BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 2. (1990)

1990 / 2. szám - SZEMLE - Zentai Mária: Fekete Sándor: Petőfi evangéliuma: a költő és a francia forradalmak

SZEMLE Fekete Sándor: Petőfi evangéliuma A KÖLTŐ ÉS A FRANCIA FORRADALMAK Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 428 old., 98 Ft * I. Könyvének bevezetőjében Fekete Sándor meghatározza célját: „annak vizsgálata, hogy mi az, amit Petőfi Sándor bizonyíthatóan ismert a fran­cia forradalmak történetéből, mikor kezdődtek és milyen művekhez kap­csolódtak idevágó stúdiumai, és mi­ként tükröződtek az így nyert histó­riai tapasztalatok költői és politikai gyakorlatában.” Részletes, alaposan és gazdagon dokumentált választ ad a mondat első harmadára, elfogadható és az élet­rajzra vonatkozó eddigi tudásunkat egy-két ponton módosító hipotézist a másodikra, problematikus és vitatha­tó elképzeléseket a harmadikra. A könyv egészére jellemző a nagyon éles vita Lukácsy Sándornak az 1960-as évek és az 1970-es évek köze­pe között megjelent néhány tanulmá­nyával: ezek Petőfi és Cabet, illetve Petőfi és az ,,Egyenlők” eszmetörté­neti kapcsolatának lehetőségeiről szólnak. „A feladatról és a módszerről” szó­ló rövid bevezető után Petőfi­­kéziratok elemzésével foglalkozik a II. és az V. fejezet (,,A forradalmi kronológia forrása”, „Az életrajzi jegyzetek”). A nagy francia forrada­lomról szóló Petőfi-jegyzetek Luká­­csyval vitázó értelmezése a III—IV. fejezet (,,A kronológia értékelése és tanulságai”, „Petőfi és az Histoire populaire’7). Művelődéstörténeti ér­­dekességű a Petőfi lakását díszítő metszeteknek („A forradalmárok kul­tusza” — VI. fejezet), a költő könyv­tárának és könyvlistájának („A forra­dalmi evangélium könyvei” — VII. fe­jezet) elemzése. A VIII. fejezet „a francia revolúciók embereire, esemé­nyeire vonatkozó célzásokat” gyűjti össze („Forradalomtörténeti utalá­sok — időrendben”). A IX. fejezet az addig áttekintett anyag rendszerezése egy kiemelt szempont (a francia for­radalom név szerint említett alakjai) alapján („Petőfi forradalomtörténeti érdeklődése egy személyi statisztika tükrében”). A X. fejezet („Világné­zeti nevelők és minták”) azokról az írókról-költőkről szól, akikről Fekete Sándor feltételezi, hogy illik rájuk a fejezetcím (Eötvös, Börne, Béranger, Moreau, Heine). Végül a XI—XII. fejezet („Az eszmei fejlődés ciklikus jellege”, „Petőfi Sándor szabadság­vallása”) összefoglalás és következte­tés, Petőfi életművének értelmezése a forradalmi világnézet szempontjából. Úgy tűnik föl, a szerző végig nem döntötte el, hogy tulajdonképpen mit is akar megírni. Gazdag anyagra tá­maszkodó szaktudományos művet arról, hogy mit tudhatott Petőfi Sán­dor a nagy francia forradalomról, s tudása hogyan befolyásolhatta gon­dolkodását; vagy pedig heves és dü­hös pamfletét Lukácsy Sándor ellen, személyeskedő hangon, zsurnaliszta szóhasználattal („csip-csup adatocs­­kák”, „kisszerű érvelés”, „hangula­tot teremtett a két adatocska körül” stb.). Az olvasó olyan kínosan érzi ma­gát, mint az az ember, akit délutáni beszélgetésre hívtak meg, de azon kapja magát, hogy családi veszeke­désbe csöppent. Ez a furcsa kettősség sokat árt a könyvnek. Fekete Sándor nem vitatkozik, hanem súlyos kutatá­si etikai vétkekkel vádolja tudomá­nyos ellenfelét: a források pontatlan kezelésével, a nem tetsző adatok el­hallgatásával, alapjaiban hibás elmé­let hirdetésével. De a mindenáron mindent cáfolni akarás görcsössége felkelti az olvasó kételyeit, hiszen a szerző pontosan azt teszi, amivel a másikat vádolja: adatokat csoporto­sít, neveket, felfogásokat minősít, sa­ját elméletét bizonyítja, saját logi­kájával. A tudományos vita csak akkor ér­demli meg a nevét, ha higgadt, érvelő hangnemben zajlik. Visszatetsző, ha az eltérő felfogás képviselőjének emberi-kutatói tisztességét vonja két­ségbe valaki, tudatos elhallgatásokat és félrevezetéseket feltételezve. Az ellenfél lejáratásának nyilvánva­ló szándéka rontja a saját álláspont hitelét. Fekete Sándor véleményének tudo­mányos igazságát a fenti okok miatt nehéz megítélni, nehéz megtalálni a határt, amin belül még valódi ered­ményt és valódi vitát vizsgálhatunk, nem pedig a személyes ellenszenv megnyilvánulásait. A Petőfi-kutatás alapjaihoz tartozik az az értékes munka, amelyet Fekete a költő könyvtárának, könyvjegyzé­kének és házi arcképcsarnokának, va­lamint a velük kapcsolatos egykorú dokumentumoknak feltárásával, összegyűjtésével és értékelésével vég­zett. Életrajzi fontosságú annak a meggyőző bizonyítása is, hogy Petőfi valószínűleg már az eddig feltétele­zettnél korábban tudott franciául ol­vasni. Biztosnak látszik az is, hogy Fekete a Biographie Portative Universelle-ben megtalálta Petőfi a nagy francia forradalom 28 szereplő­jéről készített életrajzi jegyzeteinek a forrását. Ami Lukácsyval folytatott vitájá­nak a tudományos oldalát illeti, alig­hanem kettőjük álláspontja között van a megoldás. Feketének igaza lehet ak­kor, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy Petőfi forradalomtörténeti ismeretei mögött széles körű olvasottságot ve­gyünk figyelembe. De az olvasmá­nyok közül szerinte sem zárható ki Ca­bet műve, ami annak idején Lukácsy kiindulópontja volt. Lukácsy az utóbbi tizenöt évben nem írt Petőfi­ről, érdemes lenne ismerni mostani véleményét. S most néhány részletkérdésről. Petőfi és Cabet szövegének összeha­sonlításakor Fekete súlyos Lukácsy­­ellenes érvnek szánja, hogy Cabet szövegében falevél, Petőfinél zöld ág szerepel Desmoulins-nel kapcsolat­ban. „Márpedig a zöld színnek e jele­netnél a legtöbb történetíró által ki­emelt jelentősége volt” — írja Fekete. Az olvasó eltűnődik: egy nyári jele­netben milyen más színt jelenthetne a fa­levél, mint zöldet? Fekete felhívja a figyelmet Petőfi ama vallomására, mely szerint Dumas olvasásának kö­szönheti, hogy a világmegvetés „nya­valyájából” kigyógyult. Fekete Dumas világnézeti hatását, embergyűlölet és forradalmi világnézet kapcsolatát lát­ja ezzel bizonyítottnak. Úgy gondo­lom, ennél egyszerűbb és emberibb, amiről Petőfi ír: .,... az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, 247

Next