Borsszem Jankó, 1915. január-június (48. évfolyam, 1-26. (2456-2481.) szám)
1915-04-18 / 16. (2471.) szám
1915 április 18 BORSSZEM JANKÓ Zuboly Bányai Elemér sírjára — így, így kellett elmenni néked Szikrázó hóban rohamozva, Kigyúlt orcával, habos ajkkal, Napfényben táncoló pengédet Lecsapva vakmerő oroszra, Míg lelkedet átjárta hatkai Egy csöndes, bánatos magyar dal. Dal a mi magyar végzetünkről, Nagy célunkról, kis életünkről, Éjfélen vivődő szivekről, Kevés, de bús harcos hívekről, Akikkel küzd tél jobb hazáért, Az igazság szent igazáért. ... így, így kellett elmenni néked. Minékünk hagytad az igéket, Élesztőjéül tunya vagynak, Álmoknak, mik felhőbe hágnak És megbénulnak kurta tettben Magyar tempóra, elesetten. Minekünk hagytad ifjú véred Szünetlen kuruc lobogását, Kemény kezednek vasfogását, Bajtárs-szivednek dobogását. Kezdésed csupasz palotáján Lesz még magyar disz, Zubolyom, Te csillagok közt jársz a pályán És lelked boldogan pihen majd Egy elégedett földi mosolyon. Kedves Borsszem Jankó ! Egy internált katona a színházban nem az általa megváltott helyre, hanem másnak a helyére ült. Észreveszi ezt a jegyszedő és figyelmeztetni akarja a katonát. A hely bérlője ebben a pillanatban lép oda és így szól: — Ne bántsa szegényt! Hadd legyen öröme benne. Ellenséges területen valószínűleg ez az első helyfoglalása. .. Sóhaj az eltávozottak után néha irigylem őket, Mik elmentek, érettünk állni harcol. Itt hagyták büszkén a gondot, a nőket. Bit környezte a szívet, tölgy az arcot, hősként megállni vasbordába szőtten , majd visszatérni, hősként víjva végig. Beh más, mint itthon tespedni erőtlen. — Beh jó is nékik! Sokszor sajnálom őket, Mik talpig vasban, nyakig vérben állnak, Fecsérelik az ifjonti erőket Rút tivornyáján sorvasztó halálnak. Fokozatos átmenet — Pajtás, osztán ha egyszer hazakerülünk, legalább is hét napig halunk disznóólban, hogy újra becsülni tudjuk az ágyat. Emberi lélek és állati vadság: E kettő közt őrlődik, bomlik értük. Látni, miből szülemlik a szabadság... — Bel kár is értük! – mindig siratom őket, Ilik nyugszanak már, túlhan a halálon, fi vértelen, virágos ifjú főket, ■ Iltik eltűntek, mint könnyű nyári álom. Emlékük még itt fáj, kisért mibennünk. De jobbik részük száll már, száll az égig. 5 tudják, hová kell mindnyájunknak mennünk. — Beh jó is nékik! 3I15Zmj-B0RV/ITBEbEülÉR ‘ i iMIT — • ■ jjfen-t o A . 'nSU‘ . .. « .. Mik- ^cjíu