Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-09-17 / 37. szám
4 NŐ ÉS 1 FÉRFI Apáthy Géza riportja ÜNNEPLÉSSEL KEZDŐDŐ HÉTKÖZNAPOK Szeptember első szombatján a riportkeresés útja a brassói Șaguna líceumba vitt. Brassó megye társadalmi, politikai, művelődési életének vezetői, valamint a tanügyi dolgozók vezetői jelenlétében a megye városaiba és falvaiba érkezett 144 új tanerőt ünnepelték. Nagyrészt egészen fiatal, a kamaszkor, az „érzelmi viharok“ korából alig-alig kinőtt tanítókat, tanárokat, akik hónapokkal ezelőtt maguk is iskolapadokban szorongtak. Első látásra az ember azt hihetné, hogy egyetlen vakáció vezette el őket a padoktól a katedráig, egyetlen vakáció avatta „mesterré“ a tanítványt. Az arcokon: izgatottság, ezernyi kérdés, de a felelősségtudat súlyával rokon komolyság is. Névsorolvasás néhány férfiember kivételével, akit a katonai szolgálat elszólított, mindenki „jelennel“ válaszolt. De így is megdöbbentett, hogy a nevükre váró kezdő tanítók, tanárok túlnyomó része nő, a jelenlevő férfiakat talán két kezemen meg is számolhattam volna. Azzal a meglehetősen bizarr gondolattal játszadoztam, hogy végtére igazságtalan a magyar nyelvhelyesség, amikor azt kívánja, kerüljük a foglalkozást jelölő főnevek esetében a „nőt“. Tehát tanító, tanár és nem tanítónő és tanárnő. Csakhogy ... És ott, a szeptember első szombatján megrendezett ünneplés kezdetekor „játszadozva“ megszületett a riport címe is: Négy nő és egy férfi. Kissé talán megtévesztő, „ugratás“ cím, de korántsem a megtévesztés a célja. Sokkal inkább az, hogy a hivatás elnőiesedésének arányait jelezze. (Utóbb rájöttem, hogy ez az arány — a tanítói, tanári hivatást választó és vállaló férfiak és nők aránya — sokkal nagyobb, az „elnőiesedés“ problémája is sokkal bonyolultabb, semhogy nyugodt szívvel, „játszadozva“ napirendre térhetnénk fölötte !) Az ünneplés meghitt hangulata is arról vallott, hogy Brassó megye szeretettel fogadja új tanítóit, tanárait. Mégsem elégedhettem meg csak az ünneplés hangulatával, többre voltam kíváncsi. Mert az élet — az új tanerők élete sem — nemcsak ünneplésből áll. Ezért folytattam riportkereső utam, a „hogyan fogadják“ faggatását, vizsgálását munkájuk, mindennapi életük színhelyein, ez alkalommal olyan községekben, amelyek a várostól való nagyobb távolság révén letelepedésre szólítják az újonnan kihelyezett tanerőket. [ EGYIK SZŐKE, A MÁSIK BARNA Alig két-három nap múlva indultam e riportút első állomására, Rákos felé. Rákoson már jártam néhányszor, és a községet jobban megismertem, de közvetve a tanári karban uralkodó légkörbe is betekinthettem valamennyire. Tapasztalatom szerint Rákos, az odakerülő tanügyiek szempontjait is figyelembe véve : ,,jó falu". Mégis elmentem, hogy az elképzelt és az igazi valóság első találkozásainak tanúja lehessek. — Tudomásom szerint az iskola két új tanerővel erősödött az idén. Örvendtek-e nekik ? — kérdeztem Géczi Istvántól, az iskola igazgatójától. — Már hogyne örvendtünk volna ? A kollégák is, én is örvendtem és örvendek is nekik. Bárcsak maradnának itt, Rákoson... — felelte őszinte természetességgel, majd kissé fontolgatva a dolgot, ugyancsak őszintén hozzáfűzte : — Igaz, jobban örültem volna, ha két olyan tanerőt kapok, aki „hivatalosan“ is nadrágban jár. Úgy érzem , férfiakat, mert iskolánk huszonnégy tanerőjéből húsz a gyöngédebb nemet képviseli. Pedig sok esetben igazán szükség lenne a férfikézre ... A rákosi iskola két új tanerője — Géczi István szavait parafrazálva — csak „félhivatalosan jár nadrágban“ (ez sem biztos !). A mindig vendégszerető, mindig kedves Blanárcsik Irén mutatta be őket, és pillanatok alatt egy kis „kerekasztalt“ is összehozott az aligazgatói irodában. Egyik szőke, a másik barna... — jutott eszembe a dal, amikor bemutatkoztunk egymásnak. A barnával, Bartha Gyöngyvérrel kezdtem a Rákossal, az iskolával, a kollégákkal való találkozás első élményeinek felidézését. — Rákos már az első pillanattól nagyon tetszett, s a kollégák is nagyon kedvesek voltak. Nem éreztem, hogy tartózkodóak lennének velem szemben, többel már elbeszélgettünk, persze, ismerkedési beszélgetések voltak. — Kérte valamilyen problémában kollégái segítségét ? Sikerült-e lakást, kosztot szereznie, egyáltalán, magánéletét megszerveznie ? — Lakást, szerencsémre, már első nap szereztem. Egészen véletlenül. Találkoztam az utcán a háziakkal, és felajánlották a lakást. Megnéztem, tetszett, és oda is költöztem. Házigazdáim is kedvesek. Az étkezést is megoldottuk, a bánya kantinjában ebédelünk, a reggeliből és vacsoráról nekünk kell gondoskodnunk, dehát ez sem okoz különösebb problémát. Mosdócy Erzsébettel folytattam a kérdezz-feleseket, amelyből megtudtam, hogy a konstancai pedagógiai főiskolán végezte a történelem és földrajz szakot, de főiskolai tanulmányai előtt már dolgozott a tanügyben, egy Dîmboviţa megyei faluban. — Minden vágyam az volt, hogy Brassó megyébe kerüljek. A szép tájak régi szerelmese vagyok — ezért is választottam a földrajz szakot —, és bár sohasem jártam Rákoson, azt választottam. Környéke nem is okozott csalódást, a falu is tetszik, de az embereket még nem ismerem. Egyelőre, a tanév kezdetéig, Brassóból ingázom ... — De azután itt fog lakni, ugye? — kérdeztem és az iskolaigazgató aggodalmára gondoltam, aki attól tart, hogy az új tanügyiek is az ingázó életformát fogják választani. — Már szereztem lakást és kosztot is, egy kolléganőmmel fogok lakni. Eddig csak egyszer láttam a lakást, de tetszik. Hét végén azért én is Brassóba szeretnék utazni, édesanyámhoz ... — És mennyit fog a lakásért és kosztért fizetni ? — Havonta négyszáz lejt, nem sok, de a fizetéshez mérten kissé mégis az. — És a kollégák ? — Nagyon kedvesen fogadott a számtan tanárnő, Bodeanu Paula, nagyon sok hasznos tanácsot adott. Az igazgató elvtárssal s a többiekkel is el-elbeszélgettem, kedves emberek ... Rákos egyelőre nem hazudtolta meg jóhírét. A SPORTOLÓ ÉS AZ ÉNEKESNŐ Egy dolgot mégis elfelejtettem megkérdezni, egyszerűen azért, mert csak Ungrán, Aurora Budán és Aurelia Sicoe néhány napos új otthonában jutott eszembe : a falura helyezett tanerők egyik sorskérdése a tűzifa-ellátás. A hatalmas, fényes, eredeti népi folklór-kincsekkel, különböző varrottatokkal, díszpárnákkal, kelengye-ládával ékesített, rendkívül barátságos szobában, szeptember első napjainak délutáni óráiban, kellemes hideg fogadott. Egy kis oázis a kitartó nyári forróságban, amely mégis felhívta figyelmem a hosszú téli hónapokra. A kérdést későbbre halasztottam. Aurora Bădău, a leányvásáráról híres Gáina-hegy melletti faluból került az abrudbányai pedagógiai szaklíceumba, ahol megbarátkozott Auréliával. Barátságuk annyira életreszólónak bizonyult, hogy a kihelyezések előtt minden vágyuk az volt, lehetőleg egy helyre kerüljenek. Mindketten Ungrára kerültek, és első napjaik a beteljesülés örömében telnek. — Az első benyomásaim nagyon kedvezőek. Tetszik az iskola, a falu és a házinéni is. Ma megkezdjük a beiskolázást, s így az emberekkel is meg fogunk ismerkedni — újságolta Aurora, a házinéni pedig „lupus in fabula“, tésztával, gyümölccsel kínált, a tanítóleányok vendégét tisztelte bennem. — Látom, nagyon szép lakásban laknak, sikerült megszervezniük az étkezést is. — Van aragáz-fülénk, főzünk magunknak, csak kár, hogy nemigen tudunk beszerezni minden szükséges élelmet, a szövetkezet boltjából sok dolog hiányzik — vette át a szót Aurelia Sicoe. — Különben személyenként százötven lej lakbért fizetünk havonta. — Csupán a tűzifa beszerzése okoz problémát, a szoba nagy, sok fára lesz szükségünk — néz körül a szobán Aurora. — De így, kettesben ezt is könynyebben megoldjuk. Akárcsak Rákos, Ungra is jól fogadta új tanítóit, bár kétségtelen — főleg Ungrán — a „jobbanra“ is van lehetőség... A két községnek igazi „második“ otthont kell nyújtania az „újoncok“ számára, hogy iskolai és iskolán kívüli tevékenységüket is minél zavartalanabban fejthessék ki. Hogy továbbra is Ungrán maradjunk, el kell mondanunk, hogy Aurelia Sicoe — aki „civilben“ népdalénekesnő, és néhányszor már a tévében is szerepelt, de a hegedűt, akkordeont, szájharmonikát és a zongorát is hivatottan szólaltatja meg — zenekört szándékszik szervezni a gyermekek sorában, de olyat, hogy „híre menjen“. — Nem fél, hogy a televízió megfeledkezik magáról, míg itt él majd Ungrán — aggodalmaskodtam. — Ó, nem — felelte leplezetlen, nem hivalkodó büszkeséggel —, decemberben ismét énekelni fogok. Csak az bántja kissé, hogy sikerrel felvételizett a brassói Népi Művészeti Iskolába, de sajnos, a távolság meghiúsítja az óralátogatást. Aurora nemrég még „aktív“ sportoló volt, kézilabdázott és sízett, az utóbbi sportágban megnyerte Fehér megye egyik bajnoki címét. Nevetve közölte, hogy Brassó megye bajnoki címét is el szeretné hódítani, de feltétlenül reméli, hogy kis tanítványait megtanítja majd sítalpakon járni. Sok sikert Aurelia, sok sikert Aurora ! Két generáció A BÉKÉTLEN Az ötödik riporthős férfiember, az egyetlen „békétlen“, akivel elbeszélgettem : Lifft Harald Walter. Békétlensége sem múlhat el egyik napról a másikra, csak akkor, ha életkörülményei rendeződnek. Életkora is sürgeti, hiszen már huszonkilenc éves. Életkorával is a kivételekhez, az „idősebb“ végzősökhöz tartozik, de ami még sürgetőbb: két éve családos ember, egy kilenchónapos gyermek édesapja. Családja Brassóban él — feleségét a munkahelye is Brassóhoz köti —, őt mégis O-Tikosra helyezték, amelyet Kőhalommal is egy tizenegy kilométeres gyalogút köt össze, és legjobb esetben, nagy ritkán, egy alkalmi kocsi. — Az Ön esetében nem volt tekintettel a bizottság a családi helyzetére ? — szeppentem meg a tények ilyetén állásán. — Arepartizáló bizottság titkára megnyugtatott, menjek csak fel a megyei tanfelügyelőséghez, ott majd elrendeződik a problémám — magyarázta lemondó kézlegyintéssel. — És nem sikerült semmit intéznie ? — Semmit, bár kaphattam volna Szászhermányban egy helyettes tanári katedrát, de mégis ide helyeztek ... Eszembe jutott, hogy szemtanúja voltam, amikor egy kis falusi iskolában három „átutazó“ tanár is váltogatta egymást egyetlen tanév alatt, és közvetlenül tapasztalhattam, hogy vándorlásuk milyen áldatlan következményekkel járt. Lifft Harald Walter esetében mégsem választanám a merevség álláspontját. Különösen azért, mert — amint további beszélgetésünk során kiderült — Lifft Harald Walter egyetemista éveinek végén olyan tudományos tevékenységbe kezdett — nyelvjárás-kutatásba —, amelynek már nem lehet folytatása ... Az pedig, hogy valakit külföldi tanulmányutra küldjenek, és nem sokkal azután kihelyezzenek egy „elrejtett“ falu általános iskolájába — akárhogy is nézem — egyenesen fényűzésnek tetszik. Olyan fényűzésnek, amely már nem magánügy. Lifft Harald Walter esetében ez történt... Gondolkozzunk ! UTÓIRAT HELYETT A „hogyan fogadják“ végére értünk, de anélkül, hogy messzebbmenő következtetésekbe bocsátkozhatnánk. Egy biztos : a változatos körülményekre talált ifjú tanítók, tanárok „változatos“ szívvel-gondolattal, de hivatásuk tudatával, elkötelezettségével, jelentkeztek a tanévnyitó ünnepségeken, munkára. BL 37. SZÁM 3. oldal