BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 3. (1991)

1991 / 1. szám - SZEMLE - Lakner Judit: Bachmann Gábor - Rajk László - Peternák Miklós: Ravatal - Catafalque

SZEMLE 97 Bachman-Rajk­Peternák: Ravatal - Catafalque NA-NE Galéria, H., é. n. 73 old., ár nélkül A kiadvány katalógus. Tárgya az 1989. július 16-án a Műcsarnok előtt, Bachmann Gábor és Rajk László tervei alapján elkészített ra­vatal, mint műalkotás. A kétnyelvű, magyar-angol kiadvány Petemák Miklós, művészettörténész beve­zető tanulmánya után a ravatal ter­veit - a millenniumi emlékműre el­képzelt korábbi verziót, s a végső műcsarnoki tervrajzokat - és felépí­tésének fekete-fehér dokumentum­fotóit, majd a kész ravatal három színes fotóját tartalmazza. A függe­lékben Bachmann Gábort és Rajk Lászlót néhány dátumos életrajzi adat, alkotásaik, kiállításaik, publi­kációik . és a róluk szóló irodalom jegyzéke mutatja be. A füzet legu­tolsó oldalán írásos dokumentum: az 1989. június 2-i „Felhívás a ma­gyar Nemzethez.” A rajzfüzet for­májú könyv jól néz ki, szép Lugosi- Lugo László borítója, a rozsdabarna mezőbe kasírozott fekete keretes ra­vatalfotóval. A kétnyelvű cím és a design egyaránt „európai” hangula­tot áraszt. Couleur locale: ha kinyit­juk, a lapok kihullanak belőle, és hő (fűtés) hatására a keménypapír fe­dőlap felkunkorodik. A NA-NE Galéria, mint tudjuk, és mint neve is jelzi, az „elutasított” avantgárd művészet fóruma. Aki nem ismeri Rajkot és Bachmannt, végignéz az itt felsorolt építészeti és kísérleti építészeti terveken, film és színházi díszletterveken, lemezborí­tókon, grafikákon, kiállításokon, és kiállító helyszíneken, a munkatár­sak névsorán, megtudhatja, hogy az autonómiáját az elmúlt korszakban is megőrző két avantgárd építész­díszlettervezőről van szó. Nem tudja meg Rajk László személyes, családi motívumait, amelyek a rava­taltervezésre késztethették, és ame­lyek a mű érzelmi töltetét magya­rázhatnák. Igaz, az efféle személyes­kedés nem illene a katalógus objek­tív hangvételéhez. Hogyan viszonyul a temetőmű­vészet az avantgárdhoz? Azaz, ho­gyan viszonyul ma a temetési pom­pa, a pompes funébres, a művészet­hez egyáltalán? Petemák Miklós írja bevezetőjé­ben: „Normális esetben a halott bú­csúztatása, majd a temetés olyan egyszeri aktus, melyet az adott kö­zösségre jellemző szokások jól meg­határozott keretbe vonnak. Minél kötöttebbek és betarthatóbbak az előírások, annál nagyobb segítséget kapnak az ittmaradottak (...).” Nem véletlen, hogy a temető a biz­tonságos giccs tárháza. A rituális jelleg olyan kötelezettségeket ró az emlékmű és a ravatal tervezőire, amelyeket igazi művész - különösen a huszadik században, amikor az igazi művészeket a formaböntás és a médiummal való kísérletezés jelle­mez - csak kivételesen mér magára. A 19. század második felében Ma­gyarországon a módosabbak kül­földi szobrászokra vagy a kor nép­szerű magyar művészeire, Löfflerre, Pásztorra, Stróblra, Wesselyre bíz­ták emlékműveik elkészítését. A tö­megigényt egyszerű sírkőfaragók, vagy a híres Gerenday-féle sírkőgyár elégítette ki. a Gerenday cég neves embereknek is állított emléket, ők faragták Kisfaludy Károly, Vörös­marty Mihály, Egressy Béni sírem­lékét és összesen 21 Kossuth-szob- rot. Modernizmusnak csak elvétve találjuk nyomait a századforduló te­metőiben, a szecesszió két hazai mestere, Lajta Béla és Lechner Ödön tervezett síremlékeket a bu­dapesti zsidó temetőkbe. A Kere­pesi temető három mauzóleumát (Batthyány, Deák, Kossuth) az aka­démikus művészet jelentős képvise­lői, Schikedanz Albert, Gerster Kál­mán, Stróbl Alajos, Székely Berta­lan tervezték és díszítették. Három monumentális historikus építmény, az akadémikus művészet allegóriái­val. A századforduló temetési lázá­ban („Csináljuk meg a Campo Santo-t a művészet szent nevében! Mutassuk meg, hogy valami neve­zetességünk mégiscsak van!”) a leg­nagyobb művészek is érdemes fela datnak találták a sírkő és emlékmű­tervezést. Újító szándékú, eredeti művészek is részt vettek a pályáza­tokon. (A Kossuth-mauzóleum má­sodik díjasai Lajta Béla, Tóth Ist­ván, Teles Ede). Az első világhá­ború után azonban a szobrászat és a megrendelésre dolgozó emlékmű­szobrászat különvált. A ravatal most jelent meg első íz­ben a modem magyar funerális mű­vészet történetében, mint jelentős művészeti alkotás. Mária Terézia az udvarába hívott fafaragó művészekkel még életében elkészíttette ravatalát. De a halálra való előkészület ilyen gondossága az utóbbi két évszázadra nem jel­lemző. A ravatal gyorsan kell, és ideiglenes, a temetés után lebont­ják. A ravatal felállítása és díszítése a századforduló leghíresebb temeté­sein is valamelyik temetkezési válla­lat szakembereinek rutinfeladata volt. Ők állították fel a tradicionális kellékekkel ellátott és a kor divatjá­nak megfelelően elkészített és feldí­szített emelvényt valamelyik rangos helyszínen (Akadémia, Operaház, Nemzeti Múzeum stb.) Originali- tást senki sem várt tőlük, csak azt, hogy a dolog „nagyszabású” legyen. Az újságok elragadtatva számoltak be: hány lépcső, hány kandeláber, oszlop, koszorú, mennyi baldachin, ezüst, arany lett alkalmazva. A dokumentálás és a sokszorosí­tás könnyű technikái megváltoztat­ták a művészek anyaghoz és időhöz való viszonyát. Az avantgárd vonzó­dik a tünékenyhez. A kor nem ked­veli a nagyotmondást a maradandó- ságot illetően. Az ötvenhatos mártí­rok emlékművére kiírt pályázatot Jovánovics György nyerte meg, az avantgárd művészet minimalistája, aki a legtörékenyebb anyagból, gipszből készíti legtöbbször tiszta fehér, gyakran csak rézsútos fény­ben láthatóvá váló reliefjeit. Ma'gyarországon 1989. június 16- án temetés-tévé-forradalom volt. Temetni tudunk. Nem véletlen, hogy a nemzeti egységbe forrás, a forradalmi megigézettség, az újjá­születés - a gyászhimnusz balsorssal vert hazájában, ahol mellesleg a fő­város egyik központi szabadidő-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék