BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)
2001 / 2. szám - SZEMLE - Millbacher Róbert: Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája
él. Ennek a szigorú tudományként felfogott irodalomtörténet-írásnak egyik rejtett előfeltevése szerint a tudományos mű maga nem szövegként, hanem egy hosszú kutatási folyamat eredményének dokumentációjaként funkcionál. Ez annyit tesz, hogy a mű szerzője, aki nem is igazán szerző, hanem az adatok, tények kényszerítő igazságának közvetítője, egyszerű lejegyző funkcióban, tökéletesen uralni tudja az általa használt nyelvet, és (az Arany-féle „üvegtisztaság” normájának értelmében) az olvasó számára egyértelmű üzenetként képes továbbítani a felfedett (az önmagát felfedő!) igazságot. Nem állítom persze, hogy Szilágyi Márton kiváló könyve e szerint az ars poetica szerint lenne megírva, ám az valószínűsíthető, hogy az értekezői nyelv szigorú szabatosságát mint implicit normát szem előtt tarthatta a szerző, hiszen például Toldy Ferencnek a következőket rója fel, amikor a nagynevű mester Kármánt mint „Pestnek Alcibiádját” aposztrofálja: „Schedius [...] nem alkalmazta Kármánra az Alkibiádész-metaforát, amely nyugtalanítóan kétértelmű, hiszen a platóni szövegek tükrében valóban elragadó és szép ifjút, a közkedvelt társasági embert jelöli - csakhogy a görög elbeszélő források Alkibiádészt a politikai kalandorság, a hazaárulás példájaként állították be. Nem biztos, hogy a kontextusnak az első jelentését erősítő jellege teljesen ki tudja oltani a másodikat, s bizonytalan, mert kifejtetlen, mit is akart Toldy ezzel érzékeltetni: az irodalomtörténész ezen a ponton mintha nem tudná uralni metaforájának konnotációit.” (33. old.) Az értekezői nyelv feltétlen uralásán kívül a vizsgálat tárgya feletti totális kontroll is szükséges előfeltétele a szigorúan tudományos mű létrejöttének. Szilágyi Márton könyve olyan csodálatos anyaggazdagságról árulkodik, amely már önmagában is igen tiszteletre méltó lenne, ha nem társulna hozzá (ahogyan valójában társul) rendkívül érzékeny és körültekintő értelmezői gyakorlat. A könyv adatgazdagsága teljességre törekvő tudásról tanúsodik, amely csupán az összes felkutatható forrás birtokában hajlandó kijelentéseket tenni, vagyis széles körű filológiai alapokra építi értelmezését. Ez a manapság nagyon is megbecsülendő igényesség azonban igen lényegbe vágó elvárást rejt magában (persze kifejtetlenül), hiszen végső soron azt sugallja, hogy amennyiben módunkban állna valamennyi adat megismerése, a tudás teljes bizonyosságához érkeznénk el. Ez pedig egy meglehetősen naivnak mondható ismeretelméleti elképzelést implikál, amely mindenfajta hermeneutikai problémát kikerülhetőnek tan, pontosabban egyáltalában nem vesz tudomásul. Természetesen a kötet narrátora sem állítja ezt a tételt (a szerzőről nem is beszélve), hiszen a filológia feladatát, a Fanni hagyományainak értelmezése során, éppen „a hermeneutikai helyzetmeghatározásban” találja meg (366. old.). Persze a kérdés ezek után az, hogy a filológiai vizsgálódásokat mennyiben lehet nem hermeneutikai problémaként kezelni, hiszen Szilágyi fogalomhasználatában mintegy az értelmezést megelőző fázisként tételeződik. A filológiai gyakorlathoz így mintha nem tartoznék hozzá az értelmezés aktusa, csupán a teljesen objektív, tárgyszerű forrásfeltárás archeológiájáról beszélhetünk, vagyis mintha a kutatás során megtalált szöveg adatstátusa magától értetődő lenne. Holott az adattá válás (adattá nyilvánítás) menete maga is hermeneutikai feladat, hiszen a források kaotikus, ám a természetükből következő rendetlenségét valamiféleképpen elbeszélhető renddé kell alakítani, amelynek a Hayden White-i elképzelésben az adattá avatás az első lépése. Szilágyi Márton az adatok adatstátusát magától értetődőnek tartja, illetve előfeltételezi, hogy a még oly hiányos adatok is képesek valamiféle renddé szerveződni (illetve szerveződnének, ha módjukban állna). „Természetesen nem bizonyos, hogy az író - ezek szerint - az elejétől kezdte volna a tanulást, hiszen nem világos, hogyan viszonyult az itteni pályafutása a korábbi, pesti jogi tanulmányaihoz. Mégis úgy tűnik, hogy a rendkívül hézagos adatoknak lehetséges valamiféle logikus rendje. A források pusztulása miatt nem tudni ugyan, Kármán mennyire jutott Pesten a jogi tanulmányaiban, az azonban bizonyos, hogy ügyvédi vizsgával nem zárta le egyetemi éveit.” (304-305. old.). Természetesen a recenzió írója sem híve valamiféle ismeretelméleti szolipszizmusnak, viszont azt semmiképpen sem tudja elfogadni, hogy az adatok önmagukban önmaguktól sugallnak valamiféle rendet (vö. a foucault-i „egyetemes közvetítés” tételének funkciójával a diszkurzus renddé szerveződésének menetében). A fenti idézetben kétszer is előfordul a „bizonyosság” fogalma, amely arra enged következtetni, hogy a monográfia szerzője nem elégszik meg a lehetőséggel mint a vizsgált jelenség létmódjával, hanem feltétlenül az objektív igazság feltárását célozza. Holott a monográfiában vizsgált diszkurzus éppen arra tanít, hogy például a Kálmánról való tudásunk csak a legkülönfélébb elbeszélésekben, vagyis csakis a narrativitás korhoz (és különféle kontextusokhoz) kötött esetlegességében létezik, sőt maga a szerző is abban látja munkájának célját, hogy a kanonikussá, azaz az igazsággá lett Toldy-féle koncepciót egyéb Kálmán-képekkel árnyalja, s ezzel Toldy elképzelésének igazságstátusát gyengítse: „...Toldy Kálmánról kialakított víziója jelentősen eltér az 1790-es évek vagy a XIX. század első éveiben meglévő képtől, amelyet csak filológiai eszközökkel feltárható, töredékes adatokból lehet megkonstruálni. Pedig ennek az eltérésnek a tudatosítása azért is lényeges, hogy Toldy koncepciójának alteritása föltáruljon: nem az igazság státusa, hanem az esetlegesség státusa illeti meg.” (119. old.) Azok az ismeretelméleti bizonytalanságok, amelyek mindvégig ott kísértenek a monográfiában, talán a választott módszertani kettősségnek köszönhetők: egyfelől ugyanis a „történeti forráskutatás”, másfelől pedig a poétikai, kritikatörténeti stb. aspektusokat magába olvasztó „történeti poétikai” szemlélet képezi a mű módszertanának pilléreit: „Egyre inkább úgy éreztem, hogy történeti forráskutatásra és poétikai elemzésre éppúgy szükség van, mint - mondjuk - kritikatörténeti, hermeneutikai vagy eszmetörténeti szempontok figyelembevételére” (8. old); vagy később: „Saját, alapvetően mégiscsak történeti-poétikai szándékú felfogásom...” (366. old.). A forráskutatás