BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)

2001 / 2. szám - SZEMLE - Millbacher Róbert: Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája

él. Ennek a szigorú tudományként felfogott irodalomtörténet-írásnak egyik rejtett előfeltevése szerint a tudomá­nyos mű maga nem szövegként, ha­nem egy hosszú kutatási folyamat eredményének dokumentációjaként funkcionál. Ez annyit tesz, hogy a mű szerzője, aki nem is igazán szerző, hanem az adatok, tények kényszerítő igazságának közvetítője, egyszerű lejegyző funkcióban, tökéle­tesen uralni tudja az általa használt nyelvet, és (az Arany-féle „üvegtisz­taság” normájának értelmében) az olvasó számára egyértelmű üzenet­ként képes továbbítani a felfedett (az önmagát felfedő!) igazságot. Nem ál­lítom persze, hogy Szilágyi Márton kiváló könyve e szerint az ars poetica szerint lenne megírva, ám az valószí­nűsíthető, hogy az értekezői nyelv szigorú szabatosságát mint implicit normát szem előtt tarthatta a szerző, hiszen például Toldy Ferencnek a következőket rója fel, amikor a nagy­nevű mester Kármánt mint „Pestnek Alcibiádját” aposztrofálja: „Schedius [...] nem alkalmazta Kármánra az Alkibiádész-metaforát, amely nyug­talanítóan kétértelmű, hiszen a pla­tóni szövegek tükrében valóban elra­gadó és szép ifjút, a közkedvelt tár­sasági embert jelöli - csakhogy a gö­rög elbeszélő források Alkibiádészt a politikai kalandorság, a hazaárulás példájaként állították be. Nem biz­tos, hogy a kontextusnak az első je­lentését erősítő jellege teljesen ki tudja oltani a másodikat, s bizonyta­lan, mert kifejtetlen, mit is akart Toldy ezzel érzékeltetni: az iroda­lomtörténész ezen a ponton mintha nem tudná uralni metaforájának konnotációit.” (33. old.) Az értekezői nyelv feltétlen uralá­sán kívül a vizsgálat tárgya feletti to­tális kontroll is szükséges előfeltétele a szigorúan tudományos mű létrejöt­tének. Szilágyi Márton könyve olyan csodálatos anyaggazdagságról árulko­dik, amely már önmagában is igen tiszteletre méltó lenne, ha nem tár­sulna hozzá (ahogyan valójában tár­sul) rendkívül érzékeny és körülte­kintő értelmezői gyakorlat. A könyv adatgazdagsága teljességre törekvő tu­dásról tanúsodik, amely csupán az összes felkutatható forrás birtokában hajlandó kijelentéseket tenni, vagyis széles körű filológiai alapokra építi értelmezését. Ez a manapság nagyon is megbecsülendő igényesség azon­ban igen lényegbe vágó elvárást rejt magában (persze kifejtetlenül), hi­szen végső soron azt sugallja, hogy amennyiben módunkban állna vala­mennyi adat megismerése, a tudás teljes bizonyosságához érkeznénk el. Ez pedig egy meglehetősen naivnak mondható ismeretelméleti elképzelést implikál, amely mindenfajta herme­­neutikai problémát kikerülhetőnek tan, pontosabban egyáltalában nem vesz tudomásul. Természetesen a kö­tet narrátora sem állítja ezt a tételt (a szerzőről nem is beszélve), hiszen a filológia feladatát, a Fanni hagyomá­nyainak értelmezése során, éppen „a hermeneutikai helyzetmeghatározás­ban” találja meg (366. old.). Persze a kérdés ezek után az, hogy a filológiai vizsgálódásokat mennyiben lehet nem hermeneutikai problémaként kezelni, hiszen Szilágyi fogalomhasz­nálatában mintegy az értelmezést megelőző fázisként tételeződik. A fi­lológiai gyakorlathoz így mintha nem tartoznék hozzá az értelmezés aktusa, csupán a teljesen objektív, tárgyszerű forrásfeltárás archeológiájáról beszél­hetünk, vagyis mintha a kutatás so­rán megtalált szöveg adatstátusa ma­gától értetődő lenne. Holott az adattá válás (adattá nyilvánítás) menete ma­ga is hermeneutikai feladat, hiszen a források kaotikus, ám a természe­tükből következő rendetlenségét vala­miféleképpen elbeszélhető renddé kell alakítani, amelynek a Hayden White-i elképzelésben az adattá ava­tás az első lépése. Szilágyi Márton az adatok adatstátusát magától értető­dőnek tartja, illetve előfeltételezi, hogy a még oly hiányos adatok is ké­pesek valamiféle renddé szerveződni (illetve szerveződnének, ha módjuk­ban állna). „Természetesen nem bi­zonyos, hogy az író - ezek szerint - az elejétől kezdte volna a tanulást, hi­szen nem világos, hogyan viszonyult az itteni pályafutása a korábbi, pesti jogi tanulmányaihoz. Mégis úgy tű­nik, hogy a rendkívül hézagos ada­toknak lehetséges valamiféle logikus rendje. A források pusztulása miatt nem tudni ugyan, Kármán mennyire jutott Pesten a jogi tanulmányaiban, az azonban bizonyos, hogy ügyvédi vizsgával nem zárta le egyetemi éve­it.” (304-305. old.). Természetesen a recenzió írója sem híve valamiféle ismeretelméleti szolipszizmusnak, vi­szont azt semmiképpen sem tudja el­fogadni, hogy az adatok önmagukban önmaguktól sugallnak valamiféle ren­det (vö. a foucault-i „egyetemes köz­vetítés” tételének funkciójával a disz­­kurzus renddé szerveződésének me­netében). A fenti idézetben kétszer is előfordul a „bizonyosság” fogalma, amely arra enged következtetni, hogy a monográfia szerzője nem elégszik meg a lehetőséggel mint a vizsgált je­lenség létmódjával, hanem feltétlenül az objektív igazság feltárását célozza. Holott a monográfiában vizsgált disz­­kurzus éppen arra tanít, hogy például a Kálmánról való tudásunk csak a legkülönfélébb elbeszélésekben, vagy­is csakis a narrativitás korhoz (és kü­lönféle kontextusokhoz) kötött eset­legességében létezik, sőt maga a szerző is abban látja munkájának cél­ját, hogy a kanonikussá, azaz az igaz­sággá lett Toldy-féle koncepciót egyéb Kálmán-képekkel árnyalja, s ezzel Toldy elképzelésének igazságstá­tusát gyengítse: „...Toldy Kálmánról kialakított víziója jelentősen eltér az 1790-es évek vagy a XIX. század első éveiben meglévő képtől, amelyet csak filológiai eszközökkel feltárható, töre­dékes adatokból lehet megkonstruál­ni. Pedig ennek az eltérésnek a tuda­tosítása azért is lényeges, hogy Toldy koncepciójának alteritása föltáruljon: nem az igazság státusa, hanem az eset­legesség státusa illeti meg.” (119. old.) Azok az ismeretelméleti bizonyta­lanságok, amelyek mindvégig ott kí­sértenek a monográfiában, talán a választott módszertani kettősségnek köszönhetők: egyfelől ugyanis a „tör­téneti forráskutatás”, másfelől pedig a poétikai, kritikatörténeti stb. as­pektusokat magába olvasztó „törté­neti poétikai” szemlélet képezi a mű módszertanának pilléreit: „Egyre in­kább úgy éreztem, hogy történeti forráskutatásra és poétikai elemzésre éppúgy szükség van, mint - mondjuk - kritikatörténeti, hermeneutikai vagy eszmetörténeti szempontok figye­lembevételére” (8. old); vagy ké­sőbb: „Saját, alapvetően mégiscsak történeti-poétikai szándékú felfogá­som...” (366. old.). A forráskutatás

Next