BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 2. (1990)
1990 / 2. szám - SZEMLE - Zentai Mária: Fekete Sándor: Petőfi evangéliuma: a költő és a francia forradalmak
SZEMLE Fekete Sándor: Petőfi evangéliuma A KÖLTŐ ÉS A FRANCIA FORRADALMAK Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 428 old., 98 Ft * I. Könyvének bevezetőjében Fekete Sándor meghatározza célját: „annak vizsgálata, hogy mi az, amit Petőfi Sándor bizonyíthatóan ismert a francia forradalmak történetéből, mikor kezdődtek és milyen művekhez kapcsolódtak idevágó stúdiumai, és miként tükröződtek az így nyert históriai tapasztalatok költői és politikai gyakorlatában.” Részletes, alaposan és gazdagon dokumentált választ ad a mondat első harmadára, elfogadható és az életrajzra vonatkozó eddigi tudásunkat egy-két ponton módosító hipotézist a másodikra, problematikus és vitatható elképzeléseket a harmadikra. A könyv egészére jellemző a nagyon éles vita Lukácsy Sándornak az 1960-as évek és az 1970-es évek közepe között megjelent néhány tanulmányával: ezek Petőfi és Cabet, illetve Petőfi és az ,,Egyenlők” eszmetörténeti kapcsolatának lehetőségeiről szólnak. „A feladatról és a módszerről” szóló rövid bevezető után Petőfikéziratok elemzésével foglalkozik a II. és az V. fejezet (,,A forradalmi kronológia forrása”, „Az életrajzi jegyzetek”). A nagy francia forradalomról szóló Petőfi-jegyzetek Lukácsyval vitázó értelmezése a III—IV. fejezet (,,A kronológia értékelése és tanulságai”, „Petőfi és az Histoire populaire’7). Művelődéstörténeti érdekességű a Petőfi lakását díszítő metszeteknek („A forradalmárok kultusza” — VI. fejezet), a költő könyvtárának és könyvlistájának („A forradalmi evangélium könyvei” — VII. fejezet) elemzése. A VIII. fejezet „a francia revolúciók embereire, eseményeire vonatkozó célzásokat” gyűjti össze („Forradalomtörténeti utalások — időrendben”). A IX. fejezet az addig áttekintett anyag rendszerezése egy kiemelt szempont (a francia forradalom név szerint említett alakjai) alapján („Petőfi forradalomtörténeti érdeklődése egy személyi statisztika tükrében”). A X. fejezet („Világnézeti nevelők és minták”) azokról az írókról-költőkről szól, akikről Fekete Sándor feltételezi, hogy illik rájuk a fejezetcím (Eötvös, Börne, Béranger, Moreau, Heine). Végül a XI—XII. fejezet („Az eszmei fejlődés ciklikus jellege”, „Petőfi Sándor szabadságvallása”) összefoglalás és következtetés, Petőfi életművének értelmezése a forradalmi világnézet szempontjából. Úgy tűnik föl, a szerző végig nem döntötte el, hogy tulajdonképpen mit is akar megírni. Gazdag anyagra támaszkodó szaktudományos művet arról, hogy mit tudhatott Petőfi Sándor a nagy francia forradalomról, s tudása hogyan befolyásolhatta gondolkodását; vagy pedig heves és dühös pamfletét Lukácsy Sándor ellen, személyeskedő hangon, zsurnaliszta szóhasználattal („csip-csup adatocskák”, „kisszerű érvelés”, „hangulatot teremtett a két adatocska körül” stb.). Az olvasó olyan kínosan érzi magát, mint az az ember, akit délutáni beszélgetésre hívtak meg, de azon kapja magát, hogy családi veszekedésbe csöppent. Ez a furcsa kettősség sokat árt a könyvnek. Fekete Sándor nem vitatkozik, hanem súlyos kutatási etikai vétkekkel vádolja tudományos ellenfelét: a források pontatlan kezelésével, a nem tetsző adatok elhallgatásával, alapjaiban hibás elmélet hirdetésével. De a mindenáron mindent cáfolni akarás görcsössége felkelti az olvasó kételyeit, hiszen a szerző pontosan azt teszi, amivel a másikat vádolja: adatokat csoportosít, neveket, felfogásokat minősít, saját elméletét bizonyítja, saját logikájával. A tudományos vita csak akkor érdemli meg a nevét, ha higgadt, érvelő hangnemben zajlik. Visszatetsző, ha az eltérő felfogás képviselőjének emberi-kutatói tisztességét vonja kétségbe valaki, tudatos elhallgatásokat és félrevezetéseket feltételezve. Az ellenfél lejáratásának nyilvánvaló szándéka rontja a saját álláspont hitelét. Fekete Sándor véleményének tudományos igazságát a fenti okok miatt nehéz megítélni, nehéz megtalálni a határt, amin belül még valódi eredményt és valódi vitát vizsgálhatunk, nem pedig a személyes ellenszenv megnyilvánulásait. A Petőfi-kutatás alapjaihoz tartozik az az értékes munka, amelyet Fekete a költő könyvtárának, könyvjegyzékének és házi arcképcsarnokának, valamint a velük kapcsolatos egykorú dokumentumoknak feltárásával, összegyűjtésével és értékelésével végzett. Életrajzi fontosságú annak a meggyőző bizonyítása is, hogy Petőfi valószínűleg már az eddig feltételezettnél korábban tudott franciául olvasni. Biztosnak látszik az is, hogy Fekete a Biographie Portative Universelle-ben megtalálta Petőfi a nagy francia forradalom 28 szereplőjéről készített életrajzi jegyzeteinek a forrását. Ami Lukácsyval folytatott vitájának a tudományos oldalát illeti, alighanem kettőjük álláspontja között van a megoldás. Feketének igaza lehet akkor, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy Petőfi forradalomtörténeti ismeretei mögött széles körű olvasottságot vegyünk figyelembe. De az olvasmányok közül szerinte sem zárható ki Cabet műve, ami annak idején Lukácsy kiindulópontja volt. Lukácsy az utóbbi tizenöt évben nem írt Petőfiről, érdemes lenne ismerni mostani véleményét. S most néhány részletkérdésről. Petőfi és Cabet szövegének összehasonlításakor Fekete súlyos Lukácsyellenes érvnek szánja, hogy Cabet szövegében falevél, Petőfinél zöld ág szerepel Desmoulins-nel kapcsolatban. „Márpedig a zöld színnek e jelenetnél a legtöbb történetíró által kiemelt jelentősége volt” — írja Fekete. Az olvasó eltűnődik: egy nyári jelenetben milyen más színt jelenthetne a falevél, mint zöldet? Fekete felhívja a figyelmet Petőfi ama vallomására, mely szerint Dumas olvasásának köszönheti, hogy a világmegvetés „nyavalyájából” kigyógyult. Fekete Dumas világnézeti hatását, embergyűlölet és forradalmi világnézet kapcsolatát látja ezzel bizonyítottnak. Úgy gondolom, ennél egyszerűbb és emberibb, amiről Petőfi ír: .,... az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, 247