BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)

2006 / 3. szám - BÍRÁLAT - Tófalvy Tamás: Életszerű jelentések (Jerome Bruner: Valóságos elmék, lehetséges világok)

nem is) abban megegyeznek, hogy egy bizonyos (vagy éppen az egész) kulturális, reprezentációs vagy kommunikációs rendszer helyes megközelítési mód­jának azt tartják, ha az eltérőnek, másnak felfogott je­leket egymástól és így egyben kontextusuktól elvá­lasztva külön-külön, homológiai alapon szervezett csoportokba rendezik. Az ilyenfajta csoportosítások hajlanak arra, hogy a „kevert” reprezentációk színes, számtalan problémát felvető hagyományára egy mesterséges, alapvetően külső rendet erőltessenek. Pedig a legizgalmasabb problémákat éppen e többféle „mód” keveredése ve­ti fel - kétségessé téve mind a „keveredést”, mind az elválasztás legitimitását. Hiszen ha elválaszthatatla­nul összefonódnak egy kognitív-kulturális rendszer­ben, akkor talán mégsem lényegileg eltérők ezek a rendszerek. Aby Warburg művészettörténész egyik példáját idézve: „Vitathatatlan tény, hogy az asztroló­giában két teljesen különnemű szellemi hatalom - melyek logikusan csakis hadakozhatnának egymással - állt össze egy »módszerré«: a matematika, az abszt­rakt gondolkodás legfinomabb szerszáma társult a démonféléssel, a vallásos okkeresés legprimitívebb for­májával. Az asztrológust, míg egyfelől józan vonalhá­lózattal világos és harmonikus képet alkot a világmin­denségről, [...] matematikai táblázatai előtt mégis ősi, babonás félelem tölti el a csillagok neveivel szem­ben - melyekkel ugyan számjelekként bánik, de ame­lyek igazában démonok mégis, akiktől tartania kell.”9 * 1 12 13 14 15 16 17 A „különnemű szellemi hatalmak” együttélése, majd szétvál­aszt­ása jelzi, hogy az eltérőnek tétele­zett gondolkodásmódok között létrejöhet egy „újfaj­ta”, csak egy bizonyos eszmetörténeti periódusra, kulturális kontextusra jellemző kapcsolat. Történeti, avagy „viselkedéses” alapon tehát nem érdemes egyértelmű hipotézist fölállítani arról, milyen a nar­ratív és a logikus gondolkodás kapcsolata a mentális architektúrán belül. Ha az emberi gondolkodást biológiailag és evolú­ciósan beágyazott rendszerként értelmezzük (ahogy elvileg Bruner is), akkor további problémák adódnak. Milyen evolúciós érvek szólhatnak a kétféle gondol­kodás elkülönülése, elkülönítése mellett? És hogyan magyarázhatók ebben a kontextusban a történetileg viszonylag gyorsan végbemenő változások? Ha való­ban lennének olyan „moduláris” határok, amelyek nem teszik lehetővé az átjárást a két, elkülönültnek feltételezett rendszer között, akkor hogyan működ­hetnek mégis együtt ilyen hajlékonyan és ennyire vál­tozatosan? Bruner nem tér ki e kérdésekre, és nem próbál történeti vagy evolúciós magyarázatot adni a kétféle gondolkodásmód elvárásának szükségességére - miközben mindvégig a lélektan azon képviselőihez sorolja magát, akik komolyan számolnak az elme bio­lógiai beágyazottságának „következményeivel”. Akár magától Brunertől is idézhetünk egy Warbur­­géhoz igen hasonló gondolatmenetet: „A közgazdász Robert Heilbroner egyszer megjegyezte, hogy amikor a gazdaságelméletre alapozott előrelátás csődöt mond, ő és kollégái sztorizni kezdenek­­ japán mene­dzserekről, a »zürichi kígyóról«, a Bank of England »eltökéltségéről«, mondván ez gátat vet a font sterling zuhanásának. Érzékelhető itt valamiféle anomália: napjaink üzletembereinek és bankárainak (éppúgy, mint minden korszakban a helyzetben levő emberek­nek) döntéseit ilyen történetek irányítják - még akkor is, ha rendelkezésre áll egy működőképes elmélet. E narratívumok - amennyiben véghezviszik őket - »csi­nálják« az eseményeket, és »megalkotják« a történel­met. [...] Állíthatja-e bárki a priori, hogy a történe­lem teljességgel független attól, ami a résztvevők el­méjében végbemegy?” (44. old.) Nem, semmiképpen sem - éppen ellenkezőleg. Ér­dekes, hogy Bruner éppen az elme által megteremtett narratív valóság és a logikai, elemző rendszer össze­fonódását és határvonaluk képlékenységét szemlélte­tő példával zárja a két mód különneműségéről szóló gondolatmenetét. Hasonló ellentmondásokba ütkö­zünk, ha más (korábbi és későbbi), elsősorban peda­gógiai fókuszú műveinek egyes kijelentéseit próbáljuk összhangba hozni a narratív dualizmus elvével. Bru­ner mindig hangsúlyozta a gyermekek készségköz­pontú, önálló problémamegoldásra való nevelésének fontosságát, ezen belül az oktatásban annak tudatosa­ . ■ Aby Warburg: Pogány-antik jóslás Luther korából. Ford. Adamik Lajos; Helikon, Bp., 1986. 22. old. 101 Jerome Bruner: Az oktatás folyamata. Tankönyvkiadó, Bp., 1968. 24-25., 35., 54. old.; uő: Új utak az oktatás elméle­téhez. Gondolat, Bp., 1974. 40. és 149. old. 11 ■ Ahogy azt egy instrukciókövetéssel kapcsolatos kísérlet kapcsán - húsz évvel korábban megelőlegezve a Valóságos el­mék egyik gondolati vezérfonalát - megfogalmazza: „a nyelv behatolása a megismerés folyamatába a leghatékonyabb esz­közünk a világ megváltoztatására, állapotának új kombinációk által a lehetőségek irányában való átalakítására.” Új utak az ok­tatás elméletéhez, 160. old. 12 ■ Jerome Bruner: A tudomány narratívumai. In: Az oktatás kultúrája. 13 ■ Uo., 118. old. Michael Cole is bírálja Bruner and Hibridity (2000) c. írásában (http://b­hc.ucsd.edu/People/MCole/bruner­­apa.html) Bruner változó (vagy éppenséggel változatos) hibridi­­tás­ fogalmait, hiszen hol „kevert" fajtákról beszél, hol pedig a „tiszta" fajták egymásmellettiségével magyarázza a hibriditást. 14 ■ A következő, a Lehetséges várak c. esszében is tudo­mánytörténetileg megkérdőjelezhetően viszonyítja egymáshoz a paradigmatikus és narratív módok intézményes nyelvhasználati konvencióiként is értelmezhető bölcsészet- és természettudo­mányokat. „Az eddigi számvetésből úgy tűnik, hogy a termé­szettudományok és a bölcsészettudományok közös pontban gyökereznek, és csak módszereik ágaznak szét, ám szerintem ez az elképzelés figyelmen kívül hagy egy igen fontos különbsé­get. [...] A természettudomány olyan világ megalkotását végzi, amely az emberi interakciók és körülmények változásai ellenére is állandó marad. [...] Másrészt a bölcsész főként azzal foglal­kozik, hogy hogyan változik a világ a megfigyelő pozíciójának és nézetének változásával." (49. old.) 15 ■ Hayden White: A történelem terhe. Osiris-Gond, Bp., 1998. 16 ■ Douwe Draaisma: A metaforamasina: Az emlékezet egyik lehetséges története. Typotex, Bp., 2002. 17 ■ Wilhelm Dilthey: Vázlatok a történelmi ész kritikájához. In: Bacsó Béla (szerk.): Filozófiai hermeneutika. Filozófiai Figyelő, Bp., 1990.; Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi kere­tei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. Gondolat, Bp., 1971.; Frederic Bartlett: Az emlékezés. Kísérleti és szo­ciálpszichológiai tanulmány. Gondolat, Bp., 1985.; történeti át­tekintés: Pléh Csaba: A lélektan története. Osiris, Bp., 2000.

Next