BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)
2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)
BUKSZ 2001 Ricoeurtől idézi: „a természeti idő abban a mértékben válik emberi idővé, amennyiben valamely narratív módusznak megfelelő alakot ölt.” (70. old.) A történeti elbeszélés nemhogy nem torzítja a realitást, de „éppenséggel az általa tárgyalt realitás más eszközökkel elért bővítésének és finomításának tekinthető” (70. old.). Úgy tűnik, a kötet anyagában ez a mondat képviseli a legradikálisabb eltérést White elméletétől. Carr nem azt állítja, hogy az élet jól rendezett (van eleje-közepe-vége, mint egy elbeszélésnek), hanem azt, hogy esetleges kaotikussága és kiszámíthatatlansága ellenére is megtapasztalását a narratíva struktúrája szervezi. Carr elkerüli, hogy az élet folyamatainak ok-okozati szemléletéhez való visszatéréssel legyen vádolható: nem a cselekvések kötődnek szorosan a múlthoz-jövőhöz, hanem a cselekvések mögötti szándékok, tervek. White vagy Louis D. Mink szerinte abban tévedett, hogy az élet kaotikusságának látványából indult ki, amely valóban nem hasonlít semmilyen narratív koherenciára. White elméletének talán egyik legtöbbet hivatkozott része a történetalakítás négy lehetséges alaptípusának vagy archetipikus módjának Frye-tól átvett elkülönítése.19 Ricoeur is utal ezekre (románc, komédia, tragédia, szatíra) mint a kompozíció síkján felhasznált operatív eszközökre, de a fentiek értelmében nagyobb hatókört tulajdonít nekik, mint White. Ha a képzeletbelinek (imaginaire) szerepe van a múlt felidézésében vagy megjelenítésében, akkor ezek a kategóriák a történeti szöveg kompozíciója szintjén jelentkező értelmezést megelőzve, már a történelmi képzeletben is ott működnek: „valamely eseménysort megtanulunk tragikusként, komikusként stb.-ként látni.” (361. old. kiemelés az eredetiben)20 White (és például Atkinson, 122. old.21) szerint, az a jelenség, hogy románcként, komédiaként stb., azaz „az adott kultúrában művelt különböző történettípusok cselekménystruktúrái” (180. old.)2223 mentén értelmezzük a múlt eseményeit, a történeti elbeszélés reprezentációjában beállt hasadást bizonyítja, Ricoeur és követői szerint viszont ugyanez a jelenség a (történeti) tudatnak vagy a múlt megismerésének legtermészetesebb működése (Rosen, 48. old.). A történettípusok, érvelésmódok, nyelvi-retorikai magyarázó stratégiák White-féle kombinatorikája a történeti elbeszélés elemzésében olyan kapcsolódási pont, amely lehetővé teszi a kötetben közölt antropológiai írások megközelítését. Paul Atkinsonnál, James Cliffordnál és Edward M. Brunernél valóban igazolódni látszik a fentebb említett interdiszciplinaritás antropológiára eső oldala. Atkinson és Bruner az etnográfiai elbeszélés egy-egy történettípusára hívja fel a figyelmet, Bruner kiemeli az egyes történettípusok népszerűségének meghatározottságát a kortársi elvárások által, Clifford pedig az „Etnográfiai allegóriáról” ír, azaz mindhárom szöveg olyan poétikai-retorikai kategóriákból indul ki, amelyek, mint láttuk, White-nál és még számtalan a historiográfiai narratívával foglalkozó szerzőnél effektívnek bizonyult. Paul Atkinson (A narratíva és a társadalmi cselekvés reprezentációja) az „etnográfus meséje” történettípus konvenciójának elemzésével az elbeszélő és az elbeszélői nézőpont kérdését, valamint a narratív autoritás megteremtésének mechanizmusát vizsgálja. A konvenció szerint az etnográfus-elbeszélő saját történetét egyfajta tanulástörténet toposzába ágyazza be. A terepmunka kezdeti ügyetlenségei, az idegen kultúra szokatlanságából adódó balfogásai, melyek eleinte még veszélybe is sodorhatják, az elbeszélés későbbi időszakaira, illetve magára a lejegyzés utóidejűségére utalnak: a „tapasztalat megszerzésének” sikerültségére. Az elbeszélő őszintesége, amellyel kezdeti hozzá nem értését megvallja, a legkevésbé sem veszélyezteti a szaktudományos szöveg előadójának kompetenciáját. Épp ellenkezőleg: az autentikusság és a hitelesség benyomását kelti, s ez elősegíti a narratív szerződés 23 létrejöttét elbeszélő és olvasó között. Atkinson bemutat egy olyan etnográfiai művet is, melyben meglehetősen „erős” az olvasónak felajánlott narratív megállapodás.24 Az olvasó az elbeszélő cinkostársává lép elő, azáltal hogy az utóbbi alig fűz explicit kommentárokat olyan eseményekhez, melyeknek realitása nyilvánvalóan elfogadhatatlan „mindkettőjük” számára, viszont valóságosak az elbeszélés főszereplői számára. A szereplők egy világvégét váró szekta tagjai, kinyilatkoztatásokat kapnak, földönkívüliekkel és a Teremtővel kommunikálnak transzállapotban. A narrátor nem fejez ki kételkedést, nem alkalmaz eltávolító kifejezéseket („állítása szerint”, „úgy hitték, hogy” stb.), továbbá osztja a szereplők vélekedését és nézőpontját a „hitetlenek” rosszindulatúságát illetően. James Clifford itt közölt tanulmányában az etnográfiai allegória a tudományos szöveg retorikusságának elemzőeszköze. Az etnográfiai beszámoló az adott kultúra leírása mellett mindig hordoz egy azon túlmutató jelentést. A leíró, „adatoló” jellegű kite 19 ■ Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In: A történelem terhe, 74-75. old., Northrop Frye: A kritika anatómiája. Ford. Szili József; Helikon, Bp., 1998. 135-205. old. 20 ■ Ricoeur: A történelem és a fikció... 21 ■ „A rend és az értékelő konnotációk nem a világban találhatóak, nem annak belső lényegéből következnek. A történetmondás, az írás és az olvasás konvencióin keresztül alkotjuk meg azokat." 22 ■ White: Az elbeszélés kérdése... 23 ■ Vö. Ricoeur: A történelem és a fikció... In. Ricoeur: i.m. 368-367. old......a fikciós elbeszélésben elmesélt események a megtörtént dolgok az elbeszélő hang (voix narrative) számára, melyet itt azonosnak tarthatunk az implikált szerzővel, azaz a valóságos szerző egy fiktív álruhájával. Beszél egy hang, amely elmeséli azt, ami számára megtörtént. Belépni az olvasásba, azt jelenti, hogy olvasó és szerző közti szerződésbe (pache) befogadjuk a hitet, mely szerint az események, melyekről az elbeszélő hang beszámol, e hang múltjához tartoznak.” (Kiemelés tőlem - Sz. D.) Lásd még Philippe Lejeune fogalmát: „önéletrajzi szerződés”. Le pacte autobiographique. Seuil, Paris, 1975. 24 ■ L. Festinger, W Riecken, S. Schächter: When Prophecy Fails. New York, 1964.