BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 5. (1993)
1993 / 1. szám - BÍRÁLAT - Szécsényi Endre: Történelem - ízléssel? Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról
BUKSZ 1993 fel a dolgok erkölcsi rendjének ilyen katasztrófáira, mint ahogyan a fizikai rendben észre kell vennünk a csodákat. A riadalom töprengésre késztet; lelkünk (mint régóta megfigyelték) megtisztul a borzadásban és a szánakozásban, s gyenge, oktalan kevélységünket megalázkodni rendeli valamilyen titokzatos bölcsesség.” (172. old.) A rendkívüli esemény, a természeti csoda és a történelmi katasztrófa rettenetes, döbbenetes tapasztalata a klasszikus tragédiák hatásaira emlékeztet: borzongás, szánakozás, megtisztulás. Mindez önvizsgálatra késztethet, felélénkítheti mentális részünket. A történelmi fenséges tragédiaként való leírása pedig már Schillert előlegzi.33 Csakhogy az ilyen tanulságos, erkölcsnemesítő történelmi fordulatok a Gondviselésnek, „a nagy színjáték Főrendezőjének” művei, akár a természeti csodák. Hogyan jöhetnének pillanatéktű, korlátozott tapasztalatú és ismerem egyének ahhoz, hogy az isteni akarat utánzói legyenek? Kissé vulgarizálva, az „Amit szabad Jupiternek...” arisztokratikusnak mondható intelméről van szó. Nem beszélve arról, hogy még csak nem is a francia nemzet válogatott, legbölcsebb, legérettebb tagjai vállalják magukra e kétes feladatot, hanem kisstílű önjelöltek; a burke-i felfogás egészen más. „Nem merjük hagyni, hogy az emberek pusztán saját egyéni szellemi állományukra hagyatkozva éljenek és tevékenykedjenek, mivel az a gyanúnk, hogy ez az állomány minden egyes emberben túlságosan csekély, s hogy az egyes ember jobban teszi, ha igénybe veszi a nemzetek és az idők általános tőkéjét s bankját.” (179. old.) A francia forradalomról érkező beszámolók alapján Burke úgy ítélhette meg, hogy az ott lezajlott események már túl vannak a domesztikált fenséges körén; a fenséges áttört egy bizonyos határt, már nem élvezetteli iszonyatot, hanem csak iszonyatot nyújt, nemhogy a fennállót élénkítené, erősítené, hanem éppen lerombolja és elpusztítja azt. A pusztítás célpontjai ekkor főképp még nem emberek voltak, hanem a meglévő intézményrendszer; olyan szellemi, tradicionális értékek, mint a királyi tekintély, az államegyház vagy a tulajdon szentsége. Ezek megingása, a jogbiztonság eltűnte már előre vetíthette a fizikai rombolást is, hiszen a folytonosságot, a rendet és nyugalmat biztosító szilárd alapok ellen folyt a támadás. A franciák a hagyomány, a történeti folytonosság félresöprésével kinyilatkoztatták az emberi jogokat, úgy tettek, „mintha soha nem egyesültek volna polgári társadalomban, s mindent újonnan kellene kezdeniük”. (120. old.) A történeti-politikai „creatio ex nihilo” szentségtelenségére vetemedtek. Holott „...a politikai intézmények, az anyagi javak a gondviselés ajándékai. Politikai rendszerünk pontosan megfelel a világ berendezésének, szimmetriában áll vele”. (118. old) A kreáció fenséges aktusa önnön torzképévé alakult méltatlan, gyülevész kiagyalói és végrehajtói, „az emberiség legalja” kezén, s ráadásul feleslegesen ebben az értelemben akár a „komikus fenséges”, a farce-szerű történelmi mutatvány gondolatát is fellelhetjük Burke-nél (lásd. 33. lábjegyzet). Ezzel szemben Angliában: „Féljük Istent, áhítattal tekintünk a királyokra, ragaszkodással a parlamentre, kötelességtudattal az elöljárókra, tisztelettel a papokra, hódolattal a nemességre. Hogy miért? Azért, mert amikor szellemünket ilyen eszmék foglalkoztatják, természetes, hogy így válaszoljon”. (178. old.) Ez is egyfajta szükségszerű morális-esztétikai válasz: e fenséges személyek, intézmények szemléletekor tiszteletet és áhítatot kell éreznünk mindnyájunknak, hiszen így vagyunk megalkotva. Egészséges lélek és ésszerű szabadság birtokában csak ilyen érzések ébredhetnek bennünk, ez a burke-i értelemben vett „ízléses fenséges” csúcsa. Annak „szabados és alantas arcátlansága”, hogy ezen intézmények és az emberi természet (újra)teremtésével (megdöntésével, tagadásával, újraválasztásával, stb.) ,foglalkoznak,éppúgy túlhajtott, inadekvát, méltatlan és ezért ízléstelen, ízlésromboló aktus, mint Maria Antoinette kikergetése hálószobájából. A francia forradalom vezetői olyan szerepet próbálnak eljátszani, amire ép lelkülettel senki nem lenne képes, hiszen Burke szerint, emberi természetünk természetes működésével mindez ellenkezik, s csakis végletesen eltorzult lélek kapható ilyesmire. Az Atyák tekintélyét (mely társadalmilag hasznos fenség) a Fiúk nem teremthetik meg, főleg nem a semmiből. Miképp az esztétikai válaszokat a dolgok természetes tulajdonságai váltják ki belőlünk, úgy a kormányzat, a fennálló rend tekintélyét, legitimitását a tulajdonból eredeztethetjük. A francia forradalom a dolgok tulajdonságai, a fennálló hatalmi csoportokhoz tartozó tulajdon kiváltotta hatások szükségszerű és általános elfogadását, elismerését kérdőjelezi meg, ízlésítéleteink értelmezési kereteit. Tulajdon nélküli emberek öltötték fel a fenséges jelmezeket: a világ, a (szükségszerű) jóízlés világa, feje tetejére állt.34 35 „Önök minden tekintetben letértek a természetes 33 ■ A nagy történelmi változások tragédiaként való burke-i (majd schilleri) szemlélete később kiegészül a történelem komikus szemléletével: a komikus fenséges, a karnevál, a farce stb. motívumaival. A történelmi fordulópontokon a résztvevők nagy elődeik álarcába bújnak, s ezzel kívánnak tekintélyt kölcsönözni maguknak - miként a franciák is a római köztársaság jelmezeit öltötték magukra. „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. (...) Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára. És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válság-korszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit..." Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In: Marx-Engels: Válogatott művei. 1. köt. Kossuth, Bp. 1977. 405. old. (Marx természetesen az 1789-1814-es francia forradalom jelmezeit adekvátnak találta, és csak az 1848-51-eseit tartja a korábbi paródiáinak.) 34 ■ Vö. Ferguson: i. m. 137-138. old. 35 ■ Ludassy Mária: Lobogónk Burke? Holmi, V/1 (1992. március), 432-433. old.