Brassói Lapok, 1938. május (44. évfolyam, 98-122. szám)
1938-05-29 / 121. szám
10. pdrxxx MARGÓ ! Nem tudom pontosan, hogy felállították-e tout, vagy csak most állítják fel Baudelaire szobrát a Luxemburg-kertben Párisban, de tény az, hogy az akció folyamatban van és Charles&Valelaire 1938-ban, miután már 1845-ben megjelent a világirodalom legcsodálatosabb kötete, a „Fleurs du Main*, most mégis csak beérkezik. Baudelaire, ha ma élne, 117 esztendős lenne. Szép kor költő számára, de kissé elképzelhetetlen, mondhatni biblikus szám. Mózes ugyan 140 esztendeig élt, de valószínűleg erkölcsösebben. Baudelaire viszont valószínűleg nem is igényelt ilyen magas kort s életével — melyet egy néger nő szerelme és igen sok abszint és morfium konzervált csak — nem egy nép prófétája, csak szerényen költője akart lenni, így halt meg 46 esztendős korában a polgári erkölcs és ízlés hangos tiltakozásának közepette. Története van annak, hogy Baudelaire csak most jut szoborhoz hazájában. Amikor könyve megjelent, a Figaró hajszát indított ellene, a hajsza mögött az akkori belügyminiszter állott. (Ó, mennyire tudnak korok egymáshoz hasonlítani!) Tény az, hogy Baudelaire-t 300 fiánk büntetésre ítélték és a megjelent könyvből 6 versét kitiltották Franciaország területéről. Hogy tisztában legyünk azzal, mit jelent egy hibás és bosszantó ítélet: 1996-ban még mindig nem volt szabad hivatalosan ezzel a letiltott hat verssel együtt megjelentetni a „Rossz virágait" , a francia igazságügyminiszter még 1926-ban elutasított egy olyan kérést, mely a kötet hiánytalan kihozását igényelte. 1931-ben jelen voltam annak a könyvszalonnak a megnyitásán, ahol a könyvnyomtatás legpompásabb termékei között kiállításra került a „Fleurs du Mai"* teljes kiadása. Ekkor azután a Baudelaire-társaság ügyvédje a társaság néhány tagjával megjelent a kiállításon és jegyzőkönyvbe vette a kiállítás rendezőjének azon vallomását, hogy a könyv a miniszter beleegyezésével jelent meg. A jegyzőkönyv alapján az ügyvéd feljelentette Franciaország miniszterét, hogy pornografikus iratokat terjeszt, így akarva kierőszakolni, hogy Baudelaire inkriminált hat versét végre felszabadítsa a törvény patronba öntött merevsége. A francia minisztert (azt hiszem Laval volt) természetesen nem citálták törvény elé s nem is sújtották 2 évi fogházzal, ami a pornografikus könyvek terjesztéséért járt Franciaországban, a Baudelaire-ügy azonban felszínen maradt és még néhány esztendei fontolgatás után, 1936. táján, végre franciául is megjelenhettek azok a versek, amiket évtizedek óta a világ minden nyelvére lefordítva csodál a világ. Most azután, hogy Baudelaire szobrát is felállítják, végleg rehabilitálják a 117 éves költőt, aki, ha így halad, ki tudja, mi lesz még belőle 130, esetleg 150 esztendős korára. * Az Ügy különben korántsem annyira humoros — én inkább tragikus foltjait látom. Lapozgatok a múltban. Mindegy merre, összevissza forgatok éveket és évszázadokat, mint a gurman, akinek ontja magát és kellett a bőség. Mindenesetre az ilyen turkálás igen könnyű dolog, mert ostobaság, fonákság, uraság és hálátlanság akadt minden korban sokszámra. Csak magyar viszonylatokat véve. Itt van mindjárt Ilosvai Selymes, aki így panaszkodik: „sovány Szilágyországban, Kusalköben, az egyhavas oldalban, elvégezte elfenn egy som bokorban." Balassa Bálintot a kortársak addig üldözték vádaikkal, míg az első magyar szerelmi költő földre menekült. Berzsenyi költeményeinek kiadását egyetlen Jadó sem vállalta. Kisfaludy Károly a Stibor Vajda után így panaszkodik: „Ez a darab nekem ellenségeket csinált, azt hiszik, hogy a magyar paraszt elnyomatását akarom a világnak hirdetni."* (Ez nem 1938-ban volt!) Katona Bánk bánját a cenzúra sokáig gáncsolta s amikor végre megjelent, senki sem akart tudomást venni róla. Horváth Mihály püspök történész írja, hogy amikor Széchenyi Hitelje megjelent (most éppen száztiz esztendeje) a táblabirák paraszti lazítással, birtokrablással vádolták és azt hirdették, hogy megtagadja és megbélyegzi saját nemzetét. Deák Ferenc ugyanekkor renegátinak nevezte és nem fogott vele kezet Széchenyi viszont Kossuthot támadta, egyrészt zugprókátornak nevezve, másrészt ilyeneket írt róla: „a franciákat kellene utánoznunk, nem abban, hogy kimondjuk a respublikát, hanem abban, hogy falba rúgjuk Lajosunkat“ ! Kemény Zsigmond báró így ír Kossuthról: a tagadás szelleme, szédelgő szerencsejátékos, ■kalandor, honáruló. A marosvásárhelyi Bólyai János abszolút geometriáját még 1823-ban megírta, művére azonban senki sem bederített. Hikedvetlenkedve ivásnak és hegedülésnek adta magát. Ma a világ nyolc első legjobb matematikusa között ismeri a tudományos világ. Deák Ferencről, aki lerenegátozta Széchenyit, így ír 1843-ban a Nemzeti Újság: „Deák Ferencnek, a hazaárulónak meg kell halnia!" Petőfi versét, A helység kalapácsát, az egykorú kritika igy kommentálja: „Mennyire le van ezen irat által a költészi irodalom alacsonyitva. . ." 1848. tavaszán különben így ír maga Petőfi: „Március után néhány hét s ime egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek..."* Jókait viszont Gyulai Pál támadta. Adyt Rákosi piszkolja szadista hévvel, Tisza pedig megtagadja Adytól az anyagi támogatást, mikor Párisba indul. Természetesen egy idő múlva kibékülnek az ellenségek, minden tisztázódik. Lassan mindenki tiszta lesz, szent és hófehér. Íme a példa: Baudelaire is befutott 71 évvel a halála után. Már szobrot is kap s már a verseit is ki lehet adni. A legtöbb, amit várni kell, 300 esztendő. Életkor és türelem kérdése az egész. GÁBOR ISTVÁN ». 1938. május 29 Brassói képviselő: Deutsch ísiginontl, Str. Regina Marin 62 Ft. fi. Telef. 11—60. Kov elfezefteli nan'v minxir iró niomóban Miért hever kiadatlanul a tornyai kastély levéltárában Justh naplója A vékony, trónkövetelő szakállú Justh Zsigát 33 éves korában, több esztendei üldözés után érte utol a halál egy camasi hotelben. A naplójában éles, de őszinte bírálatot mond kortársairól, a 40 év előtti közélet szereplő személyeiről Brasov—Brassó, május 27. Mint gondos kereskedő a skontrát, úgy szoktam én néha átvizsgálni régi katonaládámat, amelyben magánéletem elmúlt tíz esztendejének történetét őrzöm. Levelek, kéziratok, telekt noteszek, fényképek, apró, bolondos kis cédulák, kedvenc könyveim, elvetélt regényvázlatok vannak a ládában és ezek között turkálok néha, egy-egy álmatlan éjszaka, amikor már Sommerset Maugham sem szórakoztat. Ilyen alkalommal „könyveim átvizsgálása“ közben fedeztem fel Justh Jánosné egy levelét, amelyben arra kér, írjak beharangozó cikket az aradi katolikus kultúrházban tartandó előadásáról, amikor is a korán elhunyt nagy magyar író, Justh Zsigmond eddig féltve őrzött naplóját fogja ismertetni. Levelében irodalmi szenzációt ígért Justh János.volt főispán művészlelkű felesége, aki maga is írónő volt s évekkel ezelőtt felolvasó körútra ment Amerikába, azóta nem hallottam róla semmit. Az irodalmi csemege: Justh Zsigmond még kiadatlan, rejtett, titkos írásai, amelyekben ez a rendkívüli talentum a gyónó tisztultságával és őszinteségével nyilatkozik meg és szinte megdöbbentően új formák között egy nagyszerűen konstruált, hatalmas magyar koponya bontakozik elénk. JUSTH ZSIGMOND A GRANDCAFÉBAN Végighallgattam Justh Jánosné előadását és azóta — ennek már 10 éve — egyre várom Justh Zsigmond irodalmi hagyatékának beígért kiadását. Nem tudom, hol reklamáljam ezt a régi követelésemet, amely most nemcsak a levelesládában végzett skontro következtében jutott eszembe, hanem mivel éppen most élvezem harmadszori olvasásban Szomory Dezső „Párisi Regény”-ét, ahol az író a Grand Café magyar vendégeiről írva, a következő finom s kusza sorokban emlékezik meg Justh Zsigmondról: . . . Távolabb, a terem mélyén, az ablakfüggöny rései között, Justh Zsigmond derengett igen elegánsan, a szőke szakállával, a két gyönyörű kezével, ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja végében. Jól ismertem Justhot még honi életemből, legfinomabb körökből, ahol ellengett vékony silhouettje, trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Valesquez modorában. Imádta Maurice Rollinat zenéjét, miért éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag kis műveket mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta Jászai Marinak becses ajándékba — s ezeket én játsztam először: „Óh, Istenem, de szép zene!" — mondta Jászai ilyenkor s szinte rávetette magát a zongorára. Azóta Justh, e zenék visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy igazi magyar könyvet, noha francia nyelven: Le livre de la Pousta (A puszta könyve) — ez volt a könyv! Adott egy példányt, milyen kedves volt, ahogy nyújtotta, amikor meglátogattam rue Duphot-beli kis hotelében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s huzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az operába készült. Szerette az operát, a párisi estéket, a boulognei erdő akácfasorát. Szerette, ha beteg létére Inkább Párisban ápolják egy kis hotelszobában — csak meghalni akart otthon. . .“ és amelyben egy csiszolt, finom elme mond véleményt nevezetes kortársairól. A levélpapírokon, amelyeket nem szánt postára, éles, gyakran bántó jellemképeket adott barátairól, ismerős nagyságokról, akiken keresztülszaladt az ő röntgen-tekintete és egy pillanat alatt meglátta bennük a hibát, a félszegséget, a pózt. De a szépségeket is. Hangulatától függött aztán, kiről milyen fotográfiát adjon a naplólapokon. Hogy egypár nevet említsek: Munkácsy Mihály, Bródy Sándor, Mikszáth Kálmán, Kiss József, Gozsdu Elek, Szabolcska Mihály, Gyulai Pál, Ambrus Zoltán, Jókai Mór, stb., stb. sokszor a maguk emberi gyarlóságukban kerültek Justh Zsigmond biztos kézzel vezetett tolla elé. Érthető tehát, hogy a Justh-család nem engedte ezt a naplót a nyilvánosság elé, amíg az a bizonyos emberöltő el nem telik, amely tompító távlatot von az író és az illetett szereplők közé. Már senki sem él a felsoroltak közül és így nem lehet fájdalmat okozó éle az eltetett szavaknak. Justhék most már bátran előhozhatnák a három érdekes papírdobozt a tornyai ládák mélyéről. GARDOS SÁNDOR Menekülés a halál elöl Meg is halt szegény Justh Zsigmond 33 éves korában , de nem otthon, az arad megyei Szente-Tornyán, hanem a francia Riviérán, Cannesban. Mert egyszer, amint a tornyai kastély felé röpítette kocsiján az orosházai papot, jeges zápor zúdult a nyakukba és az ifjú Justh Zsigmond levetette kabátját, ráadta a hidegtől vacogó jó öreg plébánosra. Ingujjban, csuromvizesen hajszolta tovább a lovakat Justh Zsiga — és tüdőbajt kapott. — Tuberkulózis — mondta a tornyai felcser, ezt dünnyögték maguk elé a pesti doktorok, a londoni orvosok, a párisi professzorok. És megkezdődött a szörnyű hajsza: elől szaladt a vékony, sápadt Justh Zsigmond az ő hervadó tüdejével, de loholt ám utána a Halál, a „tbc“ nevű kedvenc s rettenetes kaszájával . . . Páris . . . Riviera . . . Itália . . . Egyiptom . . . India. Justh érezte maga mögött a suhogó kaszást, gyorsan kell élni, sokat, mohón — egy hosszú életre valót. Meg akarta ismerni az életet, mielőtt elhagyná, tudni akarta az összefüggéseket, belenézni emberekbe, problémákba, látni, érezni, átgondolni mindent, sürgősen, mert csak néhány év az élet. Utazott, nézett, látott, beszélt, olvasott, itt szeretett. Bejárta a fél világot, megnézett mindent, ami nevezetes s érdekes, látott olyanokat, amik feltűnnek másnak, beszélgetett mindenkivel, aki valami szerepet vitt az időtájt, irt nyolc könyvet:Káprázatok. A puszta könyve. Gányó Juliska. Faimus. Páris elemei. Művészszerelem, Delelő. A pénz legendája.) cikkeket, novellákat a Fővárosi Lapokba, a Szemlébe, a Magyar Szalonba, a Hétbe, ezerszámra irta s kapta a leveleket a világ minden részéből és végül volt még egy nevezetes irodalmi tevékenysége, amely eddig még nem került nyilvánosságra: a napló, amiről előbb beszéltem. KITÉPETT LAPOK EGY LÁZAS ÉLET REGÉNYÉBŐL Justh Zsigmond, amint a halál elől menekült, néha kicsiny, exotikus hotelekben bújt meg. Itt aztán esténként leült egy levélpapír elé s frissen, lázasan ráfirkantotta aznapi benyomásait. A levélpapírok gyűltek, egyre gyűltek, már három dobozzal volt belőlük ... kitépett lapok egy érdekes, pánikszerűen menekülő életregényből: Justh Zsigmond naplója. A cannesi hotelszobában írta az utolsót, amikor utolérte a halál, a csökönyös ellenség, aki nem hiába loholt utána Európán, Ázsián, Afrikán keresztül. A három doboznyi levélköteg bátyjához, Justh Gyulához került, a tornyai kastély archívumába. Itt őrzi talán még most is a család ezt a rendkívül értékes s érdekes irodalmi naplót, amely 40 évvel ezelőtt íródott TESTA azonnal ■ csillapít NEMI FÁJDALMAKAT- FEJFÁJÁS IDEÓZSÁBA- FOGFÁJÁS INFLUENZÁNÁL- HŰLÉSNÉL KAPHATÓ GYÓGYSZERTÁRBAN MINDEN, ÉS DROGÉRIÁBAN ÜGYELJEN A CSOMAGOLÁSRA