Borsszem Jankó, 1874 (7. évfolyam, 314-365. szám)
1874-05-31 / 335. szám
Borsszem Jankó. Május 31. 1874. — Ismert modorban. — Szorgos kutatásainknak sikerült a nagy magyar lyrikus életéből oly adatokra akadnunk, melyek hivatva vannak, a legjellemzőbben tüntetni föl e jelesünk alakját. A „Borsszem jankó** irodalomtörténészei. * I. Petőfi Sándor Vámos Peresen. A vámospércsi harangozó megbízható előadásából tudtam meg a következőket halhatatlan költőnkre nézve: 1843-ban, esős délutánon egyszerre csak betoppan egy ifjú a községi kocsmába s odavntvén magához a csaplárosnét, ezt fenéken csípte s bajszát megpödörintvén azt kérdezte tőle, „tudja-e ő, ki volna ő ?“ A tagadó válaszra az ifjú idegen igy szólt: „én Petőfi vagyok, az árgyélussát!“ amire a szerte ivó parasztok összeröffentek, Petőfinket vállukra emelték s nem engedték meg, hogy borát megfizesse. Aztán leült s ivó szerszámját, melyet mindig magával hordott, zsebéből kihúzván, e következő — eddig tudtommal még meg nem jelent — költeményét hevenyészte papírra, mely sokáig diszlett e csapszék ablakja gyanánt. A vers félreismerhetlenül magán viseli ihletett szerzőzőjének oroszlán nyomait: Ejnye aki istene vagyon ! Megszomjaztam borra de nagyon ! Betértem a koplalóba én Úgy október kilenczedikén. Együtt ültek paraszt emberek (Pórnak lenni a legkellemesbb) Ittam velük brudersaftot én Úgy október kilenczedikén. Csaplárosné, arany tulipánt r. 1. Innen kezdve a kézirat foszlányos, homályos. Az ereklyét — s azt nem szükséges mondanom, — féltékenyen őrzöm s csak halálom után ajándékozom a múzeumnak. Picsipócsi Imre. *) Ebből a rímből Afrikában is rá lehetne ismerni P. S -ra. # II. Petőfi Sándor Aszalos-Kis-Lúczon. E kis falu még ma is tisztán emlékezik egykori költő-vendégére. Itt mulatásához sajátos eset fűződik. Épen templomból jött ki az ájtatos tömeg, midőn Petőfi a serkestyébe ugrik, a papot — ki épen a misemondó ruhát levetette — hátulról megöleli, aztán nyakába kerítvén az „aranyos gubát“, mint geniálisan a misemondót elnevezte s egy gipsz Szűz Máriát lekapván a polczról, kiment a templom elejébe s ott megtánczoltatá az isten anyját, mialatt folyvást ezt kiáltá : „hopp, szent asszony!“ A nép lelkesedve fogta közre nagy fiát, kit ily tősgyökeres embernek ismert meg s fölszólitá egy nótára. A költő legott engedett a hízelgő hívásnak s ott melegében a következő dalt hevenyészte, melyet 28 évvel később az egyházfi diktált le emlékezetből e sorok írójának. A vers ez : Mikor iszik a zsidó Rezeg a szakálla. Ha bekap bízőkémét Alig birja lába. Hopp szent asszony, Isten anyja Gyűjjék kend velem egy pár tánczra ! A vers, mint értesülök, több részből is állt, de az egyházfi csak az első strófára emlékezik, amely bizony minden izében — a mint Petőfi mondaná — bőg a lángelméjüségtől s félreismerhetlenül magán hordja a nemzeti csalogány saskörmeit. Az ereklyét féltékenyen őrzöm sat. (i. fent) id. 1. III. Petőfi Sándor és a pap. Egyszer beleszeretett egy énekesnőbe. T. i. Petőfi. Előadás után bement hozzá az öltözőbe s azt mondá neki szabatos rövidséggel: „én Petőfi vagyok és szeretem önt!“ A művésznő legott a költő keblére borult s azt rebegé: „tied vagyok!“ Épen éjfél volt. Petőfi rohant a paphoz s mint Botond döngeté a kis kaput. A pap azt hitte haldoklóhoz hívják: „Tisztelendő ur, én Petőfi vagyok és pápista, adjon engem össze Primulával, aki imádatomnak kálamista tárgya!“ „Az nem lehet, ha dispenzácziót nem szerez Rómából !“ mond a pap. Erre dicső Petőfink az esperest mindennek inkább elbérmálta, mint kedves barátjának s bizony még a keresztvizet is leszedte róla. Másnap elhagyá a várost. Ekkorrá a következő, szive hangulatát jellemző verset: Úgy jóllaktam hogy még! . . . Egyet nyújtózom és Aztán tied vagyok Imádott heverés! A költeményt kéziratban leírom. Egy anthologiábol írtam ki. Halálom után a múzeumé lesz. I R O M A „Victor Manó ur“ *) és Haynald érsekre. L o nk a y szent Antal által IROMITVA. LTI EM/NI S dolgok! fölfordul már a világ is! A r.'p földre bukik s melleje pottyan a hold. A természeti rend ing s bomladozik mezejében, Éjszaka nappal lesz s élbe sütend ki a nap. Nyárba fog esni a tél és kánikulánk januárban, Ősz termend ibolyát és tököt a kikelet. Hogyne ! ha megtörtént—o vae! az, amit sohse hittem, Hogy Viktorhoz megy látogatóba Lajos! Nincs e tehát csoda? most mondjátok vak szabadonczok! Hisz tüzet a disznó a lába is adhat e kép. *) így szokta czirpezni a „N. Á.“ Victor Em. királyt.