BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 5. (1993)
1993 / 1. szám - BÍRÁLAT - Szécsényi Endre: Történelem - ízléssel? Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról
SZÉCSENYI - BURKE útról. Franciaországot nem a tulajdon kormányozza. Természetes, hogy a tulajdon pusztulásával az ésszerű szabadság is kivész.” (139. old.) „Az emberek nem élvezhetik egyszerre a polgári és a nem polgári állapot jogait. Az ember (...) hogy némi szabadságát biztosítsa, az egészet bizalommal átruházza a kormányzatra.” (147. old.) Burke felvetésében úgy fest, hogy bár a társadalmi viszonyaiban megjelenő ember, e „behaviorista” automata rendkívül kevés szabadsággal rendelkezik esztétikai, morális, politikai válaszaiban, választásaiban, de legalább valóságos, „hús-vér” lény, s elégedett szép, nyugodt életével. Ezzel szemben a francia racionális természetjogi elméletek embere elvben, metafizikailag, sokkal szabadabb, csak éppen nem létezik. Hozzátehetjük persze, hogy Burke automatája (ha, feltehetőleg, Isten jó gépeket teremtett is) nem kevésbé durva és nem feltétlenül vonzóbb képe az embernek, s az ő valós létezésével szemben is bőséggel lehetne érveket felhozni. S ha „ízlésünknek” nem felel meg, másmilyen emberi természetet tételezhetünk, avagy „képzelhetünk el”, s az így megváltozó pszichológiai vagy metafizikai fundamentumon, Burke okoskodási módszerének megtartásával, egészen másmilyen ízlést és ítélőerőt nevezhetnénk természetesnek. Akár olyat is, ami a forradalmi radikalizmust, a lázadó intellektust, a kritikai reflexiót, az egyén (fenséges) autonómáját és megismételhetetlenségét stb. részesítené előnyben a langyos tespedéssel, a megszokással, a szolgai tekintélytisztelettel szemben. A ló eme túlsó oldalának hátrányait, félresiklásait, kirekesztéseit, erőszakba hajlásait, pöffeszkedéseit, gőgjét Burke Töprengései plasztikusan tárják elénk. Egyet kell értenünk azonban azzal is, hogy azon népek, melyek nem rendelkeznek az angol mintájú szerves-folytonos jogfejlődéssel, mint az emberi jogok - Burke szerint - egyedül legitim megalapozásával, kénytelenek kinyilatkozatni e jogokat. Amennyire méltánylandók tehát szerzőnknek a totalitárius demokráciával, az alakulóban lévő jakobinus szellemiséggel szembeni bírálatai, annyira kritizálhatók a tradicionalista történetiség abszolutizálására, kritikátlan dicsőítésére vonatkozó kijelentései.35 E hiányosságát és túlzását persze nyugodtan tulajdoníthatjuk ítélőereje nem kielégítő fejlettségének, amit - elvileg - széles körűbb történelmi tapasztalattal javítani lehetett volna. Mindenféle politikai - azaz ízlésbeli - szimpátián túl azonban talán az lehetne a Töprengések időtálló (esztétikai) tanulsága, hogy társadalmilag üdvös lenne, ha a mindenkori politikusok, történészek a burke-i értelemben vett pallérozott jóízléssel rendelkeznének (persze nem feltétlenül egy ilyen mechanikus változattal), azaz megfelelő érzékenységgel és józan, kiművelt ítélőerővel. S Edmund mester szándékainak megfelelően, ez nem csupán megnyilatkozásaik esetleges stilisztikai cizelláltságában mutatkozna meg, hanem elsősorban azok tartalmi megkonstruálásában. Burke jó ízlésű, gentleman-like, ítésze éppúgy ódzkodik egy mértéket nem ismerő, túlzásokba futó, szertelen, aránytalan műalkotástól, miként mindenfajta felforgató-radikális történelmi, politikai változástól. A „művészeti forradalmak” vélhetőleg éppúgy nem nyerték volna el Burke tetszését, mint a társadalmiak. Fenségesre szükség van - azaz változásra, az avítt elvetésére -, de szigorúan a Szépség keretein belül, tehát biztos lábakon álló, alapelveiben változatlan, kiegyenlítődéseken alapuló (társadalmi, politikai) közegben. A Szépség társadalma és állama nem önkényes akarat, hanem organikus történelmi fejlődés eredménye a Magna Chartától, a Petition of Rightson át a Bill of Rightsig. A francia forradalom eseményei azonban a fenséges „elszabadulásáról” tanúskodnak, a tömegindulatok, a hatalom, az erőszak korlátozhatatlanságáról és szeszélyességéről, zavarosságáról, a valós rettegés és iszonyat megjelenéséről, mely nem egyszerűen nem tetszhet a természetes ízlés felől, hanem ennek alapelveiből űz csúfot; pedig emez alapelvek a civilizált emberi társadalom, történelem - végső soron az emberi természet - alapjai. Kérdés marad persze az is, hogy Szép és Fenséges, „abszolút” és „relatív” dichotómiája, mely a természeti, társadalmi világon túl immár a történelmipolitikai szférájára is kiterjeszkedik, valóban képes-e ilyen univerzális strukturáló erőként fellépni? Valóban termékeny és hiteles nézőpontja-e a mindenségnek e manicheus-esztétikai prizma? Burke szerint - úgy tűnik - mindenképpen. □