BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 19. (2007)
2007 / 1. szám - LEVELEZÉS - Erős Vilmos: Verbiage - sorvezetővel
LEVELEZÉS nak valóban jelentést konstituáló értelme van, azt világosan bizonyítja Szabó István és Szekfű Gyula 1213 szinte ugyanazon időben készült tanulmánya a nemzetiségi problematikáról. Ön, Dániel, Szekfűét egyáltalán meg sem említi (alig merem kérdezni: nem ismeri?), pedig - s ez az én értelmezésem - Szabó asszimilációs tanulmánya ezzel antitetikusan kapja meg az „értelmét” (vö. a német Sinn). Szekfű ugyanis a politikai nemzet mentén haladva (s mindenfajta népi, népiségi felfogástól magát számtalanszor és deklaratíve elhatárolva) azt szögezi le, hogy a magyarság alapjában történeti egység,14 s kialakulásában fő szerepe a lelki-tudatikulturális tényezőknek van. Alapvető ikonja ezért például Szent István, aki az idegenek befogadására és velük szemben toleranciára ösztönöz, s az egész folyamat betetőzése az Eötvös-Deák-féle politikai nemzet fogalma, amivel szinte százszázalékosan azonosítja magát. Szabó István ezzel szemben (most az mindegy, hogy mennyire - szerintem eléggé - tudatosan) A magyar asszimiláció című tanulmányában, de számos egyéb korabeli írásában is, a népi, etnikai nemzet nyomvonalán haladva bizonyítja szüntelen: a magyarság etnikai egysége már a honfoglalás idején is kialakult, s ez alapjában későbbi története során (bár történtek kisebb-nagyobb változások) nem változott, illetve amikor igen (a XIX. században), akkor ezt negatívan ítéli meg.15 Kétszeresen is aláhúznám azonban, hogy nem az igazság kiosztásának szándéka vezérelt, ezért tökéletesen hamis az a beállítása, Dániel, mintha én Szabó népi/etnikai nemzet fogalmát azonosítanám a vérségi, tehát faji nemzet fogalmával, így könnyű lenne őt nemes egyszerűséggel lefasisztázni, s az igazságot Szekfűnek(Szekfűéknek16) ajándékozni, ezért mondom azt, hogy - más műveket (tehát valóban a kontextust) is figyelembe véve - Szabó (és persze Mályusz) népi nemzet fogalmának a Szekfűékénél erősebb szociális aspektusa is van. Illetve, hogy például historiográfiai szempontból (amit Ön, Dániel észre sem vesz) is van ennek hozadéka, amennyiben a társadalomtörténeti megközelítést (ami mind nála, mind Mályusznál erősebb, mint Szekfűéknél) valamiféle előremutató dolognak tekintjük.17 Még egyszer hangsúlyozni szeretném: mindez csak részeredmény, még számos kérdés - természetesen - további tisztázásra szorul,18 de amit leírtam, azt dokumentumokkal támasztottam alá (ezért közöltem és rekonstruáltam az egész szöveget.) De mit teszel Ön, Dániel? Először is kitanít Koselleckből, ami viszont láthatóan azon áll, hogy bizonyítani próbáljuk-e a politikai nemzet népi nemzet dichotómiát. Másodszor rám süti, hogy én a történetírás retorikus elemeit, retorikusságát valamiféle „rossz, megengedhetetlen dolognak” gondolom,19 sőt még majdnem Hayden White-tól is eltilt. De bizonyítékot, érvet nem hoz arra, hogy én „ilyesformán” gondolkodom 12 ■ Vö. Erős 2006. 13 ■ Vö. Szekfű Gyula: A nemzetiségi kérdés rövid története. In: uő: Állam és nemzet. Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről. Magyar Szemle Társaság, Bp., 1942. 85-177. old. Újból megjelent in: Szekfű Gyula: Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok. Szerk. Erős Vilmos. Osiris, Bp., 2002. 476-546. old. 14 ■ Megjegyzem, ez a felfogás Szekfűnél már a húszas évek elején is megjelenik. Vö. Szekfű Gyula: Történetpolitikai tanulmányok. Magyar Irodalmi Társaság, Bp., 1924. (A Napkelet Könyvtára 3. szám) 15 ■ Tehát a magyarság alapvetően nem történeti, hanem etnikai egység. 16 ■ Pl. Deér József is ehhez a körhöz sorolható. Róla legújabban vö. Capitulum 11. Deér József emlékezete. Tanulmányok Deér József (1905-1972) professzor születésének centenáriumára. Szerk. Koszta László. JATE Press, Szeged, 2006. 17 ■ Hozzá szeretném tenni, hogy itt pedig nem Mályuszéknak ajándékoznám oda az igazságot. Szerintem ugyanis alapvető félreértés az a - Gyáni Gábornál is megfigyelhető konstrukció, mintha Szekfűék alapvetően hagyományos állam- és politikatörténetet művelnének. Szerintem az ő szellemtörténeti pozíciójuk is mindennek magas fokú meghaladása, legfeljebb inkább a magas kultúrára összpontosít, irodalmiasabb s kissé talán esztéticista is. Ebből viszont az is egyértelmű, hogy semmi köze valaminő etnikai fundamentalizmushoz (miként ezt Miskolczy Ambrus állítja), mint ahogy alapvetően Mályusz és Szabó István törekvéseinek sem. Az egész problémához vö. még: Erős Vilmos: Látomás és indulat a szektológiában [nem szekfológiában]. (Válasz Miskolczy Ambrusnak.) Aetas, 2004. XIX. évf., 3-4. szám, 312-321. old. 18 ■ Pl. Hóman Bálint vagy az említett Deér József szerepe a diskurzusban. 19 ■ Jöhet Arany János, gondolja a fene. 20 ■ Nem sok ez egy kicsit a lojalitásból? erről, úgyhogy joggal kérdezem: ezt melyik ujjából szopta? (Ha esetleg valamely vidéki egyetem provinciális légkörével akar azonosítani, ahol ilyesmiről, mint retorika, narratíva, „close reading” vagy éppen White, mit sem akarnak tudni - kollégáim között persze fölös számmal vannak ilyenek -, szeretném értesíteni, hogy én nem Debrecenben lakom.) Harmadrészt - s ezt kifejezetten ízléstelennek tartom - megvédi a cikke írására megbízást adó Gyáni Gábort, a BUKSZ szerkesztőjét,20 mondván, hogy ő nem kívánja az „objektivitás mércéjének” beállítani Szabó munkáit, csupán azt értékeli, hogy „megnyitotta az utat az asszimiláció társadalomtörténeti tárgyalása előtt” (229. old.). Amivel persze azt kívánja mondani (jöhet a „close reading”), hogy az alapvetően állami és politikai-ideologikus szempontokat érvényesítő Szekfűvel szemben Szabó társadalomtörténeti, tehát dezideologizáló és előremutató irányba mutat. (Ezzel szemben mondom én, hogy retorika ez is, az is, s ha Szekfűnél rá lehet mutatni az ideologikus elemekre, rá lehet mutatni Szabónál is.) Negyedszer és legfőképpen, kitalál egy történetet arról, hogy Szabó tanulmányában tulajdonképpen a Mályusz-féle népiségtörténet „érvényességét teszteli”. Ezt - az Ön elbeszélése alapján - olyanféleképpen kell érteni, Szabó majdhogynem eleve eldöntötte, hogy kudarc esetén (ami, mint előre látható volt, be is következett) egy életre felfüggeszti a népiségtörténeti irányban való tapogatózást. Ez a kudarc azután Ön szerint be is következett, tekintve, hogy a XIX. századi asszimiláció rádöbbenti: a vérségi és tudati nemzet végképp elválik egymástól, „a mai magyarok már lényegileg különböznek az egykori magyaroktól”, tehát Mályusz alapján (!?) már nem lehet magyar történetet írni. „Az eredmény Szabó számára kétségkívül csalódás - írja Ön (vö. 230. old.) noha többnyire nem volt jelentékeny a beolvadás, de egy ponton, a városi asszimilációban mégis visszafordíthatatlanul elválik egymástól a tudati és vérségi nemzet. Ebből pedig az következik, hogy többé nem lehet azzal próbálkozni, hogy a népiségtörténeti paradigma mentén .