BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 1. szám - PROBLÉMA - Bodor Péter: Konstruktivizmus a pszichológiában
BODOR-KONSTRUKTIVIZMUS... századra [...] egy korábban sosem létezett új stílus vált meghatározóvá.”15 Stearns részletesen dokumentálta, hogy a „düh” jelentése hogyan terjedt ki a magatartási mintákból kiindulva, míg szert tett egy befelé irányuló, testies érzés értelmére is. Tanulságos, hogy ez a folyamat együtt járt az érzelmi viselkedés kontrollálására irányuló igény kialakulásával. Az érzelmek, a fentieken túl, a közvetlen gyakorlat, a tényleges magatartás szintjén ugyancsak tanulmányozásra érdemesek a diszkurzív kereten belül. A „beszéd” szintjén az érzelmek Harré szerint egy-egy fokozatosan kibomló epizódon belüli társaság intelligibilis aktusoknak tekinthetők. Az érzelmek hagyományos pszichológiai felfogásaival szemben a diszkurzivista értelmezésben sem az érzések vagy testies érzések, sem a biológiailag adott érzelemnyilvánítások nem alkotnak arkhimédészi pontot. Ugyanis, mint Harré emlékeztet rá, „nem minden testies érzés vagy megnyilvánítás érzelem, illetve kapcsolódik érzelemhez”.16 Ha például valaki összevonva szemöldökét valamire rábámul, az annak megnyilvánulása, hogy problémával találta szembe magát, nem pedig érzelemről tesz tanúbizonyságot. De például azokat a komplex testies érzéseket sem tekintik érzelminek semmilyen ismert kultúrában, amelyek akkor támadnak az emberben, ha szükségét kell elvégeznie. Tehát, érvel Harré, „az érzések és a megnyilvánulások akkor kapcsolódnak érzelmekhez, illetve akkor tekinthetők érzelminek, ha ítéleteket testesítenek meg. Ilyenkor rendszerint - bár nem minden esetben - egyben társas aktusokat is megvalósítanak.”17 A dühét vagy ingerültségét megnyilvánító ember például azt az ítéletet fejezi ki, hogy valaki másnak a tette kétségbe vonta vagy sértette az ő jogait és méltóságát. A düh vagy az ingerültség kinyilvánítása tehát a másik személy cselekvésének erkölcsi minőségéről szóló ítéleten alapul. A megnyilvánulás egyben tiltakozás is, az elkövető személy ellen. Ily módon „az érzelmi megnyilvánulás diszkurzív jelenségnek értendő, egy ítélet kifejezésének és egy társas aktus megtételének.”18 Az érzelmeknek ez a felfogása lehetővé teszi társas-funkcionális értelmezésüket, arra keresve a választ, miféle ítéleteket fejeznek ki és milyen társas aktusokat valósítanak meg a különféle érzelemnyilvánítások. Az érzelmek nyílt megjelenítésén, az érzelemnyilvánításokon túl az érzelmi érzések is ítéletek - „ki nem fejezett vagy sotto voce ítéletek”19- realizációinak tekintendők. Az érzelmek sajátos ítélettípusként történő felfogása áll Harré diszkurzív elemzéseinek középpontjában: „az érzéseknek és érzelemnyilvánításoknak, jóllehet ítéletek, nincsenek premisszái az érzések és megnyilvánulások jellemző módon »elfognak« bennünket. Ezek az ítéletek, ellentétben a szillogizmus konklúziójával, ami más ítéleteken alapul, biológiai válaszokon és kulturális tréningen alapulnak. Ám hozzájuk hasonlóan ellenállhatatlan jellegűek.”20 A diszkurzív pszichológusokhoz sokban szorosan kapcsolódó konstruktivista szerzők a diszkurzus helyett a szocialitás talán kevésbé tünékeny összetevőire - mindenekelőtt a narratívumra és az annak megfeleltethető élettörténetre - hivatkoznak, amikor a társas szférára összpontosítják a pszichológiai érdeklődést.21 A narrativista szerzőkre Kenneth Burke dramatizmusa, Hayden White történetírás-elmélete, a szimbolikus interakcionizmus, az antropológia, valamint a strukturalista és posztstrukturalista irodalmárok hatottak. Szempontjaik a diszkurzivistákéinál kevésbé kötődnek az éppen zajló interakcióhoz és közvetlen kontextusához. Elemzési egységnek a kulturálisan definiált kanonikus narratívákat tekintik. A Theodore Sarbin szerkesztette Narratív pszichológia c. kötet az irányzat első rendszeres bemutatása. Sarbin a narratívát „gyökérmetaforának” (root metaphor) tartja.22 E fogalom Stephen Pepper metafizika-tipológiájából való egy olyan munkából, melyre az utóbbi években alig hivatkoznak, ezért helyénvaló itt röviden ismertetni.25 Pepper szerint a világhipotézisek olyan alapvető metafizikai doktrínák, amelyek keretet nyújtanak a világ eseményeinek megkonstruálásához. Minden egyes főbb világhipotézis mélyén egy-egy gyökérmetafora rejlik, amely „a világteóriákat generáló analógiás módszer”24 centrumát alkotja. „A módszer lényegében a következő: egy ember, ha meg kívánja érteni a világot, körültekint, s támpontokat keres. Rátalál a hétköznapi tények egy területére, és kipróbálja, vajon képes-e megérteni más területeket is ennek a fogalmaiban. Az eredeti terület tehát alapvető analógiává avagy gyökérmetaforává válik. Az illető a lehető legnagyobb alapossággal leírja az említett terület jellemzőit, ha tetszik, azonosítja struktúráját. A terület strukturális jellemzői így lesznek magyarázatai és leírásai alapvető fogalmaivá. Ezeket nevezzük kategóriáknak. Továbblépve, a tények minden újabb területét ezen kategóriák szerint tanulmányozza, függetlenül attól, érintették-e őket a korábbi kritikai reflexiók. Majd nekilát, hogy minden tényt ezen kategóriákkal értelmezzen.”25 Pepper a formizmust (formism), a mechanicizmust, a kontextualizmust (vagy, miként olykor nevezi, a pragmatizmust) és az organicizmust tartja „viszonylag adekvát” világhipotézisnek, melyek közül egyik sem formálhat jogot az elsődlegességre. Saját analitikus metafizikájának gyakorlati következményeit pedig „posztracionális eklektikának” minősítette.26 Pepper elemzésére támaszkodva Sarbin amellett érvel, hogy a pszichológiai elméletek többsége a mechanizmus mint világhipotézis logikáját követi. Ennek gyökérmetaforája a gép. A „gép” metaforája persze különböző formákat ölthet, többféle módon érvényesülhet még a pszichológián belül is. Az egyik nevezetes gépmetafora a pszichoanalízis „hidraulikus gépe” a korai, a másik a kognitivista elmélet „számítógépe” a késői XX. századból. Sarbin szerint a pszichológiának a mechanizmuson (a gépeken) túl a történetiséggel számot vető kontextualista világhipotézist is figyelembe kell vennie. Hogy mi számít törté