BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 6. (1994)
1994 / 2. szám - BÍRÁLAT - Babarczy Eszter: Egy ihletet szerző. A posztmodern (Bev., vál. Pethő Bertalan)
BABARCZY - PETHŐ szó, akinek munkássága - mint Pethő oly éleslátóan megjegyzi (225. old., bevezetés Lyotard szövegeihez) - elsősorban provokatív „hívószavai” révén hat. PROKRUSZTÉSZ-ÁGYBAN (A VÁLOGATÁS) Pethő harminc szerzőtől válogatott ennél valamivel több szemelvényt. A listavezető Jean-Frangois Lyotard négy, többnyire jól megválasztott szöveggel, amelyek a leghíresebb hívószavakat - a posztmodern tudományt, az „összekülönbözést” és a fenségest - mutatják be, őt követi a posztmodern-modern szembeállításokat mániákusan gyűjtögető Ihab Hassan két jellemző részlettel, a többiek egy-egy töredékkel szerepelnek. Ez az arány, tekintve kettejüknek a fogalom elterjedésében játszott szerepét, jó arányérzékre vall, s hasonló okokból érthető, hogy Jürgen Habermas nevezetes előadása is megjelenik a kötetben, amely a magazonok elutasításával a posztmodem egyik legrövidebb definícióját adja, sommásan konzervativizmusnak nevezi a posztmodem összes válfaját, a posztmodern építészettől a dekonstrukcióig (alighanem ezért az áldott egyértelműségért kerül bele a posztmodern válogatások jelentős hányadába). De Lyotard bemutatása a kötetben nem makula nélkül való. Filozófiai szövegekből néhány flekket kiszakítva közölni mindenképpen kétséges vállalkozás, a kontextus és az előzmények ismertetése nélkül pedig valóságos vétek, de még ennek tudatában is meglepő, milyen elképesztően értelmetlennek tűnik az a részlet, amelyet Pethő Lyotard differendkönyvéből beválogatott (Összekülönbözés címen, 234-236. old.). A szemelvény az eredeti műben két, egymástól elváló részből áll (erre a fordításban semmi nem utal). Az eleje egy jó néhány lappal előbb kezdődő Kant-kommentár vége, amelyben Lyotard a „politikai ítélőerő kritikáját” próbálja megfogalmazni: az ítélőerő működésével foglalkozik olyan feltételek között, amikor összemérhetetlen „műfajok”, „szigetek” vagy „vitás felek” között kell igazságot tenni, s az ítélőerő (vagy a bíró) nem támaszkodhat semmiféle pozitív törvényre vagy bizonyítékra sem, és ezért önmagából kell „kipótolnia” a hiányt. Ez a pótlás Lyotard szerint azon az igazolhatatlan előfeltevésen - egy puszta „jelen” - nyugszik, hogy kell léteznie közvetítő elemnek, „átjárásnak a szigetek között”, hogy ezt maga a természet akarja. A második rész (a fordítás utolsó bekezdése) a könyv számozott elmélkedéseinek sorába illeszkedik (a 182. számú rész), s e teleológiának tekintett feltevés kritikája nyomán fogalmazza meg, némi öniróniával, a posztmodernitás Lyotard-féle jellemzőjét, az összemérhetetlenség igenelését, a nagy történetek végét. De nem elég, hogy a két szöveg összecsúszott, Kant szerepe pedig rejtve marad, a Kantelemzés jóformán teljesen érthetetlen is, mivel - s ez nem a fordító hibája, aki feltehetőleg nem ismerte az előzményeket - sem a kanti terminológia (a Beweisen szó például innen van, s az eredetiben nagy betűvel, főnévként szerepel), sem a Lyotard-féle hasonlatok (a bíró, a sziget és az átjáró, a jel stb.) nem élték túl az átültetést. Az építészetet a Pethő-féle válogatásban Charles Jencks képviseli, a képzőművészetet Kim Levin, Suzi Gabuk és Thomas Lawson az előbbitől talán szerencsésebb lett volna a posztmodern klasszicizmusról szóló töredék mellé egy „kettős kódolásról” szóló részt is beválogatni (igaz ugyan, hogy a híres 1977-es The Languages of Postmodern Architecture már 1981- ben olvasható volt magyarul), az utóbbiak jól megválasztott szöveggel szerepelnek. Megjelenik a posztmodem recepciója terén elévülhetetlen érdemeket szerzett két kötetszerkesztő és kommentátor, Hal Foster és Wolfgang Welsch is, az előbbi éppen a nevezetes 1983-as, tehát viszonylag korai tanulmánygyűjtemény előszavával, az utóbbi saját posztmodernelméletének egy részletével. Vitathatóbb a dekonstrukció - Jacques Derrida és Paul de Man - szerepeltetése, különösen, mivel Pethő a dekonstrukciót a posztmodem egyik módszerének nevezi (263. old.), s meg sem jegyzi, hogy Derrida szerint a dekonstrukció nem módszer, hogy Derrida önmagát nem tekinti posztmodemnek, s hogy (véleményem szerint) legtehetségesebb angolszász propagátora, Christopher Norris legújabban könyvet írt a posztmodem ellen. Még három filozófus szerepel a kötetben: Paul Feyerabend, Jean Baudrillard és Michel Foucault. Foucault inkább afféle védőszentje a posztmodemn zászlaja alatt gyülekező emancipatorikus mozgalmaknak, mintsem posztmodern szerző - a posztmodern névsorokban ritkábban szerepel -, de a Pethő válogatta szöveg igen sokatmondó. Pethő ennek az előadásrészletnek a beválogatásával számomra többet mond a posztmodern gyökereiről, mint egész előszavával. A Hatalom/tudás címmel közölt 1976- os szöveg ugyanis meglepő párhuzamokat mutat Lyotard későbbi könyvének hatalomellenes tudománykritikájával, s ráadásul Foucault egyik Lyotard-t előlegző terminusával, a „helyi vagy kisebb tudással” kapcsolatban Gilles Deleuze-re hivatkozik. (369. old.) Ennél semmi sem mutathatná világosabban, milyen erősen kötődik a posztmodemn Lyotard-féle ága a hatvanas-hetvenes évek anarchisztikus színezetű hatalom- és kultúrkritikájához. E szövegeken túl Pethő kevésbé neves vagy a posztmodemhez - megítélésem szerint - csak marginálisan kapcsolódó szerzőket szerepeltet (ilyen például Daniel Bell vagy Christopher Lasch), annál különösebb a posztmodern vitákban serényen ténykedő amerikai szerzők, Richard Rorty, Hayden White vagy Fredric Jameson hiánya. Egyetlen szöveg sem foglalkozik az irodalmi posztmodern jellemzésével. A médiáról és a tömegkommunikációról három, egymástól meglehetősen messze került szöveg szól: Baudrillard szimulakrumtézisei mellett egy szociológus szerzőpáros elemzése a terroristák médiahasználatáról és Myron W. Krueger furcsa kiált