsi­dó, akkor Siklósy buk­tató vízgyógyász nem az. Soha senki nem merné rámondani Rózsayra, hogy Izsáktól származik. Ha kórházi és egyéb orvosi látogatásait megtette, leül ivóasztalához és számlál — az egyetlen, a­mi benne fajára emlékeztet. De nem pénzt számlál ám, hanem holt, élő és születendő embereket, s ezeknek viszonyait fejtegeti a halandósághoz. Ez a ha­landóság szerezte meg részére a halhatatlan­ságot. Akadémiai választást követtek el rajta. Hitrokonai megijedtek, hogy már most Rózsayt fogják a legokosabb zsidónak tartani az ország­ban. De csakhamar megnyugtatta őket gróf Festetich, mert Rózsay egy szép éjjel okosan feküdt le, s másnap rendjellel ébredt föl. Még most is látszik rajta, de csak rohamosan, noha e baj mindennapi. így érte őt egy végzetes napon a királyi tanácsosság is, pedig legnagyobb irigyei sem mondhatják róla, hogy tett volna érte valamit. Miután „demokratás“ országunkban az a legnagyobb megtisztelés, ha valakit kiemelnek polgári állapotából, hogy „megnemesítsék“ , félő, hogy emberséges tudósunk is beleesik a kutyabőrbetegségbe, mint a monacói fejedelem alattvalói, kiket herczegek egy nérói latinéban mind kinevezett cavalieróvá — ló nélkül. A bocskoros nemesek generatióját a gyalog lova­sok váltják föl. A morbus hung­arorum, seu ordinitis chronica — magyarul : rendjeljárvány vagy keresztkórság — belénk ütött és Rózsaynk „járvány-monográfiájának“ ro­vatait érdekes adatokkal fogja bővíthetni. Sze­rencse csak az, hogy az ember nem hal bele e nyavalyába, legfölebb anticipando y-nal írja a nevét. Hogy zsidó létére is kereszttel díszíti attiláját, ez csak arról tanúskodik, hogy ő — emancipálva van. Szabad óráiban crystallográfiával foglalko­zik, s rajzunk érdekesen mutatja a különféle görb — az­az görebekből, mikép válik ki az érd... no igen, az érdekes jegecz. Szeretnék Rózsaynak kellemetlenségeket is mondani — ez úgy tartoznék feladatomhoz. De ezekről majd gondoskodik Brockhaus vagy a­­ Szt.­István-társulat. B. J.

Next