BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)
2006 / 3. szám - BÍRÁLAT - Bolgár Dániel: Népből nemzet, történészből szónok (Erős Vilmos: Asszimiláció és retorika. Szabó István "A magyar asszimiláció" című munkájának rekonstrukciója)
rülő historikusok jobb intézményi pozíciója ellenére is a népiségtörténet javára mutatkozik, mivel néhány szó felcserélése ellenére a szöveg egészen vitathatatlanul Szabó István uralkodik. Az újonnan bevezetett terminusok ugyanis szükségképp az általa alkotott kontextusban nyerik el értelmüket, és ez így lenne még akkor is, ha teljesen következetes és teljes lett volna a szerkesztői átalakítás: a „nemzet” szó önmagában semmiképpen sem hozná magával a szövegbe a nemzet (szekfűi) fogalmát, hanem az adott kontextusban a nép (szabói/mályuszi) fogalmára utalna. Összességében úgy találom, hogy Erős Vilmosnak a szöveg változásairól alkotott értelmezése nem megingathatatlan alap különben fontos és üdvözlendő vállalkozásához: Szabó művének dekonstruálásához. ASSZIMILÁCIÓ ÉS RETORIKA Mert - noha csak a tanulmány végére derül ki - Erős a dekonstrukció, mondhatni, a leleplezés igényével lép fel, hiszen - mint mondja - Szabó munkáinak igazi értelmezését csak a mögöttük meghúzódó célok, motívumok, szándékok felderítése teszi lehetővé. Feltárásuk pedig nem jelent mást, mint „a Foucault és Ricoeur, de akár Hayden White, Reinhart Koselleck által is alapvetőnek tekintett hatalmi viszonyok és identifikációs technikák” vizsgálatát (112. old.). Részleteket csak Koselleck gondolatainak importálásáról tudunk meg, mivel Erős jelzi, lehetőséget lát arra, hogy aszimmetrikus ellenfogalmakként elemezze a népi nemzetet és a politikai nemzetet. Ha felütjük Koselleck idevágó tanulmányát, akkor azonban mindjárt az elején a következő definíciót találjuk: „A történelem ily módon számtalan, a kölcsönös elismerés kizárására irányuló ellenfogalmat ismer. Az öndefinícióból magából az idegen olyan meghatározása következik, amely nyelvi kifosztást jelent, gyakorlatilag pedig felér egy rablással. Ekkor beszélünk aszimmetrikus ellenfogalmakról. Ezek ellentéte egyenlőtlen szembenállást fejez ki.”21 Sajnos világos azonban, hogy a népi nemzetpolitikai nemzet dichotómia esetében a két fogalom egyike sem szerepelt önelnevezésként, vagy csak a legritkább esetben, és a fogalompár eleve nem is alkalmas a „mi” és az „idegenek” elhatárolására, mivel a két halmaznak itt metszete van, sőt a népi nemzet részhalmaza a politikainak. Ha a fogalmakat önkényesen népi nemzetfogalmat valló történészekre és politikai nemzetfogalmat valló történészekre változtatjuk, akkor sem jutottunk közelebb a megoldáshoz, mert ez a fogalompár éppúgy neutrális, mint az előbbi, azaz nyelvi szinten semmilyen becsmérlő vonása sincs, így nem is lehet közvetlenül átvinni a politikai nyelvbe, márpedig éppen ez lenne az aszimmetrikus ellenfogalmak funkciója.22 23 24 25 Ezek után nem vagyunk meggyőződve róla, hogy Erős célja a Koselleckre - vagy a többiekre való hivatkozással nem pusztán az-e, hogy tekintélyi támasztékot állítson - e tekintélyektől voltaképpen független gondolatai mellé. De tekintsünk el ettől a sejtéstől, és nézzük meg, miként kísérli meg Erős Vilmos „leleplezni” Szabó történetírását. Mindenekelőtt sorra veszi Szabó tanulmányának eredményeit nagyjából úgy, ahogy fentebb összefoglaltuk az írást. Mint hangsúlyozza, Szabó szerint a honfoglaló magyarok nem találtak a Kárpátmedencében számottevő szláv néptömeget, következésképp nincs létjogosultsága annak a tételnek, hogy a magyarokat csak a későbbi nemesi elit tekinthetné joggal az ősének, valójában a köznép is a honfoglalók leszármazottja. Az ezt követő évszázadok természetes asszimilációja nem volt oly jelentős, hogy komolyan érintette volna a magyarság népi alkatát, míg „a 19. században történt ugyan jelentékeny mesterséges asszimiláció, ez azonban a magyarság, a magyar népiség hanyatlását is jelentette, és mesterséges-felületes volta nyilvánvalóvá vált a háború után, amikor tömegesen adták fel a csak nyelvükben magyarrá váltak nemzetiségüket” (106-107. old.). Erős nézete szerint tehát Szabó azért vélekedik így, hogy megmutathassa: nem volt komoly asszimiláció, vagyis a magyar népi nemzet mindmáig (Szabó koráig) vérségi értelemben változatlan. Szabó előfeltevése tehát az, hogy az igencsak barnás árnyalatú német Volksgeschichtétől átvett „népi nemzet” fogalom a történelemnek nem változója, hanem konstans tényezője. Ezért nevezi Erős Szabó asszimilációs munkáit olykor prekoncepciózusnak, olykor ideologikusnak, legtöbbször pedig retorikusnak. A „leleplezés” eredményét Erős végül arra használja, hogy szembeszálljon két különböző Szabó Istvánértelmezéssel. Az egyik Szabó tanítványainak köréhez köthető, amely a mesterben a par excellence empirista, „forrástisztelő” történészt látja. Egyetértve Erős kritikájával, ehhez még annyit tennék hozzá, hogy ugyanakkor a tanítványok egyben azok is, akik - egyébként pályafutásukat tekintve ugyancsak érthető módon - igyekeznek a parasztságtörténész Szabó Istvánt előtérbe állítani, míg a népiségtörténészről többnyire megfeledkeznek, illetőleg kerülik az emlékeztetést erre. A másik kritizált álláspont Gyáni Gáboré, aki (Szekfűhöz képest) pozitívabbnak értékeli Szabó asszimiláció-felfogását, pedig - mint Erős igazolja - „szó sincsen arról, hogy Szabó a 19. századi asszimiláció jelenségeivel szemben valaminő értékmentességet, netán tudományos objektivitást képvisel”, sőt éppenséggel „kételkedéssel és kritikusan 21 ■ Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. In: uő: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Szabó Márton ford. Atlantisz, Bp., 2003. 243. old. 22 ■ Koselleck: i. m. 241-244. old. Megismétli ezt a félreértést Erős Vilmos: Látomás és indulat a szektoológiában. (Válasz Miskolczy Ambrusnak). Aetas, XIX. évf., 3-4. szám, 315. old. 23 ■ Kérdés persze, hogy akkor mit keres egy ilyen dolgozatban Hayden White pozitív példaként. 24 ■ Ettől függetlenül persze még joggal vélheti úgy, hogy „magyarságunk ma is sokkal magyarabb, miként némelyek [...] megállapítani szokták”. (100. old.) 25 ■ Mályusz: A népiség története. 240. old.