Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-09-17 / 37. szám

4 NŐ ÉS 1 FÉRFI ­ Apáthy Géza riportja ÜNNEPLÉSSEL KEZDŐDŐ HÉTKÖZNAPOK Szeptember első szombatján a riportkeresés útja a brassói Șaguna líceumba vitt. Brassó megye társa­dalmi, politikai, művelődési életének vezetői, vala­mint a tanügyi dolgozók vezetői jelenlétében a megye városaiba és falvaiba érkezett 144 új tanerőt ünne­pelték. Nagyrészt egészen fiatal, a kamaszkor, az „érzelmi viharok“ korából alig-alig kinőtt tanítókat, tanárokat, akik hónapokkal ezelőtt maguk is iskola­padokban szorongtak. Első látásra az ember azt hi­­hetné, hogy egyetlen vakáció vezette el őket a pa­doktól a katedráig, egyetlen vakáció avatta „mester­ré“ a tanítványt. Az arcokon: izgatottság, ezernyi kérdés, de a fe­lelősségtudat súlyával rokon komolyság is. Névsorolvasás­­ néhány férfiember kivételével, a­­kit a katonai szolgálat elszólított, mindenki „jelen­nel“ válaszolt. De így is megdöbbentett, hogy a ne­vükre váró kezdő tanítók, tanárok túlnyomó része nő, a jelenlevő férfiakat talán két kezemen meg is számolhattam volna. Azzal a meglehetősen bizarr gondolattal játszadoz­tam, hogy végtére igazságtalan a magyar nyelvhe­lyesség, amikor azt kívánja, kerüljük a foglalkozást jelölő főnevek esetében a „nőt“. Tehát tanító, ta­nár és nem tanítónő és tanárnő. Csakhogy ... És ott, a szeptember első szombatján megrendezett ünneplés kezdetekor „játszadozva“ megszületett a ri­port címe is: Négy nő és egy férfi. Kissé talán megtévesztő, „ugratás“ cím, de koránt­sem a megtévesztés a célja. Sokkal inkább az, hogy a hivatás elnőiesedésének arányait jelezze. (Utóbb rájöttem, hogy ez az arány — a tanítói, tanári hiva­tást választó és vállaló férfiak és nők aránya — sok­kal nagyobb, az „elnőiesedés“ problémája is sokkal bonyolultabb, semhogy nyugodt szívvel, „játszadozva“ napirendre térhetnénk fölötte !) Az ünneplés meghitt hangulata is arról vallott, hogy Brassó megye szeretettel fogadja új tanítóit, tanárait. Mégsem elégedhettem meg csak az ünnep­lés hangulatával, többre voltam kíváncsi. Mert az élet — az új tanerők élete sem — nemcsak ünnep­lésből áll. Ezért folytattam riport­kereső utam, a „hogyan fogadják“ faggatását, vizsgálását munkájuk, mindennapi életük színhelyein, ez alkalommal olyan községekben, amelyek a várostól való nagyobb tá­volság révén letelepedésre szólítják az újonnan ki­helyezett tanerőket. [ EGYIK SZŐKE, A MÁSIK BARNA Alig két-három nap múlva indultam e riportút el­ső állomására, Rákos felé. Rákoson már jártam né­hányszor, és a községet jobban megismertem, de köz­vetve a tanári karban uralkodó légkörbe is betekint­hettem valamennyire. Tapasztalatom szerint Rákos, az odakerülő tanügyiek szempontjait is figyelembe véve : ,,jó falu". Mégis elmentem, hogy az elképzelt és az igazi valóság első találkozásainak tanúja le­hessek. — Tudomásom szerint az iskola két új tanerővel erősödött az idén. Örvendtek-e nekik ? — kérdeztem Géczi Istvántól, az iskola igazgatójától. — Már hogyne örvendtünk volna ? A kollégák is, én is örvendtem és örvendek is nekik. Bárcsak m­a­­radnának itt, Rákoson... — felelte őszinte termé­szetességgel, majd kissé fontolgatva a dolgot, ugyan­csak őszintén hozzáfűzte : — Igaz, jobban örültem vol­na, ha két olyan tanerőt kapok, aki „hivatalosan“ is nadrágban jár. Úgy érzem , férfiakat, mert iskolánk huszonnégy tanerőjéből húsz a gyöngédebb nemet képviseli. Pedig sok esetben igazán szükség lenne a férfikézre ... A rákosi iskola két új tanerője — Géczi István sza­vait parafrazálva — csak „félhivatalosan jár nad­rágban“ (ez sem biztos !). A mindig vendégszerető, mindig kedves Blanárcsik Irén mutatta be őket, és pillanatok alatt egy kis „kerekasztalt“ is összehozott az aligazgatói irodá­ban. Egyik szőke, a másik barna... — jutott eszembe a dal, amikor bemutatkoztunk egymásnak. A barnával, Bartha Gyöngyvérrel kezdtem a Rá­kossal, az iskolával, a kollégákkal való találkozás első élményeinek felidézését. — Rákos már az első pillanattól nagyon tetszett, s a kollégák is nagyon kedvesek voltak. Nem éreztem, hogy tartózkodóak lennének velem szemben, többel már elbeszélgettünk, persze, ismerkedési beszélgeté­sek voltak. — Kérte valamilyen problémában kollégái segítsé­gét ? Sikerült-e lakást, kosztot szereznie, egyáltalán, magánéletét megszerveznie ? — Lakást, szerencsémre, már első nap szereztem. Egészen véletlenül. Találkoztam az utcán a háziak­kal, és felajánlották a lakást. Megnéztem, tetszett, és oda is költöztem. Házigazdáim is kedvesek. Az ét­kezést is megoldottuk, a bánya kantinjában ebéde­lünk, a reggeliből és vacsoráról nekünk kell gondos­kodnunk, dehát ez sem okoz különösebb problémát. Mosdócy Erzsébettel folytattam a kérdezz-felese­ket, amelyből megtudtam, hogy a konstancai pedagó­giai főiskolán végezte a történelem és földrajz szakot, de főiskolai tanulmányai előtt már dolgozott a tan­ügyben, egy Dîmboviţa megyei faluban. — Minden vágyam az volt, hogy Brassó megyébe kerüljek. A szép tájak régi szerelmese vagyok — ezért is választottam a földrajz szakot —, és bár sohasem jártam Rákoson, azt választottam. Környéke nem is okozott csalódást, a falu is tetszik, de az em­bereket még nem ismerem. Egyelőre, a tanév kezde­téig, Brassóból ingázom ... — De azután itt fog lakni, ugye? — kérdeztem és az iskolaigazgató aggodalmára gondoltam, aki attól tart, hogy az új tanügyiek is az ingázó­ életformát fogják választani. — Már szereztem lakást és kosztot is, egy kollé­ganőmmel fogok lakni. Eddig csak egyszer láttam a lakást, de tetszik. Hét végén azért én is Brassóba szeretnék utazni, édesanyámhoz ... — És mennyit fog a lakásért és kosztért fizetni ? — Havonta négyszáz lejt, nem sok, de a fizetéshez mérten kissé mégis az. — És a kollégák ? — Nagyon kedvesen fogadott a számtan tanárnő, Bodeanu Paula, nagyon sok hasznos tanácsot adott. Az igazgató elvtárssal s a többiekkel is el-elbeszél­­gettem, kedves emberek ... Rákos egyelőre nem hazudtolta meg jóhírét. A SPORTOLÓ ÉS AZ ÉNEKESNŐ Egy dolgot mégis elfelejtettem megkérdezni, egy­szerűen azért, mert csak Ungrán, Aurora Budán és Aurelia Sicoe néhány napos új otthonában jutott e­­szembe : a falura helyezett tanerők egyik sorskérdése a tűzifa-ellátás. A hatalmas, fényes, eredeti népi folklór-kincsek­kel, különböző varrottatokkal, díszpárnákkal, kelen­gye-ládával ékesített, rendkívül barátságos szobában, szeptember első napjainak délutáni óráiban, kellemes hideg fogadott. Egy kis oázis a kitartó nyári forró­ságban, amely mégis felhívta figyelmem a hosszú téli hónapokra. A kérdést későbbre halasztottam. Aurora Bădău, a leányvásáráról híres Gáina-hegy melletti faluból került az abrudbányai pedagógiai szaklíceumba, ahol megbarátkozott Auréliával. Ba­rátságuk annyira életreszólónak bizonyult, hogy a ki­helyezések előtt minden vágyuk az volt, lehetőleg egy helyre kerüljenek. Mindketten Ungrára kerül­tek, és első napjaik a beteljesülés örömében telnek. — Az első benyomásaim nagyon kedvezőek. Tet­szik az iskola, a falu és a házinéni is. Ma megkezd­jük a beiskolázást, s így az emberekkel is meg fogunk ismerkedni — újságolta Aurora, a házinéni pedig „lupus in fabula“, tésztával, gyümölccsel kí­nált, a tanítóleányok vendégét tisztelte bennem. — Látom, nagyon szép lakásban laknak, sikerült megszervezniük az étkezést is. — Van aragáz-fülénk, főzünk magunknak, csak kár, hogy nemigen tudunk beszerezni minden szüksé­ges élelmet, a szövetkezet boltjából sok dolog hiány­zik — vette át a szót Aurelia Sicoe. — Különben személyenként százötven lej lakbért fizetünk ha­vonta. — Csupán a tűzifa beszerzése okoz problémát, a szoba nagy, sok fára lesz szükségünk — néz körül a szobán Aurora. — De így, kettesben ezt is köny­­nyebben megoldjuk. Akárcsak Rákos, Ungra is jól fogadta új tanítóit, bár kétségtelen — főleg Ungrán — a „jobbanra“ is van lehetőség... A két községnek igazi „második“ otthont kell nyújtania az „újoncok“ számára, hogy iskolai és iskolán kívüli tevékenységüket is minél zavartalanabban fejthessék ki. Hogy továbbra is Ungrán maradjunk, el kell mon­danunk, hogy Aurelia Sicoe — aki „civilben“ nép­dalénekesnő, és néhányszor már a tévében is sze­repelt, de a hegedűt, akkordeont, szájharmonikát és a zongorát is hivatottan szólaltatja meg — zenekört szándékszik szervezni a gyermekek sorában, de o­­lyat, hogy „híre menjen“. — Nem fél, hogy a televízió megfeledkezik magá­ról, míg itt él majd Ungrán — aggodalmaskodtam. — Ó, nem — felelte leplezetlen, nem hivalkodó büszkeséggel —, decemberben ismét énekelni fogok. Csak az bántja kissé, hogy sikerrel felvételizett a brassói Népi Művészeti Iskolába, de sajnos, a távol­ság meghiúsítja az óralátogatást. Aurora nemrég még „aktív“ sportoló volt, kézilab­dázott és sízett, az utóbbi sportágban megnyerte Fe­hér megye egyik bajnoki címét. Nevetve közölte, hogy Brassó megye bajnoki címét is el szeretné hó­dítani, de feltétlenül reméli, hogy kis tanítványait megtanítja majd sítalpakon járni.­­ Sok sikert Aurelia, sok sikert Aurora ! Két generáció A BÉKÉTLEN Az ötödik riporthős férfiember, az egyetlen „bé­­kétlen“, akivel elbeszélgettem : Lifft Harald Walter. Békétlensége sem múlhat el egyik napról a másikra, csak akkor, ha életkörülményei rendeződnek. Élet­kora is sürgeti, hiszen már huszonkilenc éves. Élet­korával is a kivételekhez, az „idősebb“ végzősökhöz tartozik, de ami még sürgetőbb: két éve családos ember, egy kilenchónapos gyermek édesapja. Csa­ládja Brassóban él — feleségét a munkahelye is Brassóhoz­ köti —, őt mégis O-Tikosra helyezték, a­­melyet Kőhalommal is egy tizenegy kilométeres gya­logút köt össze, és legjobb esetben, nagy ritkán, egy alkalmi kocsi. — Az Ön esetében nem volt tekintettel a bizottság a családi helyzetére ? — szeppentem meg a tények ilyetén állásán. — A­­repartizáló bizottság titkára megnyugtatott, menjek csak fel a megyei tanfelügyelőséghez, ott majd elrendeződik a problémám — magyarázta le­mondó kézlegyintéssel. — És nem sikerült semmit intéznie ? — Semmit, bár kaphattam volna Szászhermány­­ban egy helyettes tanári katedrát, de mégis ide he­lyeztek ... Eszembe jutott, hogy szemtanúja voltam, amikor egy kis falusi iskolában három „átutazó“ tanár is váltogatta egymást egyetlen tanév alatt, és közvetle­nül tapasztalhattam, hogy vándorlásuk milyen áldat­lan következményekkel járt. Lifft Harald Walter e­­setében még­sem választanám a merevség álláspont­ját. Különösen azért, mert — amint további beszélgeté­sünk során kiderült — Lifft Harald Walter egyete­mista éveinek végén olyan tudományos tevékenység­be kezdett — nyelvjárás-kutatásba —, amelynek már nem lehet folytatása ... Az pedig, hogy valakit kül­földi tanulmányu­tra küldjenek, és nem sokkal azután kihelyezzenek egy „elrejtett“ falu általános iskolájá­ba — akárhogy is nézem — egyenesen fényűzésnek tetszik. Olyan fényűzésnek, amely már nem magán­ügy. Lifft Harald Walter esetében ez történt... Gondolkozzunk ! UTÓIRAT HELYETT A „hogyan fogadják“ végére értünk, de anélkül, hogy messzebbmenő következtetésekbe bocsátkozhat­nánk. Egy biztos : a változatos körülményekre talált ifjú tanítók, tanárok „változatos“ szívvel-gondolattal, de hivatásuk tudatával, elkötelezettségével, jelentkeztek a tanévnyitó ünnepségeken, munkára. BL 37. SZÁM 3. oldal

Next