Borsszem Jankó, 1872 (5. évfolyam, 210-261. szám)

1872-08-04 / 240. szám

General Bumbum. Ábrányi Kornél a magyar zene Bumbum ge­nerálisa , teljes nevén Csinadratta Bum bum bum , mert ő, mint polygon (sokoldalú) zsíni, nem elég­szik meg a bombardonok bumjával, hanem teljes mértékben felhasználja a rézharsonák és tányérok csinadrattáinak hatását. Ha mindenki az, a­minek hiszi magát, pedig egy nagy bölcs szerint az: akkor Ábrányi Kornél a magyar zene vezére, vagy a magyar zene zenéje. Szerencsére már „háromszáz esztendő óta, mindig bús a magyar nóta“ , s ezért nem foghatjuk rá, hogy Ábrányi vezérlete miatt búsulta úgy neki magát. Egyébiránt mielőtt a zene múzsájának tál­tosává szegődött volna, a háladatosabb mesterség­gel foglalkozott : földesúr volt és Eördögnek hit­ták. Mind akettő oly szerencsés tulajdonság, a­mely csak kevés embernek jutott osztályrészül. Hanem mindenre születni kell, és az Eördög nem földes­­urnak született. Addig is, a­míg kényszerűségből az volt, a művész uralkodott benne; játszott és költött folyton; játszott minden hangszeren és költött minden modorban. De nem igen nagy sze­rencsével. Nem mondhatjuk ugyan, hogy játéka nem tetszett volna másoknak, és hogy az, a­mit köl­tött, ne lett volna kapós , hisz szellemi pártolás hiányában, még egy művész sem halt éhen Ma­gyarországon. De az anyagi siker maradt el, és a dolog vége az lett, hogy Eördögünk alkalmasint mert nem állott rokonságban a miskolczi Eördög­­gel, nem másokat, hanem magát háza­sította ki szép muzsikaszóval. A földesuraságot elvitte az ördög, a valósá­gos, a kinek azóta a magyar zene — egy Eör­­döggel adósa. Mert az anyag nyűgeitől megszaba­dulva Eördögünk egész súlyával a magyar zene­művészet oltárára helyezkedett. Attól van tán körülötte olyan nagy füst. Nem akarván sehol má­sodik lenni, miután a zeneirodalomban egy Ördög (a Róbert t. i.) már nevezetes helyet vívott ki, s még nevét is megváltoztatta ; mellékes indoka az is lehetett, hogy nem akarta, hogy ellenségei „szegény ördögnek“ csúfolják. Ábrányi lett, és azóta a magyar zeneiroda­lomban ő képviseli az Abrakadabrát. S azóta a magyar zene nem csekély lendületet nyert; a külső siker legalább elég fényes ; a „Zenészeti la­pok“ megjelennek, a tücsök még csiripol, a pa­csirta még dalol, a fülemire csattog, Erkel egyre üti a taktust, Reményi még repült fecskendez, a Privorszkyban folyton repegeti a sziveket Rácz Pali, vagy Berkes ; a magyarországi dalárdák pe­dig dalárünnepélyt tartanak Nagyváradon, s ott Ábrányi fogja a taktust verni. Képünk ezen állásban ábrányzolja a dalár­­generálist ; körülötte hadserege, a­mely nem há­rom (mint a Grerolsteini herczegnőben) hanem négy részre osztva, szögezi négyféle (tenore I-o, tenore II-o, basso I-o, basso II-o) kaliberű torkát ellen­ségére, a közönségre. Sokan azt hiszik, hogy az ott összeállandó dalárkar valóságos dalabáj lesz; mások félnek, hogy dalabaj, vagy pláne dalaszörny lesz. Se baj, helyre üti azt Tisza Kálmán, a magyar Dalai Láma, a­ki tán azért választatott meg az ünnepély elnöké­nek, mert országgyűlési dalai lamentabilitás tekin­tetében bizonyára felülmúlják Ábrányi Kornél saját­kezű magyar nótáit is. Reméljük egyébiránt, hogy a halárünnepély vezényletének terhei nem fogják akadályozni Ábrányit epochalis művének, a magyar zene tör­ténetének folytatásában. E mű megírásával — csudálatos, nem a jövendő Tisza Kormány, hanem — a mostani ministérium bízta meg Ábrányit 1000 ft stipendiumért. Ábrányi egy év alatt már is annyira haladt müvével, hogy legközelebb a második évi 1000 ft ösztöndíjat készül felvenni. Reméljük, hogy ezen művével nem lesz kény­telen anyaghiány miatt felhagyni, mint a­hogyan operabírálói tisztével járt, a­melyet egy évig a megbírálandó operákra való szakadatlan és feszült várakozásban töltött el. Az operák nem jöttek ugyan, de Ábrányi tovább is várakozott volna, ha azon hivatalt Orczy intendáns a maga részére nem foglalta volna el, így azután nem maradt más hivatala, mint titokban zenetörténetet»írni, és nyilvánosan—tak­tust verni. Miután titkos működésének látható nyo­mai tán még sohá nem lesznek, — nyilvános mű­ködésének egy fényes mozzanatában pingáltatjuk őt le, és mutatjuk meg közönségünknek, — mint egy képet a közel jövőből. Borsszem Jankó, Augusztus 4. 1872.

Next