Borsszem Jankó, 1872 (5. évfolyam, 210-261. szám)
1872-08-04 / 240. szám
General Bumbum. Ábrányi Kornél a magyar zene Bumbum generálisa , teljes nevén Csinadratta Bum bum bum , mert ő, mint polygon (sokoldalú) zsíni, nem elégszik meg a bombardonok bumjával, hanem teljes mértékben felhasználja a rézharsonák és tányérok csinadrattáinak hatását. Ha mindenki az, aminek hiszi magát, pedig egy nagy bölcs szerint az: akkor Ábrányi Kornél a magyar zene vezére, vagy a magyar zene zenéje. Szerencsére már „háromszáz esztendő óta, mindig bús a magyar nóta“ , s ezért nem foghatjuk rá, hogy Ábrányi vezérlete miatt búsulta úgy neki magát. Egyébiránt mielőtt a zene múzsájának táltosává szegődött volna, a háladatosabb mesterséggel foglalkozott : földesúr volt és Eördögnek hitták. Mind akettő oly szerencsés tulajdonság, amely csak kevés embernek jutott osztályrészül. Hanem mindenre születni kell, és az Eördög nem földesurnak született. Addig is, amíg kényszerűségből az volt, a művész uralkodott benne; játszott és költött folyton; játszott minden hangszeren és költött minden modorban. De nem igen nagy szerencsével. Nem mondhatjuk ugyan, hogy játéka nem tetszett volna másoknak, és hogy az, amit költött, ne lett volna kapós , hisz szellemi pártolás hiányában, még egy művész sem halt éhen Magyarországon. De az anyagi siker maradt el, és a dolog vége az lett, hogy Eördögünk alkalmasint mert nem állott rokonságban a miskolczi Eördöggel, nem másokat, hanem magát házasította ki szép muzsikaszóval. A földesuraságot elvitte az ördög, a valóságos, a kinek azóta a magyar zene — egy Eördöggel adósa. Mert az anyag nyűgeitől megszabadulva Eördögünk egész súlyával a magyar zeneművészet oltárára helyezkedett. Attól van tán körülötte olyan nagy füst. Nem akarván sehol második lenni, miután a zeneirodalomban egy Ördög (a Róbert t. i.) már nevezetes helyet vívott ki, s még nevét is megváltoztatta ; mellékes indoka az is lehetett, hogy nem akarta, hogy ellenségei „szegény ördögnek“ csúfolják. Ábrányi lett, és azóta a magyar zeneirodalomban ő képviseli az Abrakadabrát. S azóta a magyar zene nem csekély lendületet nyert; a külső siker legalább elég fényes ; a „Zenészeti lapok“ megjelennek, a tücsök még csiripol, a pacsirta még dalol, a fülemire csattog, Erkel egyre üti a taktust, Reményi még repült fecskendez, a Privorszkyban folyton repegeti a sziveket Rácz Pali, vagy Berkes ; a magyarországi dalárdák pedig dalárünnepélyt tartanak Nagyváradon, s ott Ábrányi fogja a taktust verni. Képünk ezen állásban ábrányzolja a dalárgenerálist ; körülötte hadserege, amely nem három (mint a Grerolsteini herczegnőben) hanem négy részre osztva, szögezi négyféle (tenore I-o, tenore II-o, basso I-o, basso II-o) kaliberű torkát ellenségére, a közönségre. Sokan azt hiszik, hogy az ott összeállandó dalárkar valóságos dalabáj lesz; mások félnek, hogy dalabaj, vagy pláne dalaszörny lesz. Se baj, helyre üti azt Tisza Kálmán, a magyar Dalai Láma, aki tán azért választatott meg az ünnepély elnökének, mert országgyűlési dalai lamentabilitás tekintetében bizonyára felülmúlják Ábrányi Kornél sajátkezű magyar nótáit is. Reméljük egyébiránt, hogy a halárünnepély vezényletének terhei nem fogják akadályozni Ábrányit epochalis művének, a magyar zene történetének folytatásában. E mű megírásával — csudálatos, nem a jövendő Tisza Kormány, hanem — a mostani ministérium bízta meg Ábrányit 1000 ft stipendiumért. Ábrányi egy év alatt már is annyira haladt müvével, hogy legközelebb a második évi 1000 ft ösztöndíjat készül felvenni. Reméljük, hogy ezen művével nem lesz kénytelen anyaghiány miatt felhagyni, mint ahogyan operabírálói tisztével járt, amelyet egy évig a megbírálandó operákra való szakadatlan és feszült várakozásban töltött el. Az operák nem jöttek ugyan, de Ábrányi tovább is várakozott volna, ha azon hivatalt Orczy intendáns a maga részére nem foglalta volna el, így azután nem maradt más hivatala, mint titokban zenetörténetet»írni, és nyilvánosan—taktust verni. Miután titkos működésének látható nyomai tán még sohá nem lesznek, — nyilvános működésének egy fényes mozzanatában pingáltatjuk őt le, és mutatjuk meg közönségünknek, — mint egy képet a közel jövőből. Borsszem Jankó, Augusztus 4. 1872.