BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 2. szám - PROBLÉMA - Baráth Katalin: A nyelv figuráskertje
BARÁTH - A NYELV FIGURÁSKERTJE már is. Ha kritika tárgyául szemeljük ki az őket tartalmazó szöveget, rámutathatunk ugyan az enthümémákra és a metaforákra, ám a belőlük hiányzó láncszemet magát, objektív valóságában (amennyiben ilyennel rendelkezik vagy rendelkeznie kell) soha nem fogjuk megpillantani vagy leírhatni. A szöveg szerzője sem tarthatja fönn magának a harmadik elem azonosításának jogát, hiszen miképpen tudná bizonyítani, hogy az enthümémáknak vagy metaforáknak ő és csakis ő adhatja meg az egyetlen jelentését. Ha ez a bizonyítás sikerülne is neki (nem sikerülhet), az olvasást tenné tönkre, elültetve az olvasóban, hogy ő viszont nem tudhatja, értelmezése helyes-e, olvasata ezért szükségképpen hibák sorozatából áll össze. Másrészt a szerző magyarázatában, amellyel azonosítja az egyetlen jelentést, nem kerülheti el újabb és újabb alakzatok használatát, amelyek ismét magyarázatra szorulnának, és így tovább, a végtelenségig. Ugyanez a folyamat következne be például, ha valaki ezt a dolgozatot, amely Hanák Péter tanulmányának és rajta keresztül a történetírás szövegeinek jelentésgazdagságát akarta (többek között) példázni, hasonló módszerekkel elemezné; a keletkező szöveget szintén alá lehetne vetni a többértelműség megállapítását célzó analízisnek stb. A „hiányzó harmadiknak” csak azt az arcát-jelentését tudjuk megragadni, melynek látására a mi elménk képes, amely számunkra „enthümo” létezik, amelynek rácsozatba írásával számunkra értelmet kap a keresztrejtvény. E hasonlóság alapján e1 talán a metaforára is alkalmazható az a magyarázat, amellyel Barthes az enthümematikus érvelés gyönyörűségét világítja meg. Sőt ugyanez a hasonlóság feltételezi a metafora érvként való aposztrofálását is, amely, valljuk be, tudományos szövegeket olvasva nem is oly képtelen feltételezés, ellentétben azzal a nézettel, amely Scott regényében a mottóban idézve szerepel. Nem először kívánjuk leszögezni, hogy dolgozatunk céljai között határozottan nem szerepelt a történeti hitelesség megvonása bármely történész állításaitól. Pusztán a retorika és a historiográfia összefüggéseire próbáltunk rámutatni, a retorikát a maga klasszikus tágasságában értelmezve, eltérően Whitetól, aki voltaképpen magyarázat nélkül állította előtérbe az elokúció szakaszát a történeti szöveg vizsgálatakor, amint arra Ricoeur már idézett tanulmányában kritikus megjegyzésekkel és módosítási javaslatokkal kísérten fölhívta a figyelmet. Voltaképpen ezek a ricveuri útmutatások vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy még igen sok, White-on esetleg túlmutató belátás származhat történetírás és retorika viszonyának tanulmányozásából. Milyen is a történetírás szövege? E kérdés teljes joggal foglalkoztathatná diszciplínák sorát: szövegtant, stilisztikát, irodalomelméletet, retorikát (amennyiben már külön-külön beszélhetünk a stilisztika és a retorika tudományáról), nyelvészetet, de különösképpen a kérdés leginkább gyakorlati szakértőit, a történészeket. A lehetőségek gazdagságához képest azt tapasztaljuk, hogy egyedül a filozófusok tanúsítanak élénk érdeklődést a kérdéssel kapcsolatban. (Akik a válaszok kimunkálásában jelentős eredményeket értek el, akiknek munkásságában fontos szerepet játszanak a történetírás témakörét taglaló írások: Hayden White és tanítványai, Paul Ricoeur és tanítványai mindnyájan filozófusok, kevésbé szigorú megközelítésben esetleg irodalomtudósok, de kétséget kizáróan nem történészek.) A történészek néhány kivételtől i2 eltekintve meglehetősen lankadt figyelmet szánnak önnön diszciplínájuk egyik igen fontos kérdésének. Ebben a felemás helyzetben, legfőképpen történészek és stilisztikusok felé fordulva (nem véletlenül: az ő segítségükkel) született ez a dolgozat is, fogyatékosságainak nagy része is ebből az interdiszciplináris térben való közlekedésből származik. Más tanulmányokhoz hasonlóan ezt is veszélyesen szépen megterheli az alakzatok tömkelege - mivel nem találhatott magának egyéb közeget a nyelven kívül. □