BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 1. szám - PROBLÉMA - Hornyik Sándor: A művészettörténet krízise és virágzása
HORNYIK - A MŰVÉSZTTÖRTÉNET KRÍZISE... valószínűleg az ahistorikus esszencializmus bűnében találták volna vétkesnek Németh Lajost, és arra hívták volna fel a figyelmét, hogy a humán tudományok elmúlt harmincéves diskurzusának legfontosabb szereplői kimaradtak művéből. Érdemes e tekintetben összevetni művét Keith Moxey remek kis könyvével, amely hatvan oldalon összefoglalja a művészettörténetet ért legfontosabb kihívásokat.46 Moxey nem diszciplínákban, hanem diskurzusokban gondolkodik, s ezeket három kulcsfogalom körül rendezi el: történelem, ideológia, reprezentáció. A számára fontos szerzők közül többek között a következők hiányoznak a Törvény és kételyből: Althusser, Barthes, Bryson, Derrida, Foucault, Lacan, Mitchell és Hayden White. A Törvény és kétely tagadhatatlanul fontos munka, de horizontja a kilencvenes évekből szemlélve - távolról sem teljes. Azt, hogy a művészettörténet historiográfiájának legfrissebb fejezete többet köszönhet Foucault-nak, mint Malraux-nak, ma már nem sokan vitatnák. VIRÁGZÁS A művészettörténet minden ellenkező híresztelés ellenére is másodvirágzását éli az ezredvégen, s ennek jelei leginkább az angol-amerikai diskurzusban figyelhetők meg.47 Lehet, hogy újra elérkezik a mindentudó művészettörténészek ideje, és a specializáció szomorú korában életre kel egy új szupertudomány? Mindenesetre a nyolcvanas évek végétől kezdve antológiák sora tanúskodik a diszciplína szemléleti és módszertani sokszínűségéről, illetve arról, hogy tudományágunk ismét bejelentette igényét a modernizmust meghatározó vizualitás tanulmányozásának egészére.48 imponáló és elgondolkodtató számba venni a művészettörténet kritikai terminusait, a már említett 1996-os kötetből, amelyben neves (többnyire amerikai49) szakemberek írtak egy-egy példákkal illusztrált tanulmányt a következő fogalmakról: reprezentáció, jel, szimulákrum, szó és kép, narratíva, kontextus, jelentés/interpretáció, eredetiség, kisajátítás, művészettörténet, modernizmus, avantgárd, primitív, rituálé, fétis, tekintet (gaze), nem (gender), termelési módok, áru, gyűjtés/múzeumok, ének, posztmodernizmus/posztkolonializmus. A kötetet egy hasonló irodalomtudományi antológia motiválta, de olyan diszciplínák reprezentációs stratégiái is felfedezhetők a szövegben, mint az antropológia, az etnológia, az esztétika, a szemiotika, a pszichoanalízis, a pszichológia, a közgazdaságtan és a szociológia, amelyek segítségével a posztmodern éthoszt kihasználva a művészettörténész felülemelkedhet elavult szakmája pozitivista korlátain. 1991-ben Mieke Bal a krízis aktuális jelentéseire reflektálva jelentette ki, hogy a „művészettörténet ahelyett, hogy haldokolna, új területek bevonásával terjeszkedik. Lényegét tekintve nincs válságban, küzd a terület kisajátítása ellen, szembefordul az ilyen tendenciákkal és sikerrel meg is haladja őket. Svetlana Alpers, T. J. Clark, Michael Fried, Linda Nochlin, Griselda Pollock és Leo Steinberg munkái, hogy csak a régi művészet néhány kortárs kutatóját említsük, a művészettörténet elevenségéről és izgalmasságáról tanúskodnak.”50 A nagy nevek sorában persze ott a helye Norman Brysonnak51 és Mieke Balnak is, akik az irodalomelmélet felől érkezve 1991-ben felvázolták a szupertudományi babérokra pályázó művészettörténet szemiotikai alapokon nyugvó horizonttágítását.52 A humán tudományokban lezajlott lingvisztikai fordulat nyomán a művészettörténet szemiotikai fordulatának szükségessége mellett érveltek. Tanulmányukban a lingvisztikai fordulat nagy alakjainak (Lévi-Strauss, Lacan, Derrida) munkásságára építve egy minden eddiginél árnyaltabb diakronikus szemiotika kidolgozására tettek kísérletet, amely a jelentés történeti relativitását hangsúlyozza. Ennek alapjait a szemiotika két atyja közül Charles Sanders Pierce filozófiájában találták meg, aki a szemiózisban kitüntetett szerepet szánt a társadalmi kontextusnak. Bryson és Bal Derrida és Jonathan Culler dekonstrukcióinak fényében tovább finomította Pierce rendszerét, a művészettörténet „jolly joker” terminusát, a kontextust a „kerettel” helyettesítették, számolva azzal, hogy a kontextus maga is mindig „szerzők” és „diszkurzív praktikák” pusztán történetileg releváns terméke. A krízis-virágzás antológiáinak sorában talán a Norman Bryson, Michael Ann Holly és Keith Moxey által szerkesztett 1991-es Visual Theory volt az első, amelyben a szerzők a feminista kritika, a szemiotika és az analitikus filozófia irányából vitatták festmények „bevett” értelmezését.53 A kilencvenes évek művészettörténeti diskurzusára jellemző, hogy a három évvel későbbi antológiából szinte teljesen eltűntek az analitikus filozófusok, és erősödött a feminista kritika, illetve a művészet társadalomtörténetének szerepe. A szerkesztők bevezetőjükben eme hangsúlyeltolódást azzal magyarázták, hogy a magas művészet esztétikai és történeti alapokon konstruált történetét érdemes lenne egy jóval tágabb kontextusba ágyazottan vizsgálni, amely magában foglalja a populáris kultúrát és annak médiumait (fotó, film, tv, video) is.54 E tágabb, „képtörténeti” kontextusban 55 a művészettörténet tradicionális tárgyai éppúgy egy társadalom jellemző produktumai, mint a populáris kultúra „értéktelen” képei. Értelmezésük szerint a művészet története maga éppúgy kulturális produktum, mint e történet tárgyai és esztétikai értékük. Bryson, Holly és Moxey 1994-es antológiája a paradigmatikus Visual Culture címet kapta, amelyet néhány évvel később W. J. T. Mitchell és Nicholas Mirzoeff egy új diszciplína neveként kívánt legitimálni. Mitchell Brysonhoz és Balhoz hasonlóan irodalomelméleti vértezetben látott hozzá a nyolcvanas években a művészettörténet megújításához, és munkásságának középpontjába a szó és a kép - mint eltérő és versengő reprezentációs stratégiák - vizsgálatát állította.56 Tőle származik a korszakalkotó „picto-