Borsszem Jankó, 1915. január-június (48. évfolyam, 1-26. (2456-2481.) szám)
1915-05-02 / 18. (2473.) szám
A BORSSZEM JANKÓ TÁRCÁJA Daliás Idők Személyek: Én, öreg népfelkelő . Gábor, a fiam, hadnagy. Szín: Tábortűz mellett. Idő 1935, este 6 óra. Én (elmerengve nézek a tűzbe. Magamban.) Hat óra van. Fiam, a hadnagy, azonnal itt lesz. Gábor (jön balról, esernyővel.) — (felállók, tisztelgek.) — Szervusz. Nincs semmi Anstand ? — Hadnagy úrnak jelentem alássan, nem volt semmi. Megint egy félórát késtél, édes fiam. (esernyőjéről rázza a golyókat.) Túlmunka volt megint. Orosz foglyokat kellett stemplizni. Hja, a hivatal hivatal. — Esik? · Egy kis golyózápor. Mindjárt elmúlik.— Megcsatáztál ? · Meg. Ma megint mind az öt ütközetet a nyakamba sózták. Csupa egyforma ütközetek. — Fiam, dolgozni kell, ha az ember valamire vinni akarja. · Tudom, tudom, de ez a hivatal megöli az embert. Bele lehet savanyodni egészen. — (halkan.) Megmondtam neked . . . ” (indulatosan.) Jó, tudom, mit akar mondani a papa. Hogy mért nem léptem a civil pályára. A papának ez a bogara, mint minden 1914-es civilnek. A papa úgy beszél, mint egy nagy idők tanújához illik, mert büszke rá, hogy ugyan kevesen vannak a tizennégyes civilek. Azért mégis csak ráfanyalodott a hivatalra a papa is. — (merengve.) Meg kellett élni. — Na látja. Nekem se kell a cifra nyomorúság. Igaz, hogy szép dolog, daliás dolog — de komoly embernek nem való az. Komoly ember, aki nem akar abból élni, hogy a nőket indítsa, aztán kaucióval valami jó partit csináljon, az csak maradjon egyszerű katona, hogy békességben és nyugodtan fel tudja nevelni a gyermekeit. Szép élet a civil élet — de élni, az más. Aztán nem lehet tudni — hátha, hátha . . . — Mit hátha? — Mit hátha ? Hátha, isten ne adja, de egyszerre csak kitör a béke. Akkor aztán jól néznék ki. — (gúnyosan.) Ne félj, nem tör ki. Azok az idők elmúltak. És különben, ha kitör a béke, mindnyájatoknak be kell rukkolni civilnek. (indulatosan.) A papa gúnyolódik, mert azt hiszi, gyáva vagyok. Hát biz én kimondom kereken, semmi kedvem nincs éhenhalni egy esetleges békében, ami évekig eltarthat. A papa mindig a daliás civil élettel jön! Az csak olyan szép mese — mesének szép, ha az ember hallgatja. A papa ezt nem érti.— (dörgő hangon.) Igen — nert elpuhultatok és jobb szeretitek a kényelmet, ti fiatalok. Ez az egész. Jobb szerettek ott heverni egész nap a lövészárokban, a puska mellett és lövöldözgetni meg osztorázni. Mert nem tudjátok, mi volt ez, azelőtt . . . — (ellágyadva, halkan.) Meséljen a papa. — (merengve nézek a tűzbe.) Miről meséljek? — (halkan.) A békéről. — (fájdalmasan) Mit mondjak? Azt hiszitek, hencegek, vagy nem mondok igazat. Régen volt az — talán igaz se volt. — (áhítattal.) Hát igazán — kalapban jártak, mint azon a régi fényképen van ? — (múltba néző szemmel.) Puha, széles karimájú kalapban ... És az ember behúzta a szemébe. — És nyakkendőben? — Mindennap más színű nyakkendőben . . . És olyant vett fel az ember, amilyent akart. .. A kávéházról beszéljen, papa. — Hja, úgyse tudjátok ti azt megérteni. Szívembe szalad a vér, ha eszembe jut. Ott ült az ember az asztalnál és nyugodtan, kortyonként kiitta a fekete kávét. És a másik asztalnál ült egy idegen ember és az is fekete kávét ivott, nyugodtan, kortyonként. — (áhítattal.) És nem lőttek agyon ? — Nem ... Az ember nézte és nem lőtte agyon, így, ahogy téged néztek. Egymásra néztünk. (borzongva.) A jelszót se kérdeztétek egymástól ?