BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)

1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)

GYÁM­ - WHITE ban hagyja a struktúra (valóság) és a szöveg bonyo­lult interakcióját. LaCapra szerint viszont a múltat dokumentáló történelmi forrás szintúgy szöveg, te­hát a valóság egyfajta feldolgozásán alapul. Ennek elismerésére újabb munkáiban már White is mutat némi hajlandóságot - véli LaCapra. Ez a félig-med­­dig és mindenképpen már jó előre kódolt szöveg ugyanakkor el is helyezi a történészt egy többé-ke­­vésbé élő vagy éppen kiveszőben lévő diskurzus ha­gyományának a kötelékében. Nem beszélhetünk te­hát teljesen feldolgozatlan múltról ott, ahol források képezik a történelmi elbeszélés kiindulópontját.39 Az 1980-as évek első felében írt és The Content of the Form címen kötetbe foglalt tanulmányaiban White terminológiailag pontosítja a tény és fikció kapcsolatáról előzőleg vallott elképzeléseit, s egyút­tal a korábbiaknál is határozottabban a fikciónak rendeli alá a valóságot. Megkülönbözteti egymástól a történeti tudás elsődleges és másodlagos referen­sét: az elsődleges az eseményekre, a másodlagos pedig a diszkurzív stratégiára utal. Álláspontja az, hogy a két referens közti ekvivalencia (az igazság megragadása) legföljebb a szinguláris egzisztenciá­lis kijelentések (az egyedi ténymegállapítások) sík­ján jöhet létre. A krónikán túlmutató történeti be­számoló viszont csak ott kezdődik, ahol a tényeket az elbeszélések során már feldolgozzák. Mint írja: „Innen nézve a narratíva formálja meg azt az ese­ménytömeget, amely elsődleges referenseként szol­gál, s ezeket az eseményeket olyan mintaalakzatok­ká alakítja át, amilyeneket semmiféle irodalmi ábrá­zolás sem hozhatna létre belőlük mint tényekből.” (183. old.) Ez pedig az allegória révén valósul meg. A tiszta (irodalmi) fikciótól így elkülönített törté­nelmi narratíva40 egésze nem vethető tehát közvet­lenül egybe a valósággal, mint az igazság próbakö­vével, mivel „az elbeszélő forma »igazsága« csak közvetve, azaz allegória formájában nyilvánulhat meg” (184. old.). Ezen a ponton White konfrontálódik Gadamer és kiváltképpen Ricoeur hermeneutikájával. Gadamer azért elfogadhatatlan a számára, mert a német filo­zófus az értelmezőt és az értelmezendőt a hagyo­mány fogalma révén szorosan egybefűzi egymással,41 Ricoeurrel pedig az a baja, hogy ő az eseményeket magukat is a narrativitás szerkezeti jellemzőivel ru­házza fel. A narrativitás Ricoeur-féle metafizikájának a lényegét White a következőkben összegzi: ,,[m]ivel ezek a cselekedetek valójában megélt elbeszélések, megjelenítésük egyetlen módja maga az elbeszélés.” (198. old.)42 Márpedig White elképzeléseivel min­den olyan hermeneutika összeférhetetlen, amely - bármilyen értelemben - folyamatosságot teremt tény és fikció, valóság és narráció között. Nem követjük tovább White - ekkoriban jellemző - felfogását tény és fikció összefüggéséről a történet­­írásban, melyet az a jogosnak tűnő törekvés hat át, hogy meg kell találnia a középutat a kaotikus és érte­lem nélküli múlt áttetsző voltát „ünneplő” dekonst­rukció és a pozitivista történetírás mimézisbe vetett illúziói között. Relativizmusának a bírálata ugyanis mostanában inkább a holocaust alternatív történeti megjelenítésének a vitakérdése kapcsán fogalmazó­dik újra. A magyar White-kötet két írása is e problé­ma körül forog, részben ezt tárgyalja A történelmi ér­telmezés politikája, szaktudománnyá válás és a fenséges kiszorítása, és egészében ezzel foglalkozik A történel­mi cselekményesítés és az igazság problémája. Hayden White könyvei „Gyakran állítják - írja White -, hogy a hozzám ha­sonló formalisták, akik úgy gondolják, hogy a törté­nelmi tárgyak egy folyamatnak több egyformán meggyőző leírását vagy elbeszélését is megengedik, tulajdonképpen a jelölet [a referens - Gy. G.] reali­tását tagadják, olyan butító relativizmust mozdítva ezzel elő, amely megengedi [... hogy] a náci törté­nelem náci változata is igényt tarthat bizonyos mi­nimális hitelességre.” (239. old.) Ő kétféleképpen közelíti meg a kérdést. A holocaust tényét tagadó revizionista történészeket azon az alapon marasztal­ja el, hogy a szinguláris egzisztenciális kijelentések szintjén hazugnak bizonyulnak, hiszen „[a]z esemé­nyek [maga a holocaust - Gy. G.] megtörténte egy­ (Willson Coates és J. Salwyn Schapiro társszerzőkkel): THE EMERGENCE OF LIBERAL HUMANISM New York, 1966. (Wilson Coates társszerzővel): THE ORDEAL OF LIBERAL HUMANISM New York, 1969. (szerkesztette Giorgio Tagliacozzóval): GIAMBATTISTA VICO: AN INTERNATIONAL SYMPOSIUM Baltimore, 1969. METAHISTORY THE HISTORICAL IMAGINATION IN NINETEENTH-CENTURY EUROPE The John Hopkins University Press Baltimore, 1973.448 old. TROPICS OF DISCOURSE ESSAYS IN CULTURAL CRITICISM The John Hopkins University Press Baltimore, 1978., 285 old. THE CONTENT OF THE FORM NARRATIVE DISCOURSE AND HISTORICAL REPRESENTATION The John Hopkins University Press Baltimore, 1987., 244 old.

Next