Isépy István - Szigeti Zoltán (szerk.): Botanikai Közlemények, 96. kötet (2009)
2009 / 1-2. sz. - CSINTALAN ZSOLT: Dr. Tuba Zoltán (1951-2009)
BOTANIKAI KÖZLEMÉNYEK 96. kötet 1-2. füzet 2009. DR. TUBA ZOLTÁN (1951-2009) Dr. Tuba Zoltán egyetemi tanár, a Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kara Növénytani és Ökofiziológiai Intézetének igazgatója hosszú, súlyos betegség után 2009. július 4-én elhunyt. Tuba Zoltán Sátoraljaújhelyen, 1951-ben született. Középiskolai tanulmányait a Sárospataki Református Kollégium (akkor Rákóczi nevet viselő) Gimnáziumában folytatta, és mint pataki öregdiák élete során mindvégig szoros kapcsolatot tartott Sárospatakkal és szűkebb pátriájával. Pályáját 1978-ban az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetében kezdte. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Növénytani és Növényélettani Tanszékén 1985-től egyetemi docens, majd 1992-től egyetemi tanár volt. 1997-ben nevezték ki tanszékvezetővé és a „Növényökológia” MTA tanszéki kutatócsoport vezetőjévé. Megalakulása óta a SZIE Biológiai Doktori Iskola vezetője volt. 1992-ben Akadémiai Díjat nyert, 1996-tól 4 évig Széchenyi Professzori Ösztöndíjas volt. Az MTA doktori fokozatot 1998-ban nyerte el. Egy-egy tanévet vendégprofesszorként dolgozott a Karlsruhei, Edinburghi és Exeteri Egyetemen, egy évnél rövidebb időtartamra pedig több más egyetemen volt vendégprofesszor. Dr. Tuba Zoltán kezdeti kutatásai a növénytársulások szupraindividuális pigmentszerkezetére irányultak. Még hallgatóként publikálta a többszintű erdőtársulás vertikális fény-pigment struktúrájának leírását. Előzmények nélküli a vízhiányos növénytársulás pigmentszerkezetére vonatkozó vizsgálatsorozata is. Ezt követően érdeklődése a vízhiány növényökofiziológiai problémái felé fordult. Úttörő kutatásokat végzett az elméleti és gyakorlati szempontból is fontos kiszáradástűrő növények és társulásaik ökofiziológiája területén. Nevéhez fűződik az ún. poikiloklorofillos kiszáradástűrési stratégia felfedezése. Feltárta az ilyen stratégiájú növények kiszáradás- és újraéledés alatti folyamatait. Felderítette és értelmezte az eltérő kiszáradástűrési stratégiák ökológiai szerepét és jelentőségét. Új ismeretekkel gazdagította a poikilohidrikus kriptogám növények (zuzmók, mohák) ökofiziológiájára vonatkozó tudásunkat és szemléletében is új értelmezését adta a poikilohidrikus növényi életformának. A kiszáradástűrő növényeken végzett munkájával egyben hozzájárult egy új trópusi ökológiai tudományterület, a „inselberg ökofiziológia” létrejöttéhez és fejlődéséhez.