BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)
2010 / 1. szám - SZEMLE - Milbacher Róbert: Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz
BUKSZ 2010 sokszínű áttekintést a magyarországi helyzetről. A szerzők többsége nemzetközileg is ismert kutató, az ő nevükhöz fűződik a vonatkozó hazai szakirodalom jelentős része. A fejezetek többsége ún. mikroszintű empirikus vizsgálatokon alapul, és figyelembe veszi a rejtett gazdaság sokrétűségét és az egyéni attitűdöket, viszont nemzetközi összehasonlításra kevéssé alkalmas. Ám a kiadvány elsődleges célja a hazai döntéshozatal segítése volt, amelyben a nemzetközi kitekintésnél lényegesebb az árnyalt tényfeltárás. A tanulmányok azonban bátran ajánlhatók minden közpénzügyi, közpolitikai érdeklődésű olvasónak, hiszen tárgyuk olyan „össznépi” játék, amelynek következményeit - a hiányzó adóforintok, az átfogó bizalmatlanság és a közszolgáltatások hiányosságai - mindannyian tapasztaljuk. Habár a szerzők közgazdaságtani módszertant és szókészletet használnak, a fejezetek többsége ilyesfajta előképzettség nélkül, akár egy „fehér” - számlát adó kávéházban is élvezetes olvasmány. LELKES ORSOLYA Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete KRITIKAI ÉLETRAJZ Osiris Kiadó, Bp., 2008. 540 old., 4500 Ft (Osiris monográfiák) Margócsy István Kerényi Ferenc halálára írott nekrológjában emlékezik meg arról, hogy Kerényi gyakran emlegette neki: Petőfi életének mindössze nyolc napjáról nincs tudomása. Aki végigolvassa Kerényi alább recenzeálandó Petőfi-monográfiáját, megbizonyosodhat róla, hogy ez a kijelentés egyáltalán nem túlzás: azon a bizonyos nyolc napon kívül a szerző valóban mindent tudott, ami csak tudható Petőfi Sándorról. Mindig is csodáltam azokat a kutatókat (azt hiszem, ők nevezhetők igazi tudósoknak), akik olyan mennyiségű tudást halmoztak fel egy-egy szerzővel vagy korszakkal kapcsolatban, hogy szinte személyes tanúságtételként adhatnak számot vizsgálódásuk tárgyáról. Ha valaki, hát Kerényi Ferenc ilyen tudós volt. Sajnos így, múlt időben. Kerényi Petőfi könyvének egyik erénye, hogy az ábrázolás széles kontextusában nem pusztán a kor irodalmi életéről kapunk képet, hanem - többek között - a mészárszékek bérlésének korabeli szokásrendjétől (Petőfi apja kapcsán) a kor szexuális erkölcsösségének ingerküszöbéig (Petőfi kalandja a Teleki-kastélyban) szinte mindenről, ami Petőfivel kapcsolatba hozható. A szerző levéltári kutatásokon alapuló társadalomtörténeti tájékozottsága olyan mikro-, mentalitás- és társadalomtörténeti szemléletet tesz lehetővé, amely nem csupán a nemzeti nagy elbeszélés keretében teszi megközelíthetővé a kor jelenségeit. Ezzel tudja elejét venni a szinte kikerülhetetlen ideologikusságnak és kultikus viszonyulásnak.Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha e törekvés egyik legkiválóbb eredményének Szilágyi Márton Lisznyai Kálmán. Egy 19. századi írói életpálya társadalomtörténeti tanulságai című könyvét [Argumentum, Bp., 2001.] tartom.) Nem véletlen tehát Kerényi Petőfi monográfiájának legfőbb célja: „elsőrendű feladatunknak tekintettük, hogy a költő alakját és életművét megszabadítsuk azoktól az ideologikus és kultikus legendáktól, kisajátításoktól, félremagyarázásoktól, amelyek az elmúlt másfél évszázad alatt rátapadtak.” (9. old.) Ennek fényében nyeri el értelmét a könyv alcímében megjelölt műfaji kategória: „kritikai életrajz”. A „megtisztítás” logikája természetesen számos ismeretelméleti és módszertani problémát vet föl, ám ez esetben eltekintek előszámlálásuktól, elfogadva a Kerényi által követett, jó értelemben pozitivista tudáseszmény relevanciáját. Az alábbiakban ugyanis nem az elméleti és metodológiai kérdések érdekelnek, hanem az, milyen Petőfikép rajzolódik az olvasó elé a könyv olvasása után. Az a sejtésem ugyanis - szemben néhány kritikus állításával -, hogy itt annak ellenére sem vadonatúj Petőfivel szembesülünk, hogy Kerényi megnyugtatóan megválaszolta a Petőfi-filológia számos, eddig ideológiai és kultikus elfogultságok miatt tisztázhatatlan kérdését. Magam ezt a művet - osztva az eddigi kritikák értékelését - olyan csúcsteljesítménynek tekintem, amely mint ilyen folytathatatlan betetőzése a Petőfi-kutatás pozitivista filológián alapuló irányának, s egyben kritikus összegzője és szintetizálója az irodalomtörténeti hagyományban többé-kevésbé megformált Petőfi-képnek. Olyan szintézis, amely egyszerre folytat bizonyos kutatási hagyományokat, és reflektál rájuk, így adódhat az a helyzet, hogy miközben egy jól ismert Petőfi-portréval találkozhatunk a könyv olvasása során, ennek folyamatos korrekciójával, véglegesnek tűnő helyretételével is szembesülhetünk. Ebben a tekintetben a könyv olyan „hiteles hely” lehet a további Petőfi-kutatásban, amely mindig biztos referenciaként igazíthat el tudóst, tanárt és minden érdeklődőt, ha valamiféle kétsége támad Petőfivel kapcsolatban. Amennyiben a monográfia összegzése bizonyos kutatói kérdésfeltevéseknek, annyiban le is zárja a felmerülő kérdésekre adható válaszok körét. Immár arra kell válaszolni, milyen teendők maradnak ezek után a Petőfi-kutatásban. Igaz, maga a szerző a könyv végén Petőfi halálával kapcsolatban jelzi azokat a tennivalókat, amelyek a kutatás előtt állnak (jórészt a sírok feltárására célozva): „mivel írásos fonások csak véletlenül bukkanhatnak föl a jövőben [...], a legendák foszlatása érdekében is célszerű természettudományos, »kemény« módszerekhez folyamodni.” (467. old.) Ami a forrásokat illeti, általában is elmondható, hogy perdöntő írásos forrás nem nagyon kerülhet elő (bár az Ibolyák kötet felbukkanása a közelmúltban ebben is elbizonytalaníthat bennünket), hiszen Petőfi a legalaposabban dokumentált költője a magyar irodalomnak. Vagyis a kései kutatóra nyilván a Kerényi által letisztogatott anyag újraértelmezése várhat csupán, példának okáért Petőfi kultuszának további kutatása, kanonizációjának új értelmezése. Ám az bizonyos, hogy egy ilyen hiteles referenciával a háttérben új nézőpontok nyerhetők a további vizsgálatok számára. Nincs tehát még egy olyan szerzője irodalmunknak, akinek életútját olyan