Brassói Lapok, 1938. május (44. évfolyam, 98-122. szám)

1938-05-29 / 121. szám

10. pdrxxx MARGÓ !­­ Nem tudom pontosan, hogy felállították-e tou­t, vagy csak most állítják fel Baudelaire szobrát a Luxemburg-kertben Párisban, de tény az, hogy az akció folyamatban van és Charles­­&Valelaire 1938-ban, miután már 1845-ben megjelent a világirodalom legcsodálatosabb kötete, a „Fleurs du Main*, most mégis csak beérkezik. Baudelaire, ha ma élne, 117 eszten­dős lenne. Szép kor költő számára, de kissé elképzelhetetlen, mondhatni biblikus szám. Mó­zes ugyan 140 esztendeig élt, de valószínűleg erkölcsösebben. Baudelaire viszont valószínű­leg nem is igényelt ilyen magas kort s életével — melyet egy néger nő szerelme és igen sok abszint és morfium konzervált csak — nem egy nép prófétája, csak szerényen költője akart lenni, így halt meg 46 esztendős korá­ban a polgári erkölcs és ízlés hangos tiltako­zásának közepette. Története van annak, hogy Baudelaire csak most jut szoborhoz hazájában. Amikor könyve megjelent, a Figaró hajszát indított ellene, a hajsza mögött az akkori belügyminiszter ál­lott. (Ó, mennyire tudnak korok egymáshoz hasonlítani!) Tény az, hogy Baudelaire-t 300 fiánk büntetésre ítélték és a megjelent könyv­ből 6 versét kitiltották Franciaország területé­ről. Hogy tisztában legyünk azzal, mit jelent egy hibás és bosszantó ítélet: 1996-ban még mindig nem volt szabad hivatalosan ezzel a le­tiltott hat verssel együtt megjelentetni a „Rossz virágait" , a francia igazságügyminisz­ter még 1926-ban elutasított egy olyan kérést, mely a kötet hiánytalan kihozását igényelte. 1931-ben jelen voltam annak a könyvszalon­nak a megnyitásán, ahol a könyvnyomtatás legpompásabb termékei között kiállításra ke­rült a „Fleurs du Mai"* teljes kiadása. Ekkor azután a Baudelaire-társaság ügyvédje a társa­ság néhány tagjával megjelent a kiállításon és jegyzőkönyvbe vette a kiállítás rendezőjének azon vallomását, hogy a könyv a miniszter beleegyezésével jelent meg. A jegyzőkönyv alapján az ügyvéd feljelentette Franciaország miniszterét, hogy pornografikus iratokat ter­jeszt, így akarva kierőszakolni, hogy Baude­laire inkriminált hat versét végre felszabadítsa a törvény patronba öntött merevsége. A fran­cia minisztert (azt hiszem Laval volt) termé­szetesen nem citálták törvény elé s nem is súj­tották 2 évi fogházzal, ami a pornografikus könyvek terjesztéséért járt Franciaországban, a Baudelaire-ügy azonban felszínen maradt és még néhány esztendei fontolgatás után, 1936. táján, végre franciául is megjelenhettek azok a versek, amiket évtizedek óta a világ minden nyelvére lefordítva csodál a világ. Most azután, hogy Baudelaire szobrát is fel­állítják, végleg rehabilitálják a 117 éves köl­tőt, aki, ha így halad, ki tudja, mi lesz még belőle 130, esetleg 150 esztendős korára. * Az Ügy különben korántsem annyira humo­ros — én inkább tragikus foltjait látom. La­pozgatok a múltban. Mindegy merre, össze­vissza forgatok éveket és évszázadokat, mint a gurman, akinek ontja magát és kel­lett a bőség. Mindenesetre az ilyen turkálás igen könnyű dolog, mert ostobaság, fonákság, uraság és hálátlanság akadt minden korban sokszámra. Csak magyar viszonylatokat véve. Itt van mindjárt Ilosvai Selymes, aki így panaszko­dik: „sovány Szilágyországban, Kusalköben, az egyhavas oldalban, elvégezte el­fenn egy som bokorban." Balassa Bálintot a kortársak addig üldözték vádaikkal, míg az első magyar szerelmi költő földre menekült.­ Berzsenyi költeményeinek kiadását egyetlen Jadó sem vállalta.­­ Kisfaludy Károly a Stibor Vajda után így panaszkodik: „Ez a darab nekem ellenségeket csinált, azt hiszik, hogy a magyar paraszt el­nyomatását akarom a világnak hirdetni."* (Ez nem 1938-ban volt!) Katona Bánk bánját a cenzúra sokáig gán­csolta s amikor végre megjelent, senki sem akart tudomást venni róla. Horváth Mihály püspök történész írja, hogy amikor Széchenyi Hitel­je megjelent (most ép­pen száztiz esztendeje) a táblabirák paraszt­­i lazítással, birtokrablással vádolták és azt hir­­­dették, hogy megtagadja és megbélyegzi saját nemzetét. Deák Ferenc ugyanekkor renegát­­inak nevezte és nem fogott vele kezet Széchenyi viszont Kossuthot támadta, egy­­­részt zugprókátornak nevezve, másrészt ilye­neket írt róla: „a franciákat kellene utánoz­nunk, nem abban, hogy kimondjuk a respub­likát, hanem abban, hogy falba rúgjuk Lajo­sunkat“ ! Kemény Zsigmond báró így ír Kossuthról: a tagadás szelleme, szédelgő szerencsejátékos, ■kalandor, honáruló.­­­­ A marosvásárhelyi Bólyai János abszolút geometriáját még 1823-ban megírta, művére azonban senki sem bederített. Hiked­vetlenked­­ve ivásnak és hegedülésnek adta magát. Ma a világ nyolc első legjobb matematikusa között ismeri a tudományos világ. Deák Ferencről, aki lerenegátozta Széche­nyit, így ír 1843-ban a Nemzeti Újság: „Deák Ferencnek, a hazaárulónak meg kell halnia!"­ Petőfi versét, A helység kalapácsát, az egy­korú kritika igy kommentálja: „Mennyire le van ezen irat által a költészi irodalom ala­­csonyitva. . ." 1848. tavaszán különben így ír maga Petőfi: „Március után néhány hét s ime egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek..."* Jókait viszont Gyulai Pál támadta. Adyt Rákosi piszkolja szadista hévvel, Tisza pedig megtagadja Adytól az anyagi támogatást, mi­kor Párisba indul. Természetesen egy idő múlva kibékülnek az ellenségek, minden tisztázódik. Lassan minden­ki tiszta lesz, szent és hófehér. Íme a példa: Baudelaire is befutott 71 évvel a halála után. Már szobrot is kap s már a ver­seit is ki lehet adni. A legtöbb, amit várni kell, 300 esztendő. Életkor és türelem kérdése az egész. GÁBOR ISTVÁN ».­­ 1938. május 29 Brassói képviselő: Deutsch ísiginontl, Str. Regina Marin 62 Ft. fi. Telef. 11—60. Kov elfezefteli nan'v minxir iró niomób­an Miért hever kiadatlanul a tornyai kastély levéltárában Justh naplója A vékony, trónkövetelő­ szakállú Justh Zsigát 33 éves korában, több esztendei üldözés után érte utol a halál egy cam­asi hotelben. A naplójában éles, de őszinte bírálatot mond kor­társairól, a 40 év előtti közélet szereplő személyeiről Brasov—Brassó, május 27. Mint gondos kereskedő a skontrát, úgy szok­tam én néha átvizsgálni régi katonaládámat, amelyben magánéletem elmúlt tíz esztendejé­nek történetét őrzöm. Levelek, kéziratok, tele­k­t noteszek, fényképek, apró, bolondos kis cé­dulák, kedvenc könyveim, elvetélt regényváz­­latok­ vannak a ládában és ezek között turká­lok néha, egy-egy álmatlan éjszaka, amikor már Sommerset Maugham sem szórakoztat. Ilyen alkalommal „könyveim átvizsgálása“ közben fedeztem fel Justh Jánosné egy leve­lét, amelyben arra kér, írjak beharangozó cik­ket az aradi katolikus kultúrházban tartandó előadásáról, amikor is a korán elhunyt nagy magyar író, Justh Zsigmond eddig féltve őr­zött naplóját fogja ismertetni. Levelében iro­dalmi szenzációt ígért Justh János.­volt főispán művészlelkű felesége, aki maga is írónő volt s évekkel ezelőtt felolvasó körútra ment Ame­rikába, azóta nem hallottam róla semmit. Az irodalmi csemege: Justh Zsigmond még kiadat­lan, rejtett, titkos írásai, amelyekben ez a rendkívüli talentum a gyónó tisztultságával és őszinteségével nyilatkozik meg és szinte meg­döbbentően új formák között egy nagyszerűen konstruált, hatalmas magyar koponya bonta­kozik elénk. JUSTH ZSIGMOND A GRANDCAFÉBAN Végighallgattam Justh Jánosné előadását és azóta — ennek már 10 éve — egyre várom Justh Zsigmond irodalmi hagyatékának beígért kiadását. Nem tudom, hol reklamáljam ezt a régi követelésemet, amely most nemcsak a le­velesládában végzett skontro következtében jutott eszembe, hanem mivel éppen most élve­zem harmadszori olvasásban Szomory Dezső „Párisi Regény”-ét, ahol az író a Grand Café magyar vendégeiről írva, a következő finom s kusza sorokban emlékezik meg Justh Zsig­­mondról: . . . Távolabb, a terem mélyén, az ablak­függöny rései között, Justh Zsigmond de­rengett igen elegánsan, a szőke szakállával, a két gyönyörű kezével, ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja vé­gében. Jól ismertem Justhot még honi éle­temből, legfinomabb körökből, ahol ellen­gett vékony silhouettje, trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Valesquez modorában. Imádta Maurice Rol­linat zenéjét, miért éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag kis műveket mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta Jászai Marinak becses ajándékba — s ezeket én játsztam először: „Óh, Iste­nem, de szép zene!" — mondta Jászai ilyen­kor s szinte rávetette magát a zongorára. Azóta Justh, e zenék visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy igazi magyar könyvet, noha francia nyelven: Le livre de la Pousta (A puszta könyve) — ez volt a könyv! Adott egy példányt, milyen kedves volt, ahogy nyújtotta, amikor meglátogat­tam rue Duphot-beli kis hotelében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s huzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az operába készült. Szerette az operát, a párisi estéket, a boulognei erdő akácfaso­rát. Szerette, ha beteg létére Inkább Páris­ban ápolják egy kis hotelszobában — csak meghalni akart otthon. . .“ és amelyben egy csiszolt, finom elme mond véleményt nevezetes kortársairól. A levélpapí­rokon, amelyeket nem szánt postára, éles, gyakran bántó jellemképeket adott barátairól, ismerős nagyságokról, akiken keresztülszaladt az ő röntgen-tekintete és egy pillanat alatt meglátta bennük a hibát, a félszegséget, a pózt. De a szépségeket is. Hangulatától függött az­tán, kiről milyen fotográfiát adjon a naplóla­pokon. Hogy egypár nevet említsek: Mun­kácsy Mihály, Bródy Sándor, Mikszáth Kál­mán, Kiss József, Gozsdu Elek, Szabolcska Mihály, Gyulai Pál, Ambrus Zoltán, Jókai Mór, stb., stb. sokszor a maguk emberi gyarlóságuk­ban kerültek Justh Zsigmond biztos kézzel ve­zetett tolla elé. Érthető tehát, hogy a Justh-család nem en­gedte ezt a naplót a nyilvánosság elé, amíg az a bizonyos emberöltő el nem telik, amely tom­pító távlatot von az író és az illetett szerep­lők közé. Már senki sem él a felsoroltak kö­zül és így nem lehet fájdalmat okozó éle az eltetett szavaknak. Justhék most már bátran előhozhatnák a három érdekes papírdobozt a tornyai ládák mélyéről. GARDOS SÁNDOR Menekülés a halál elöl Meg is halt szegény Justh Zsigmond 33 éves korában , de nem otthon, az arad megyei Szente-Tornyán, hanem a francia Riviérán, Cannesban. Mert egyszer, amint a tornyai kas­tély felé röpítette kocsiján az orosházai papot, jeges zápor zúdult a nyakukba és az ifjú Justh Zsigmond levetette kabátját, ráadta a hidegtől vacogó jó öreg plébánosra. Ingujjban, csurom­vizesen hajszolta tovább a lovakat Justh Zsi­ga — és tüdőbajt kapott. — Tuberkulózis — mondta a tornyai felcser, ezt dünnyögték maguk elé a pesti doktorok, a londoni orvosok, a párisi professzorok. És megkezdődött a szörnyű hajsza: elől szaladt a vékony, sápadt Justh Zsigmond az ő hervadó tüdejével, de loholt ám utána a Halál, a „tbc“ nevű kedvenc s rettenetes kaszájával . . . Pá­­ris . . . Riviera . . . Itália . . . Egyiptom . . . India. Justh érezte maga mögött a suhogó ka­szást, gyorsan kell élni, sokat, mohón — egy hosszú életre valót. Meg akarta ismerni az éle­tet, mielőtt elhagyná, tudni akarta az össze­függéseket, belenézni emberekbe, problémák­ba, látni, érezni, átgondolni mindent, sürgő­sen, mert csak néhány év az élet. Utazott, né­zett, látott, beszélt, olvasott, itt szeretett. Be­járta a fél világot, megnézett mindent, ami ne­vezetes s érdekes, látott olyanokat, amik fel­tűnnek másnak, beszélgetett mindenkivel, aki valami szerepet vitt az időtájt, irt nyolc könyvet:­­Káprázatok. A puszta könyve. Gá­­nyó Juliska. Faimus. Páris elemei. Művészsze­­relem, Delelő. A pénz legendája.) cikkeket, no­vellákat a Fővárosi Lapokba, a Szemlébe, a Magyar Szalonba, a Hétbe, ezerszámra irta s kapta a leveleket a világ minden részéből és végül volt még egy nevezetes irodalmi tevé­kenysége, amely eddig még nem került nyil­vánosságra: a napló, amiről előbb beszéltem. KITÉPETT LAPOK EGY LÁZAS ÉLET REGÉNYÉBŐL Justh Zsigmond, amint a halál elől mene­kült, néha kicsiny, exotikus hotelekben bújt meg. Itt aztán esténként leült egy levélpapír elé s frissen, lázasan ráfirkantotta aznapi be­nyomásait. A levélpapírok gyűltek, egyre gyűl­tek, már három dobozzal volt belőlük ... ki­tépett lapok egy érdekes, pánikszerűen mene­külő életregényből: Justh Zsigmond naplója. A cannesi hotelszobában írta az utolsót, ami­kor utolérte a halál, a csökönyös ellenség, aki nem hiába loholt utána Európán, Ázsián, Afri­kán keresztül. A három doboznyi levélköteg bátyjához, Justh Gyulához került, a tornyai kastély archívumába. Itt őrzi talán még most is a család ezt a rendkívül értékes s érdekes irodalmi naplót, amely 40 évvel ezelőtt íródott TESTA azonnal ■ csillapít NEMI FÁJDALMAKAT- FEJFÁJÁS IDEÓZSÁBA- FOGFÁJÁS INFLUENZÁNÁL- HŰLÉSNÉL KAPHATÓ GYÓGYSZERTÁRBAN MINDEN­­, ÉS DROGÉRIÁBAN ÜGYELJEN A CSOMAGOLÁSRA

Next