BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)

2010 / 1. szám - SZEMLE - Milbacher Róbert: Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz

BUKSZ 2010 sokszínű áttekintést a magyaror­szági helyzetről. A szerzők többsé­ge nemzetközileg is ismert kutató, az ő nevükhöz fűződik a vonatkozó hazai szakirodalom jelentős része. A fejezetek többsége ún. mikroszintű empirikus vizsgálatokon alapul, és figyelembe veszi a rejtett gazdaság sokrétűségét és az egyéni attitűdöket, viszont nemzetközi összehasonlítás­ra kevéssé alkalmas. Ám a kiadvány elsődleges célja a hazai döntéshoza­tal segítése volt, amelyben a nem­zetközi kitekintésnél lényegesebb az árnyalt tényfeltárás. A tanulmányok azonban bátran ajánlhatók minden közpénzügyi, közpolitikai érdeklődé­sű olvasónak, hiszen tárgyuk olyan „össznépi” játék, amelynek következ­ményeit - a hiányzó adóforintok, az átfogó bizalmatlanság és a közszolgál­tatások hiányosságai - mindannyian tapasztaljuk. Habár a szerzők közgaz­daságtani módszertant és szókészle­tet használnak, a fejezetek többsége ilyesfajta előképzettség nélkül, akár egy „fehér” - számlát adó­­ kávéház­ban is élvezetes olvasmány. LELKES ORSOLYA Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete KRITIKAI ÉLETRAJZ Osiris Kiadó, Bp., 2008. 540 old., 4500 Ft (Osiris monográfiák) Margócsy István Kerényi Ferenc halálára írott nekrológjában emléke­zik meg arról, hogy Kerényi gyakran emlegette neki: Petőfi életének mind­össze nyolc napjáról nincs tudomá­sa. Aki végigolvassa Kerényi alább recenzeálandó Petőfi-monográfiáját, megbizonyosodhat róla, hogy ez a kijelentés egyáltalán nem túlzás: azon a bizonyos nyolc napon kívül a szer­ző valóban mindent tudott, ami csak tudható Petőfi Sándorról. Mindig is csodáltam azokat a kutatókat (azt hiszem, ők nevezhetők igazi tudósok­nak), akik olyan mennyiségű tudást halmoztak fel egy-egy szerzővel vagy korszakkal kapcsolatban, hogy szinte személyes tanúságtételként adhatnak számot vizsgálódásuk tárgyáról. Ha valaki, hát Kerényi Ferenc ilyen tudós volt. Sajnos így, múlt időben. Kerényi Petőfi­ könyvének egyik erénye, hogy az ábrázolás széles kon­textusában nem pusztán a kor iro­dalmi életéről kapunk képet, hanem - többek között - a mészárszékek bérlésének korabeli szokásrendjétől (Petőfi apja kapcsán) a kor szexuá­lis erkölcsösségének ingerküszöbéig (Petőfi kalandja a Teleki-kastélyban) szinte mindenről, ami Petőfivel kap­csolatba hozható. A szerző levéltári kutatásokon alapuló társadalomtör­téneti tájékozottsága olyan mikro-, mentalitás- és társadalomtörténeti szemléletet tesz lehetővé, amely nem csupán a nemzeti nagy elbeszélés keretében teszi megközelíthetővé a kor jelenségeit. Ezzel tudja elejét ven­ni a szinte kikerülhetetlen ideologi­­kusságnak és kultikus viszonyulásnak.­­Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha e törekvés egyik legkiválóbb ered­ményének Szilágyi Márton Lisznyai Kálmán. Egy 19. századi írói életpá­lya társadalomtörténeti tanulságai című könyvét [Argumentum, Bp., 2001.] tartom.) Nem véletlen tehát Kerényi Petőfi­ monográfiájának legfőbb célja: „elsőrendű feladatunknak tekintettük, hogy a költő alakját és életművét meg­szabadítsuk azoktól az ideologikus és kultikus legendáktól, kisajátításoktól, félremagyarázásoktól, amelyek az elmúlt másfél évszázad alatt rátapad­tak.” (9. old.) Ennek fényében nyeri el értelmét a könyv alcímében megjelölt műfaji kategória: „kritikai életrajz”. A „meg­tisztítás” logikája természetesen szá­mos ismeretelméleti és módszertani problémát vet föl, ám ez esetben elte­kintek előszámlálásuktól, elfogadva a Kerényi által követett, jó értelemben pozitivista tudáseszmény relevanciá­ját. Az alábbiakban ugyanis nem az elméleti és metodológiai kérdések érdekelnek, hanem az, milyen Petőfi­­kép rajzolódik az olvasó elé a könyv olvasása után. Az a sejtésem ugyanis - szemben néhány kritikus állításával -, hogy itt annak ellenére sem vadonatúj Petőfivel szembesülünk, hogy Keré­nyi megnyugtatóan megválaszolta a Petőfi-filológia számos, eddig ideo­lógiai és kultikus elfogultságok miatt tisztázhatatlan kérdését. Magam ezt a művet - osztva az eddigi kritikák értékelését - olyan csúcsteljesítmény­nek tekintem, amely mint ilyen foly­­tathatatlan betetőzése a Petőfi-kutatás pozitivista filológián alapuló irányá­nak, s egyben kritikus összegzője és szintetizálója az irodalomtörténeti hagyományban többé-kevésbé meg­formált Petőfi-képnek. Olyan szinté­zis, amely egyszerre folytat bizonyos kutatási hagyományokat, és reflektál rájuk, így adódhat az a helyzet, hogy miközben egy jól ismert Petőfi-port­­réval találkozhatunk a könyv olvasása során, ennek folyamatos korrekciójá­val, véglegesnek tűnő helyretételével is szembesülhetünk. Ebben a tekintet­ben a könyv olyan „hiteles hely” lehet a további Petőfi-kutatásban, amely mindig biztos referenciaként igazíthat el tudóst, tanárt és minden érdek­lődőt, ha valamiféle kétsége támad Petőfivel kapcsolatban. Amennyiben a monográfia összeg­zése bizonyos kutatói kérdésfel­tevéseknek, annyiban le is zárja a felmerülő kérdésekre adható válaszok körét. Immár arra kell válaszolni, milyen teendők maradnak ezek után a Petőfi-kutatásban. Igaz, maga a szerző a könyv végén Petőfi halálával kapcsolatban jelzi azokat a tenniva­lókat, amelyek a kutatás előtt állnak (jórészt a sírok feltárására célozva): „mivel írásos fonások csak véletlenül bukkanhatnak föl a jövőben [...], a legendák foszlatása érdekében is cél­szerű természettudományos, »kemény« módszerekhez folyamodni.” (467. old.) Ami a forrásokat illeti, általában is elmondható, hogy perdöntő írásos forrás nem nagyon kerülhet elő (bár az Ibolyák kötet felbukkanása a közel­múltban ebben is elbizonytalaníthat bennünket), hiszen Petőfi a legalapo­sabban dokumentált költője a magyar irodalomnak. Vagyis a kései kutatóra nyilván a Kerényi által letisztogatott anyag újraértelmezése várhat csupán, példának okáért Petőfi kultuszának további kutatása, kanonizációjának új értelmezése. Ám az bizonyos, hogy egy ilyen hiteles referenciával a háttérben új nézőpontok nyerhetők a további vizsgálatok számára. Nincs tehát még egy olyan szerzője irodalmunknak, akinek életútját olyan

Next