BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 2. szám - BÍRÁLAT - Trencsényi Balázs: Csontvázak a szekrényben (Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban)
TRENCSÉNYI - BOIA pregráns hagyatékot értelmezünk időről időre újra. Ahogy a hosszú élet mítoszáról szóló kötetben kifejti, minden fontosabb eszménk csírájában megtalálható a klasszikus mitológiában.16 A mítoszok kultúránk legmélyebb közös nevezőjét jelentik: Boia egészen odáig megy, hogy kijelenti, a mítosz tesz bennünket emberré - „különben állatok vagy robotok lennénk”.17 A képzeletbeli konstrukciók beépülnek cselekvéseinkbe, tehát maguk is a „valóság” részévé válnak. A világvége szimbolikájáról írott kötetében Boia ennek a meglátásnak jegyében követi végig, hogyan funkcionál egy mítosz a történelem során, illetve hogyan válik a „képzeletbeli” konstrukció a társadalmipolitikai-kulturális életszférák nagyon is „valóságos” és aktív alkotóelemévé. Boia megfogalmazásában: „A világvége aktív résztvevője a történelem dinamikájának. Egyszerre tükröz egy elutasító és egy konstruktív hozzáállást, válságjelenség és ugyanakkor az életerő jele.”18 Hasonló módon építkezik, bár kevesebb politikai vonatkozással bír a „hosszú élet mítoszát” feldolgozó kötet is, amely ugyancsak egy adott mitologémát követ végig a legkülönbözőbb történeti kontextusokban - a klasszikus antikvitástól egészen napjainkig. Egybevág ezzel a gondolatmenettel Béiának az a törekvése is, hogy a kommunista ideológiát szekularizált eszkatológiaként ragadja meg. Véleménye szerint ugyanis nincs másról szó, mint racionalista nyelven kifejezett millenarizmusról, hiszen a ráció fényében az emberiség archetipikus mítoszai nem tűnnek el, csak éppen „tudományos rendszerré szerveződnek”.19 Ezekből a megfogalmazásokból is látható, hogy Boia sokat merített a francia posztstrukturalista társadalomelméleti hagyományból. Egyik kötetében így foglalja össze módszertani elkötelezettségét: „A történetírást illetően azokkal az értelmezőkkel érzek közösséget, akik a szövegeket vagy a diskurzusokat a múltra irányuló, aránylag önálló, ugyanakkor az emberi képzelet szerkezetétől és az ideológiák működésétől függő képződményekként vizsgálják.”20 Az „elbeszélt” történelem Boia számára amellett, hogy igen önkényes diszkurzív konstrukció, nagyon is fontos társadalmi kohéziós erő: „a kollektív tudat kifejeződésének közege.”21 Ebben az értelemben mítosz és hatalom szférái összefonódnak. Boia megfogalmazásában: „a mítosz mindig a hatalom megalapozását jelentette.”22 Ez a mitológiaértelmezés ugyanakkor nem ágyazódik egy Foucault-éhoz hasonló, hatalomcentrikus episztemológiába, hiszen Boia egyértelműen elutasítja a nyelvi determináció gondolatát, és azt sem gondolja, hogy a hatalmi struktúrák egyoldalúan „generálnák” a mítoszokat. Módszertani forrásairól szólva Boia úgy fogalmaz, hogy a nouvelle histoire kérdésfeltevéseiből indult ki, s ezt a megközelítést igyekezett kiterjeszteni a politikai mitológiák - és egyáltalán a képzeletbeliség struktúráinak - problémakörére, amelyet véleménye szerint ez a tradíció egyáltalán nem kezelt fontosságához mérten.23 Problémafelvetésének szempontjából alapvető fontosságú Raoul Girardet Mythes et mythologies politiques (Paris, 1986) című könyve, és további módszertani referenciái is főként a frankofón politikaelméleti és kultúrtörténeti szakirodalomra koncentrálnak.24 Emellett nyilvánvalóan fontosak számára az elsősorban angolszász irodalomelméleti gyökerű narrativista historiográfia-elméletek (például Hayden White) is, habár a francia tradícióhoz képest kevésbé intenzíven hivatkozik rájuk. Harmadrészt pedig nem elhanyagolható Mircea Eliade mítosz- és szakralitáselméletének Boiára gyakorolt hatása sem. Mint láttuk, Boia értelmezésében a „képzeletbeli” nem monadikusan magába záródó rendszer, hanem dinamikus kapcsolatban áll - azaz összekapcsolódik és szembeszáll a „külső valósággal”. Mindez annyit jelent, hogy szerzőnk igyekszik egyfajta középutat kijelölni a (poszt)strukturalista és historicista elméletek között. Egyrészt állítja a „képzeletbeli” transzhisztorikusságát, tehát hogy különböző történeti szituációkban lényegében hasonló mitologémák aktiválódnak, másrészt viszont a képzeletbeli elemek játéka különböző szituációkban különböző kombinációkat hoz létre, amelyek utána maguk is ilyen imaginárius konstrukcióvá válva szervezik a gondolkodásunkat. Ebben az értelemben a történész alapvető feladata az archetípusok történetének feldolgozása, de ezzel nem elégedhet meg, hiszen ugyanakkor egy adott hagyományon belül kialakult mitológiai konstrukciókat is a lehető legpontosabban fel kell tárnia. A mitikus struktúrák társadalmi működése Boia értelmezésében a szakralitás antropológiai kategóriájához kapcsolható. Véleménye szerint nem igaz az az állítás, hogy a szakrális szféra a modernitásban kiürült volna, inkább arról van szó, hogy a klasszikus teista formációk helyét szekuláris „bálványok” vették át, mint például a nemzetállam, amely a XIX. század óta az emberi cselekvések és erkölcsi viszonyulások normatív középpontját alkotja, ugyanúgy, mint a középkorban a teológia. Lényegében erre a gondolatmenetre épül a „nemzeti mitológiákról” írott elméleti esszéje is. Szerinte a nacionalisták „egy kvázivallásos ideológia hívei”.25 így nacionalizmus-elméletében, habár több ponton átveszi Benedict Anderson, Ernest Gellner és Eric Hobsbawm idevágó gondolatait is, olyan, manapság kevésbé hivatkozott elemek is előbukkannak, amelyeket például a század közepén alkotó Carlton Hayes vetett fel, a nacionalizmus szekularizált vallási természetéről értekezve.26 Ugyanakkor Béia itt is igyekszik a politikai mítoszokat történeti kontextusokra vetítve vizsgálni, figyelembe véve a mitologémák „vándorlását”, azaz az egyik társadalmi és kulturális közegből a másikba való átvételüket - jóllehet, nem mindig tudja a konkrét szituációt megfelelően elemezni, így például különleges figyelmet fordít a francia nemzetállami mitológia kelet