Borsszem Jankó, 1915. január-június (48. évfolyam, 1-26. (2456-2481.) szám)

1915-04-18 / 16. (2471.) szám

1915 április 18 BORSSZEM JANKÓ Zuboly Bányai Elemér sírjára — így, így kellett elmenni néked Szikrázó hóban rohamozva, Kigyúlt orcával, habos ajkkal, Napfényben táncoló pengédet Lecsapva vakmerő oroszra, Míg lelkedet átjárta hatkai Egy csöndes, bánatos magyar dal. Dal a mi magyar végzetünkről, Nagy célunkról, kis életünkről, Éjfélen vivődő szivekről, Kevés, de bús harcos hívekről, Akikkel küzd tél jobb hazáért, Az igazság szent igazáért. ... így, így kellett elmenni néked. Min­ékünk hagytad az igéket, Élesztőjéül tunya vagynak, Álmoknak, mik felhőbe hágnak És megbénulnak kurta tettben Magyar tempóra, elesetten. Minekünk hagytad ifjú véred Szünetlen kuruc lobogását, Kemény kezednek vasfogását, Bajtárs-szivednek dobogását. Kezdésed csupasz palotáján Lesz még magyar disz, Zubolyom, Te csillagok közt jársz a pályán És lelked boldogan pihen majd Egy elégedett földi mosolyon. Kedves Borsszem Jankó ! Egy internált katona a szín­házban nem az általa megváltott helyre, hanem másnak a helyére ü­lt. Észreveszi ezt a jegy­szedő és figyel­meztetni akarja a katonát. A hely bérlője ebben a pillanatban lép oda és így szól: — Ne bántsa szegényt! Hadd legyen öröme benne. Ellenséges területen valószínűleg ez az első helyfoglalása. .. Sóhaj az eltávozottak után néha irigylem őket, Mik elmentek, érettünk állni harcol. Itt hagyták büszkén a gondot, a nőket. Bit környezte a szívet, tölgy az arcot, hősként megállni vasbordába szőtten , majd visszatérni, hősként víjva végig. Beh más, mint itthon tespedni erőtlen. — Beh jó is nékik! Sokszor sajnálom őket, Mik talpig vasban, nyakig vérben állnak, Fecsérelik az ifjonti erőket Rút tivornyáján sorvasztó halálnak. Fokozatos átmenet — Pajtás, osztán ha egyszer hazakerülünk, legalább is hét napig halunk disznóólban, hogy újra becsülni tudjuk az ágyat. Emberi lélek és állati vadság: E kettő közt őrlődik, bomlik értük. Látni, miből szülemlik a szabadság... —­ Bel kár is értük! – mindig siratom őket, Ilik nyugszanak már, túlhan a halálon, fi vértelen, virágos ifjú főket, ■ Iltik eltűntek, mint könnyű nyári álom. Emlékük még itt fáj, kisért mibennünk. De jobbik részük száll már, száll az égig. 5 tudják, hová kell mindnyájunknak mennünk. — Beh jó is nékik! 3I15Zmj-B0RV/ITB­EbEülÉR ‘ i i­MIT — • ■ jjfen-t o A . 'nSU‘ . .. « .. Mik- ^cjíu

Next