BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)

2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)

BUKSZ 2001 Ricoeurtől idézi: „a természeti idő abban a mérték­ben válik emberi idővé, amennyiben valamely narra­tív módusznak megfelelő alakot ölt.” (70. old.) A történeti elbeszélés nemhogy nem torzítja a realitást, de „éppenséggel az általa tárgyalt realitás más eszkö­zökkel elért bővítésének és finomításának tekinthető” (70. old.). Úgy tűnik, a kötet anyagában ez a mondat képviseli a legradikálisabb eltérést White elméletétől. Carr nem azt állítja, hogy az élet jól rendezett (van eleje-közepe-vége, mint egy elbeszélésnek), hanem azt, hogy esetleges kaotikussága és kiszámíthatatlan­sága ellenére is megtapasztalását a narratíva struktú­rája szervezi. Carr elkerüli, hogy az élet folyamatai­nak ok-okozati szemléletéhez való visszatéréssel le­gyen vádolható: nem a cselekvések kötődnek szoro­san a múlthoz-jövőhöz, hanem a cselekvések mögöt­ti szándékok, tervek. White vagy Louis D. Mink sze­rinte abban tévedett, hogy az élet kaotikusságának látványából indult ki, amely valóban nem hasonlít semmilyen narratív koherenciára. White elméletének talán egyik legtöbbet hivatko­zott része a történetalakítás négy lehetséges alaptípu­sának vagy archetipikus módjának Frye-tól átvett el­különítése.19 Ricoeur is utal ezekre (románc, komé­dia, tragédia, szatíra) mint a kompozíció síkján fel­használt operatív eszközökre, de a fentiek értelmé­ben nagyobb hatókört tulajdonít nekik, mint White. Ha a képzeletbelinek (imaginaire) szerepe van a múlt felidézésében vagy megjelenítésében, akkor ezek a kategóriák a történeti szöveg kompozíciója szintjén jelentkező értelmezést megelőzve, már a tör­ténelmi képzeletben is ott működnek: „valamely ese­ménysort megtanulunk tragikusként, komikusként stb.-ként látni.” (361. old. kiemelés az eredetiben)20 White (és például Atkinson, 122. old.21) szerint, az a jelenség, hogy románcként, komédiaként stb., azaz „az adott kultúrában művelt különböző történettí­pusok cselekménystruktúrái” (180. old.)22­23 mentén értelmezzük a múlt eseményeit, a történeti elbeszé­lés reprezentációjában beállt hasadást bizonyítja, Ri­coeur és követői szerint viszont ugyanez a jelenség a (történeti) tudatnak vagy a múlt megismerésének legtermészetesebb működése (Rosen, 48. old.). A történettípusok, érvelésmódok, nyelvi-retorikai magyarázó stratégiák White-féle kombinatorikája a történeti elbeszélés elemzésében olyan kapcsolódási pont, amely lehetővé teszi a kötetben közölt antropo­lógiai írások megközelítését. Paul Atkinsonnál, James Cliffordnál és Edward M. Brunernél valóban igazo­lódni látszik a fentebb említett interdiszciplinaritás antropológiára eső oldala. Atkinson és Bruner az et­nográfiai elbeszélés egy-egy történettípusára hívja fel a figyelmet, Bruner kiemeli az egyes történettípusok népszerűségének meghatározottságát a kortársi elvá­rások által, Clifford pedig az „Etnográfiai allegóriá­ról” ír, azaz mindhárom szöveg olyan poétikai-retori­kai kategóriákból indul ki, amelyek, mint láttuk, White-nál és még számtalan a historiográfiai narratí­­vával foglalkozó szerzőnél effektívnek bizonyult. Paul Atkinson (A narratíva és a társadalmi cselekvés reprezentációja) az „etnográfus meséje” történettípus konvenciójának elemzésével az elbeszélő és az elbe­szélői nézőpont kérdését, valamint a narratív autori­tás megteremtésének mechanizmusát vizsgálja. A konvenció szerint az etnográfus-elbeszélő saját törté­netét egyfajta tanulástörténet toposzába ágyazza be. A terepmunka kezdeti ügyetlenségei, az idegen kul­túra szokatlanságából adódó balfogásai, melyek ele­inte még veszélybe is sodorhatják, az elbeszélés későbbi időszakaira, illetve magára a lejegyzés utó­­idejűségére utalnak: a „tapasztalat megszerzésének” sikerültségére. Az elbeszélő őszintesége, amellyel kezdeti hozzá nem értését megvallja, a legkevésbé sem veszélyezteti a szaktudományos szöveg előadó­jának kompetenciáját. Épp ellenkezőleg: az autenti­­kusság és a hitelesség benyomását kelti, s ez elősegíti a narratív szerződés 23 létrejöttét elbeszélő és olvasó között. A­tkinson bemutat egy olyan etnográfiai művet is, melyben meglehetősen „erős” az olvasó­nak felajánlott narratív megállapodás.24 Az ol­vasó az elbeszélő cinkostársává lép elő, azáltal hogy az utóbbi alig fűz explicit kommentárokat olyan ese­ményekhez, melyeknek realitása nyilvánvalóan elfo­gadhatatlan „mindkettőjük” számára, viszont való­ságosak az elbeszélés főszereplői számára. A sze­replők egy világvégét váró szekta tagjai, kinyilatkoz­tatásokat kapnak, földönkívüliekkel és a Teremtővel kommunikálnak transzállapotban. A narrátor nem fejez ki kételkedést, nem alkalmaz eltávolító kifejezé­seket („állítása szerint”, „úgy hitték, hogy” stb.), to­vábbá osztja a szereplők vélekedését és nézőpontját a „hitetlenek” rosszindulatúságát illetően. James Clifford itt közölt tanulmányában az etnog­ráfiai allegória a tudományos szöveg retorikusságá­­nak elemzőeszköze. Az etnográfiai beszámoló az adott kultúra leírása mellett mindig hordoz egy azon túlmutató jelentést. A leíró, „adatoló” jellegű kite­ 19 ■ Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In: A történelem terhe, 74-75. old., Northrop Frye: A kritika anatómiája. Ford. Szili József; Helikon, Bp., 1998. 135-205. old. 20 ■ Ricoeur: A történelem és a fikció... 21 ■ „A rend és az értékelő konnotációk nem a világban talál­hatóak, nem annak belső lényegéből következnek. A történet­mondás, az írás és az olvasás konvencióin keresztül alkotjuk meg azokat." 22 ■ White: Az elbeszélés kérdése... 23 ■ Vö. Ricoeur: A történelem és a fikció... In­. Ricoeur: i.m. 368-367. old......a fikciós elbeszélésben elmesélt események a megtörtént dolgok az elbeszélő hang (voix narrative) számá­ra, melyet itt azonosnak tarthatunk az implikált szerzővel, azaz a valóságos szerző egy fiktív álruhájával. Beszél egy hang, amely elmeséli azt, ami számára megtörtént. Belépni az olva­sásba, azt jelenti, hogy olvasó és szerző közti szerződésbe (pache) befogadjuk a hitet, mely szerint az események, me­lyekről az elbeszélő hang beszámol, e hang múltjához tartoz­nak.” (Kiemelés tőlem - Sz. D.) Lásd még Philippe Lejeune fo­galmát: „önéletrajzi szerződés”. Le pacte autobiographique. Seuil, Paris, 1975. 24 ■ L. Festinger, W Riecken, S. Schächter: When Prophecy Fails. New York, 1964.

Next