BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)
2006 / 3. szám - BÍRÁLAT - Tófalvy Tamás: Életszerű jelentések (Jerome Bruner: Valóságos elmék, lehetséges világok)
nem is) abban megegyeznek, hogy egy bizonyos (vagy éppen az egész) kulturális, reprezentációs vagy kommunikációs rendszer helyes megközelítési módjának azt tartják, ha az eltérőnek, másnak felfogott jeleket egymástól és így egyben kontextusuktól elválasztva külön-külön, homológiai alapon szervezett csoportokba rendezik. Az ilyenfajta csoportosítások hajlanak arra, hogy a „kevert” reprezentációk színes, számtalan problémát felvető hagyományára egy mesterséges, alapvetően külső rendet erőltessenek. Pedig a legizgalmasabb problémákat éppen e többféle „mód” keveredése veti fel - kétségessé téve mind a „keveredést”, mind az elválasztás legitimitását. Hiszen ha elválaszthatatlanul összefonódnak egy kognitív-kulturális rendszerben, akkor talán mégsem lényegileg eltérők ezek a rendszerek. Aby Warburg művészettörténész egyik példáját idézve: „Vitathatatlan tény, hogy az asztrológiában két teljesen különnemű szellemi hatalom - melyek logikusan csakis hadakozhatnának egymással - állt össze egy »módszerré«: a matematika, az absztrakt gondolkodás legfinomabb szerszáma társult a démonféléssel, a vallásos okkeresés legprimitívebb formájával. Az asztrológust, míg egyfelől józan vonalhálózattal világos és harmonikus képet alkot a világmindenségről, [...] matematikai táblázatai előtt mégis ősi, babonás félelem tölti el a csillagok neveivel szemben - melyekkel ugyan számjelekként bánik, de amelyek igazában démonok mégis, akiktől tartania kell.”9 * 1 12 13 14 15 16 17 A „különnemű szellemi hatalmak” együttélése, majd szétválasztása jelzi, hogy az eltérőnek tételezett gondolkodásmódok között létrejöhet egy „újfajta”, csak egy bizonyos eszmetörténeti periódusra, kulturális kontextusra jellemző kapcsolat. Történeti, avagy „viselkedéses” alapon tehát nem érdemes egyértelmű hipotézist fölállítani arról, milyen a narratív és a logikus gondolkodás kapcsolata a mentális architektúrán belül. Ha az emberi gondolkodást biológiailag és evolúciósan beágyazott rendszerként értelmezzük (ahogy elvileg Bruner is), akkor további problémák adódnak. Milyen evolúciós érvek szólhatnak a kétféle gondolkodás elkülönülése, elkülönítése mellett? És hogyan magyarázhatók ebben a kontextusban a történetileg viszonylag gyorsan végbemenő változások? Ha valóban lennének olyan „moduláris” határok, amelyek nem teszik lehetővé az átjárást a két, elkülönültnek feltételezett rendszer között, akkor hogyan működhetnek mégis együtt ilyen hajlékonyan és ennyire változatosan? Bruner nem tér ki e kérdésekre, és nem próbál történeti vagy evolúciós magyarázatot adni a kétféle gondolkodásmód elvárásának szükségességére - miközben mindvégig a lélektan azon képviselőihez sorolja magát, akik komolyan számolnak az elme biológiai beágyazottságának „következményeivel”. Akár magától Brunertől is idézhetünk egy Warburgéhoz igen hasonló gondolatmenetet: „A közgazdász Robert Heilbroner egyszer megjegyezte, hogy amikor a gazdaságelméletre alapozott előrelátás csődöt mond, ő és kollégái sztorizni kezdenek japán menedzserekről, a »zürichi kígyóról«, a Bank of England »eltökéltségéről«, mondván ez gátat vet a font sterling zuhanásának. Érzékelhető itt valamiféle anomália: napjaink üzletembereinek és bankárainak (éppúgy, mint minden korszakban a helyzetben levő embereknek) döntéseit ilyen történetek irányítják - még akkor is, ha rendelkezésre áll egy működőképes elmélet. E narratívumok - amennyiben véghezviszik őket - »csinálják« az eseményeket, és »megalkotják« a történelmet. [...] Állíthatja-e bárki a priori, hogy a történelem teljességgel független attól, ami a résztvevők elméjében végbemegy?” (44. old.) Nem, semmiképpen sem - éppen ellenkezőleg. Érdekes, hogy Bruner éppen az elme által megteremtett narratív valóság és a logikai, elemző rendszer összefonódását és határvonaluk képlékenységét szemléltető példával zárja a két mód különneműségéről szóló gondolatmenetét. Hasonló ellentmondásokba ütközünk, ha más (korábbi és későbbi), elsősorban pedagógiai fókuszú műveinek egyes kijelentéseit próbáljuk összhangba hozni a narratív dualizmus elvével. Bruner mindig hangsúlyozta a gyermekek készségközpontú, önálló problémamegoldásra való nevelésének fontosságát, ezen belül az oktatásban annak tudatosa . ■ Aby Warburg: Pogány-antik jóslás Luther korából. Ford. Adamik Lajos; Helikon, Bp., 1986. 22. old. 101 Jerome Bruner: Az oktatás folyamata. Tankönyvkiadó, Bp., 1968. 24-25., 35., 54. old.; uő: Új utak az oktatás elméletéhez. Gondolat, Bp., 1974. 40. és 149. old. 11 ■ Ahogy azt egy instrukciókövetéssel kapcsolatos kísérlet kapcsán - húsz évvel korábban megelőlegezve a Valóságos elmék egyik gondolati vezérfonalát - megfogalmazza: „a nyelv behatolása a megismerés folyamatába a leghatékonyabb eszközünk a világ megváltoztatására, állapotának új kombinációk által a lehetőségek irányában való átalakítására.” Új utak az oktatás elméletéhez, 160. old. 12 ■ Jerome Bruner: A tudomány narratívumai. In: Az oktatás kultúrája. 13 ■ Uo., 118. old. Michael Cole is bírálja Bruner and Hibridity (2000) c. írásában (http://bhc.ucsd.edu/People/MCole/brunerapa.html) Bruner változó (vagy éppenséggel változatos) hibriditás fogalmait, hiszen hol „kevert" fajtákról beszél, hol pedig a „tiszta" fajták egymásmellettiségével magyarázza a hibriditást. 14 ■ A következő, a Lehetséges várak c. esszében is tudománytörténetileg megkérdőjelezhetően viszonyítja egymáshoz a paradigmatikus és narratív módok intézményes nyelvhasználati konvencióiként is értelmezhető bölcsészet- és természettudományokat. „Az eddigi számvetésből úgy tűnik, hogy a természettudományok és a bölcsészettudományok közös pontban gyökereznek, és csak módszereik ágaznak szét, ám szerintem ez az elképzelés figyelmen kívül hagy egy igen fontos különbséget. [...] A természettudomány olyan világ megalkotását végzi, amely az emberi interakciók és körülmények változásai ellenére is állandó marad. [...] Másrészt a bölcsész főként azzal foglalkozik, hogy hogyan változik a világ a megfigyelő pozíciójának és nézetének változásával." (49. old.) 15 ■ Hayden White: A történelem terhe. Osiris-Gond, Bp., 1998. 16 ■ Douwe Draaisma: A metaforamasina: Az emlékezet egyik lehetséges története. Typotex, Bp., 2002. 17 ■ Wilhelm Dilthey: Vázlatok a történelmi ész kritikájához. In: Bacsó Béla (szerk.): Filozófiai hermeneutika. Filozófiai Figyelő, Bp., 1990.; Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. Gondolat, Bp., 1971.; Frederic Bartlett: Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Gondolat, Bp., 1985.; történeti áttekintés: Pléh Csaba: A lélektan története. Osiris, Bp., 2000.