BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)
2010 / 1. szám - SZEMLE - Milbacher Róbert: Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz
BUKSZ 2010 idő alatt) a saját világát. Minderről persze tudjuk, nem így történt, erről a Kerényi-könyv azon passzusai is ékesen tanúskodnak, amelyek Petőfi és a forradalmi ifjak 1848 májusától kezdődő, fokozatos háttérbe szorulásáról szólnak. A nemzeti emlékezetben Magyarország átalakítása mégis a márciusi „forradalomhoz”, az pedig evidensen Petőfihez kapcsolódik, holott a feudális rendszer átalakítása a korabeli Magyarországon törvényekkel, parlamentáris alapon történt. Forradalomról, vagyis a törvényesség és jogfolytonosság megbomlásáról legfeljebb a Lamberg felkoncolása utáni időszakban lehet beszélni, a törvényes kormány mindaddig megpróbálta fenntartani az igen törékeny egyensúlyi viszonyt az udvarral. Ennek fényében lehetséges olyan álláspont, amely szerint a pesti ifjak mint forrófejű szélsőségesek háttérbe szorítására éppen azért volt szükség 1848 nyarán, hogy a forradalomnak (amely a kortársak szemében egyenlő volt a törvénytelenséggel és káosszal) még csak az árnyéka se vetődjék a békés átalakulás folyamatára. Minderre mondható, hogy ugyanakkor minden úgy alakult, ahogyan Petőfi előre látta. Itt újabb fontos narratíváról, tudniillik a látnokság és a mindentudás narratívájáról kell szót ejtenünk. A közösségi emlékezet számára nyilván fontos mitologéma Petőfi jóslatainak (halála, Júlia hűtlensége stb.) igazolódása. Természetesen Kerényi mindent megtesz, hogy ennek a legendának misztikusmitikus ködét eloszlassa, ugyanakkor - és talán ez az egyetlen kritikai észrevételem munkájával kapcsolatban, hiszen elfogultsága szemmel látható ellentétben áll pozitivista törekvéseivel - annyira erősen magáévá teszi Petőfi nézőpontját, hogy talán szándékolatlanul, de mégiscsak apologetikusan érvel Petőfi mellett, amikor kortársaihoz fűződő viszonyát elemzi. Köztudott, hogy Petőfinek igen sok és heves vitája volt az irodalmi ellentáborral, idősebb írókkal (Garay), pályatársakkal (például Tompával), tábornokokkal stb. Kerényi szerint a vitákban Petőfinek mindig igaza volt, ugyanis a jövő valahogyan mindig igazolta álláspontját, vagy pedig költői mivolta felmentette bizonyos szabályok betartása alól (1. a katonai fegyelemsértés eseteit). Szép példa erre Kerényinek a Vörösmarty-afférhoz fűzött kommentárja. A két költő az 1848. augusztusi hadügyi szavazás miatt veszett össze, illetőleg Petőfi sérelmezte Vörösmarty álláspontját, és megírta az apagyilkosságként értelmezhető Vörösmartyhoz című versét. A kialakult hírlapi polémiában Vörösmarty kifejtette, hogy az adott körülmények között miért döntött úgy, ahogy döntött, amit Petőfi nem fogadott el. Kerényi idézi Vörösmartyt válaszát, amelynek utolsó mondata így hangzik: „Az idő ítélni fog köztünk”, majd a következőket teszi hozzá: „Alighanem Vörösmarty sem gondolta volna, hogy ez milyen hamar bekövetkezik. Augusztus 27-én az osztrák kormány ugyanis úgy foglalt állást, hogy a Pragmatica Sanctio összeegyeztethetetlen az 1848: III. tc.-kel, amit augusztus 31-én királyi emlékirat adott a magyar országgyűlés tudtára. Egy hét sem kellett hozzá, hogy a gondosan kitaktikázott kompromisszum mit se érjen a politikai gyakorlatban.” (406. old.) Kerényi tehát, aki tűzzel-vassal próbálja irtani a Petőfit övező legendákat, itt fenntartja a politikai éleslátás vélelmén keresztül a mindentudás és a meg nem értettség kultikus mitologémáját. Kerényi monográfiájában hőse és annak életműve természetesen a korszak kulminációjaként artikulálódik, vagyis az addigi különféle (irodalmi, filozófiai, társadalmi) folyamatok kiteljesedéseként, betetőzéseként, s mint ilyen természetszerűleg kitüntetett figyelmet érdemel. Magam ezzel kapcsolatban szkeptikus volnék, mert bár vitathatatlan, hogy Petőfi életművében minden jelen van, ami a XIX. század első felét foglalkoztatta, csakhogy sok esetben nagyon is Petőfi szűrőjén átszűrt (sokszor a felismerhetetlenségig átpasszírozott) formában szembesülhetünk ezekkel a jelenségekkel, problémákkal. Mindez annak köszönhető, hogy Petőfi olyan - viccs értelemben vett - „erős költőként” lép fel, akinek feltétlenül újra kell alapítania az irodalmat, ám ez - éppen a behatárolt időkeret, az anyag természete és a szerző kompetenciájának korlátai miatt - nem minden esetben jár sikerrel. Érdemes lenne Petőfi költészetét egyrészről folyamatos - bloomi értelemben vett - félreolvasásként is szemügyre venni, amely - minthogy a kánonformáló szerepe vitathatatlan - a magyar irodalmi gondolkodás néhány különös szerkezeti sajátságára is felhívhatja a figyelmet. Hadd szemléltessem ezt egy példával. A János vitéz második felének romantikus kereséstörténete népies kontextusban fogalmazza újra a Vörösmartyhoz (különösen a kiseposzok filozófiájához) kapcsolható guest-problematikát. Vörösmartynál a kereső hős - lévén az abszolútum, a cél stb. természeténél fogva befogadhatatlan, elérhetetlen - sohasem ér célba, a keresés - amely ráadásul mindig nemzeti következményekkel jár - maga válik az emberi létezés metaforájává. (Vörösmartynál az egyetemes emberi és a nemzeti még összeegyeztethető volt, ám a későbbi hagyomány - nem utolsósorban Petőfinek köszönhetően - ezt tökéletesen figyelmen kívül hagyja.) Ezzel szemben a János vitéz hőse megérkezik Tündérországba, megtalálja keresésének tárgyát. Ennek kétféle következménye lehet a magyar irodalmi tudatra nézvést: egyrészt a romantika fogalma nálunk nem a Vörösmartyféle, végtelenre irányuló, filozofikus hagyományra alapozódik, hanem inkább a Petőfi szövegéből kiolvasott édesbús biedermeier idillre. A másik következmény némileg érdekesebb, ugyanis - ahogyan Harmos Sándor nyomán Kerényi maga is megjegyzi (147. old.) - Tündérország leírásának Homérosz-reminiszcenciái a népi idillt és a naiv antik görögség toposzát egyesítik, vagyis a romantikus keresés azért érhet véget, mert a népiesség mintegy okafogyottá teszi a schilleri szentimentális antropológiát, és újra visszanyerhetőnek mutatja az antik görögség világának naivitását. A népi tudat ily módon a világ harmonikus megélésének záloga, illetőleg egyetlen lehetősége, ami már önmagában is legitimálja a nép felszabadításának kulturális, később pedig politikai programját. Petőfi figurája és életműve tehát olyan mítosz újraéledéseként és programszerű kifejtéseként körvonalazódik a magyar kulturális emlékezetben, amely a harmonikus emberi létezés