BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)

2010 / 2. szám - PROBLÉMA - Bolgár Dániel: Volt-e vagy sem? Traumatikus történés és történeti elbeszélés

lufiakkal és az identitásukat veszélyeztető, vagyis trau­­matikus történéssel nincs semmilyen összefüggésben. A stúdióban ülők elbóbiskolnak, egyetlen telefonáló sem jelentkezik, az öregúr monologizál, a műsor una­lomba fullad. Azaz a mimetikus kísérlet kudarcot vall, a valóságból nem fejült ki semmiféle jelentés. A tanár nem tudja, mi történt, de ahhoz, ami állí­tólag történt, jelentést fundál ki - ez minden törté­netíró gyakorlata. Piscoci úr tudja, mi történt, de nem eszel ki semmit, csak elénk tárja a történéseket a maguk valójában - ez a legtöbb történetíró, jelesül a realista előfeltevésekkel dolgozók nem reális önképe. A műsorvezető viszont csakis a történésnek a közös­ség jelenére gyakorolt hatása felől hajlandó olvasni a múltat - így gondolják el magukat a történészek olyankor, amikor a mesterségükből fakadó társadal­mi felelősségre és az abból adódó nélkülözhetetlensé­gükre hivatkoznak. A filmes fikcióban szépen elválik egymástól e három történészi szerep, amelyek párbeszéde vagy inkább párbeszédre képtelensége alkalmatlannak bizonyul a trauma feldolgozására. A valóságban azon­ban, főképp XX. századi események kapcsán, e három funkciót igen gyakran egyszerre óhajtja betölteni a historikus. Vajon nem fikciós körülmények között is akadályozzák egymás érvényesülését ezek a szerep­­felfogások? Milyen következményekkel jár a történel­mi elbeszélésre nézve, ha a történész magára vállalja a trauma feldolgozásának vagy legalább a feldolgozás kikényszerítésének terhét? A TRAUMA REPREZENTÁLÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI Szerencsére nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, amikor ezeket a kérdéseket fogalmazzuk meg. Rég­óta folyik polémia a traumatikus történések, minde­nekelőtt a holokauszt és a történelmi reprezentáció viszonyáról.­ Bátran kijelenthető, hogy a holokauszt manapság kitüntetett terepe a történelemelméleti fej­lemények tesztelésének. Nem mondanám most fel, miért kapott Hayden White narrativista történelem­elmélete főszerepet ebben a vitában,s csak rögzítem, mire jut végül White: a XX. századi traumatikus ese­ményeket a hagyományos történetírói eljárásokkal nem sikerül cselekményesíteni. A XX. századi tapasz­talat XX. századi írásmódot kíván, mert ezek az eljárá­sok a reprezentáció korlátaira irányítják a figyelmet, és épp ez a modern események lényege: olyasmik, amik korábban elképzelhetetlenek voltak, vagyis hiteltele­­nítik azt az elképzelést, hogy a történelem probléma­­mentesen elbeszélhető, szakadatlan folyamat. White egyik írásában Barthes-ra hivatkozva az intranzitív (mediáns) írásmódot ajánlja a történészek figyelmé­be,­ másutt pedig arra jut, hogy minden modern és posztmodern írástechnika megfelel a célra.­ Vegyük észre, hogy White nem egészen úgy képze­li el a traumatikus történéssel foglalkozó történészt, mint amilyenek a vaslusi tévéstúdióban ülők voltak. Ő úgy gondolja el a historikust, mint akinek az a cél­ja, hogy a traumatikust traumatikusként legyen képes ábrázolni (pontosabban traumatikusként legyen kép­telen ábrázolni), míg a - mondjuk így - Iderescuiánus történetíró törekvése az, hogy a traumatikust mint traumatikust eltörölje. White-nál a trauma a törté­nelmi narratívához képest külsődleges tényező: a tra­umával az ő gondolatmenetében csak az elbeszélésen kívül történik ez vagy az; a Jderescu-típusú történész­nél viszont az elbeszélés során. Az egyik történet a traumáról szól, a másikban a traumával történik vala­mi. Az egyik csak meg akarja mutatni, a másik meg is akarja szüntetni. A trauma feldolgozását célzó tör­téneti elbeszélés cselekményébe tehát a trauma befu­­rakszik, és - előre bocsátom - mindent összezavar. Egyik - eredetileg a New York Review of Books­­ban megjelent - esszéjében, a geertzi sűrű leírás módszerével történeti anyagon végzett kísérleteiről ismert. Robert Darnton egész irányzatot kreál a tde­rescuiánus ambíciójú munkákból, melyet hol inci­denstörténet, hol incidenselemzés néven ünnepel, és úgy gondolja, hogy e munkák közül a legfontosabb Jan Gross Szomszédok: A jedwabnei zsidók kiirtása című könyve, amely most elemzésem középpontjá­ban áll.10­1 Darnton abból indul ki, hogy a történelmi traumák történettudományos feldolgozására jelenté­keny olvasói igény mutatkozik, amelyet egyre több történész úgy igyekszik kielégíteni, hogy „egyszerre két regiszterben dolgozik”, egyfelől igen meggyőző . ■ Ezt összefoglalja Gyáni Gábor: A 20. század mint emléke­zeti „esemény”. Forrás, 41 (2009), 7-8. szám, 6-13. old. 5 ■ Erre lásd Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Osiris, Bp., 1995.; Saul Friedlander (ed.): Probing the Limits of Representation. Nazism and the „Final Solution". Harvard Univer­sity Press, Cambridge, Massachusetts-London, 1992.; Kisantal: /'. m. és,,... egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehet elmon­dani?" Az ábrázolásmód mint történelemkoncepció a holokauszt­­irodalomban. University of Jyväskylä, Jyväskylä, 2006.­­ ■ Hayden White: A történelmi cselekményesítés és az igaz­ság problémája. Ford. John Éva. In: uő: A történelem terhe. Szerk. Braun Róbert. Osiris, Bp., 1997. 251-278. old.­­ ■ Hayden White: A modern esemény. Ford. Scheibner Tamás. In: Kisantal Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. L'Harmattan- Atelier, Bp., 2003. 265-286. old. 8 ■ Robert Darnton: Egyik este. Ford. Baticz Attila. BUKSZ, 16 (2004), 3. szám, 282-287. old. 9 ■ Lásd Robert Darnton: Lúdanyó meséi és más tanulmá­nyok. Ford. Merényi Ágnes. General Press, Bp., [2010]. 10 ■ Jan T. Gross: Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása. Új Mandátum - Max Weber Alapítvány, Bp., 2004. 11 ■ Felmerül a kérdés, hogy vajon miért beszél Darnton - és fordítója - incidensekről események helyett. Mivel Darnton az incidenselemzést a régi vágású eseménytörténet és a struktú­rákra tekintő társadalomtudományos történetírás közé helye­zi (vö. Egyik este, 282-283. old.), feltehető, hogy az esemény fogalmának történettudományos jelentését sokáig meghatáro­zó, Seignobos, Simiand és más urak közötti századfordulós vita kontextusából igyekszik kiszakítani az újonnan „felfedezett” irányzatot, ezért alkalmazza az incidens kifejezést. Az előbbi vitapartner a nemzeti politikatörténet-írás álláspontját alapoz­ta meg, amely történelmi eseményként mindenekelőtt a nagy férfiak nagy tetteit ismeri el mindmáig, az utóbbi a tudomá­nyos vizsgálódásra méltatlan esetlegest, véletlenszerűt, pil­lanatnyit értette eseményen, és a mozdulatlan struktúrával állította szembe, amivel a társadalomtörténeti látásmódot, az An­nales programját előlegezte meg.­­ A vitáról I. Frangois Simland: Történeti módszer és társadalomtudomány. Kritikai tanulmány

Next