Borsszem Jankó, 1930 (63. évfolyam, 1-23. (3143-3165.) szám)
1930-01-12 / 1. (3143.) szám
4. oldal BORSSZEM JANKÓ 1. szám — Tárgyalás és megint csak tárgyalás. De most van időm. Berlinben már meguntam volna, de itt látogatóban vagyok, hát győzöm idővel. Új látogató érkezik és Mihály Dénes tárgyalni kezd. Olyan gyakorlata van az üzleti ügyek elintézésében, mint egy bankigazgatónak. Ilyenkor nem feltaláló, hanem ügyes üzletember, aki olyan szuggesztíven beszél, mint egy jó ügyvéd. És talán ez Mihály Dénes bámulatos sikerének titka. No meg az, hogy zseninek született. Félóra múlva ismét négyszemközt vagyunk. — Este utazom, — mondja — de hiszen maga is Berlinbe tart. A többiről majd a vonaton. Reggel kilenckor Prágában ki kell szállnom a hálókocsiból. A perronon találkozunk. II. Csehország, Prága. Vasútállomás Félóra múlva indul tovább a vonat. Addig beszélgetünk a perronon. A vonat vezetője és fűtője elmegy mellettünk. Az ő szolgálatuk már véget ért. Mihály Dénes megjegyzi: — Sokan ezek közül a vonatvezetők közül úgy játszanak az utasok életével, mint gyermek a labdával. Ismerik a pályát, mint a tenyerüket és bravúrstikliket csinálnak. Például fogadnak a fűtőkkel, hogy öt perc múlva egy olyan fához érkeznek, amelynek letörték az egyik ágát. És ilyenkor az a legnagyobb gondjuk, hogy azt a bizonyos fát lesik. Katasztrófa persze ritkán fordul elő, mert, ismétlem, bámulatosan ismerik a vonal minden pontját. A távolbalátó magyar jogára terelődik a beszélgetés. — A magyar kereskedelmi miniszter úrtól leirat érkezett hozzám, illetőleg részvénytársaságomhoz, hogy mutassuk be Budapesten a találmányt. Ennek a kívánságnak nem tehetünk eleget, mert egy ilyen bemutatással már pórul jártunk. Nem a távolbalátóval, hanem a jegyautomatával. Az egész világon elterjedt már a jegyautomata-rendszer. Az utazóközönség bedobja a pénzt az automatába és a gép kidobja a nyíláson a jegyet. Akárcsak a csokoládét. És minden jegyen ott áll a kiadás percnyi pontosságú időpontja. A minisztérium kérésére annak idején az a vállalat, amely kihozta ezt a találmányomat, két gépet küldött Budapestre. Egyiket a keletin, a másikat, úgy tudom, Balatonfüreden állították fel. A gép nagyszerűen működött, de ennek ellenére kaptunk egy aktát, hogy a készüléket nem használhatják. Még csak azt akarom megjegyezni, hogy a német vállalatnak rengeteg márkájába került a szállítás, illetőleg az aktaszerű pontossággal elintézett ügy. Egyébként a Magyar Távirati Irodán kívül rengeteg magánvállalkozó tárgyalt már velem a magyar jogért és azt hiszem, egy héten belül elintézem a dolgot. A vonat indulásra készen áll. Felszállunk. Fütty és a gőzös megindul Németország felé. III. Németország. Berlin. Kantstrasse. Laboratórium mikor belépek a berlini laboratóriumba, Mihály Dénes egy idős japán úrtól búcsúzik. — Ez az úr — mondja Mihály Dénes — Japán hadügyi államtitkára. A neve olyan hosszú, hogy nincs időm kimondani. Azért jött, hogy Japán számára megvegye a találmányt. Tetszett neki a dolog és most hazautazik referálni. Ha nem lesz drága a japánoknak, akkor februárban visszajönnek megvenni a Telehort. Látta már működés közben? — Nem. Mihály tábornokká vedlik át. Mint egy hadvezér, úgy osztogatja a parancsokat: — Franci, vigyázni, hogy ne legyen szürke! Titkár úr, ön odaül a gép elé. Élő személy közvetítésével kezdjük. A titkár úr átmegy a harmadik szobába. Itt van a leadókészülék. Falak, folyosók, ajtók választják el a dolgozószobától, ahol a vevőkészülék áll. A távolság körülbelül 12 méter, de lehetne 12 millió méter is, — a készülék hatótávolsága ugyanaz. A szoba elsötétül és a titkár úr megjelenik a készülék levelezőlapnagyságú tükrében. Mihály tábornok úr ismét vezényel: — A filmet!