Budapest, 1892. április (16. évfolyam, 94-118. szám)

1892-04-03 / 94. szám

»BUDAPEST* 94. szám. (2) ______________Vasárnap, 1892. április 3. Alvó jogok. Budapest, április 2. Nagy értékű, fontos jogai vannak a nemzetnek a törvénykönyvben »fentart­­va«, melyek­bel nem él. Még a 67-ki egyez­ség is, mely pedig annyi becses jogunkat eltemetett, nevezetes jogokat biztosított számunkra törvénynyel, melyeket meg­eleveníteni csak a nemzet elhatározásá­tól függne. A hazánkat és Ausztriát »kö­zösen« érdeklő — nem »közös« — ügyek is ebbe a kat­egóriába tartoznak, mert a törvény csak kívánatosnak, de nem okvetlen szükségesnek mondja ki, hogy azok nálunk és Ausztriában azo­nos elvek szerint rendeztessenek. Semmi kétség tehát, hogy az ez elv alapján kötött szerződések határain belül teljes jogunk volna indirekt összes adóinkat máskép is szabályozni, mint azt Ausztria teszi; kétségtelen jogunk volna gazdasági önállásunkat, a szerző­déses idő lejártával, egész mértékében megvalósítanunk s a külön vámterületet felállítva, hazánkban egyfelől az ipari termelésnek oly szükséges magasabb fo­kát megteremtenünk, hazánkat az Ausz­triának való folytonos adózástól meg­mentenünk, s az ország kincstárát oly jövedelmi forráshoz juttatnunk,melynek bőségéről vezérlő államférfiainknak ma sejtelmük is alig látszik lenni. Ami azonban az indirekt — fogyasz­tási— adókat illeti, azok önállósítására az irányadó körökben nem csak semmi hajlam, sőt volt már olyan miniszterel­nökünk is (Bittó István), a­ki utalva az ebből reánk háromolható több jövede­lemre, ezeknek is valóságos »közöss­­ügggyé« tételére tett kísérletet, s csak az államjogi tekintet,a közös ügyek szaporí­tásától való természetes irtózás hiúsí­totta meg a kísérletet. Az önálló vámterületnek pedig saját hazánkban is megvannak a halálos el­lenségei. Emlékezhetünk, hisz nem oly régen volt, hogy Tisza Kálmán kormány­elnök korában maga is kijelentette, hogy az önálló magyar nemzeti hadsereg fel­állítását, ha lehetne, ő is óhajtaná, de az önálló vámterületet — nem soha ! Pedig Tisza Kálmán jól ismeri azt a francia jó tanácsot: »ne mondja az ember soha azt, hogy soha.« Van azonban a törvénykönyvben gondosan bebalzsamozva egy jogunk, melynek életre keltét kivétel nélkül min­denki óhajtaná. Ez az önálló magyar jegybank fölállításának a joga. Ennek megvalósítására pénzügyminiszter ko­rában az eskompt-bank tervével már Kerkapoly is tett lépéseket s a felirati vita folyamán adta elő Eötvös Károly, hogy min múlt a dolog. De tudjuk, hogy Tisza annak idején nem csak az állam­költségvetési egyensúly helyreállításá­nak, hanem a többi közt a magyar ön­álló jegybank fölállításának a szándéká­val is ment bele a fúzióba s tett is elő­terjesztést ez iránt. De mikor aztán in­terpellálták az eredmény felől, azt felelte nagy szomorúan,hogy »nem sikerült il­letékes helyen a legmagasabb aggodal­makat eloszlatnia.« Nagyon leverő egy nyilatkozat volt ez akkoriban, mert nem jelenthetett egyebet, mint azt, hogy a magyar ön­álló jegybank fölállításának a trónnál merültek föl akadályai s hogy a magyar nemzetnek egy, törvénynyel is biztosí­tott kétségtelen jogát a magyar király ellenezi. A nemzet ezeket az »aggodalma­kat« állandóknak természetesen nem tekinthette, törvénybe foglalt jogához továbbra is ragaszkodott várva, hogy a mi Tiszának nem sikerült, majd sikerül másnak. A törvény elvégre is minden kétséget kizáró világossággal beszél, mikor kimondja, hogy Magyarországnak külön jegybank fölállítására vonatkozó joga korlátlanul és teljes épségében fönn­áll. És ha a pénzértékű jegyek kibocsá­tásának szabadalmát ideiglen az egy­kori osztrák nemzeti bankból lett osz­trák-magyar bankra ruházza, illetőleg e szabadalmat időről-időre meghosszab­bítja, ez nem jelenti azt, hogy jogáról lemondott, hanem csak azt, hogy az­zal ez idő szerint élni még nem akar. Az ilyen aludni hagyott jog, gya­korlatilag véve, az alatt, megalszik, per­sze nem ér többet, mintha meghalt volna , az elvi föntartás csak ép olyan rí.után, mint némely temető kapuján a fölvés : »Feltámadunk.« De azért for­dulnak elő az államéletben fontos pilla­natok, a­mikor az ilyen alvó jogokra hivatkozni szükség, nehogy örökre el­aludjanak. Hyan fontos alkalom a bankkér­désre nézve a várható valutarendezés. S­zelfi Ignác jó szolgálatot tett az or­szágnak, mikor a tegnap berekesztett költségvetési általános vita folyamán a nemzetnek erre a jogára rá­kopogtatott, alkalmat nyújtván így a parlamentnek is, hogy e tekintetben azonos álláspont­ját jelezze a kormány és valamennyi párt. Egészen helyén­való volt utalni az Utolsó bankegyezmény előtt tett kormá­ny­­ és kormánypárti nyilatkozatokra,me­lyek szeint az önálló nemzeti bank föl­állításánál sem jogi, sem pénzügyi, sem más legyőhetetlen akadály nem áll az útjában . Nehézséget is csak a valuta rendezetlen volta képez s hogyha a va­luta egysze rendezve lesz: »mindnyá­jan az önált nemzeti bank mellett le­szünk.«­­ Nagyon helyén való volt a kor­mányt és pártját erre az ünnepély­esen adott ígérete most emlékeztetni. A pénzügyminizter azonban, fájdalom, nem­­igen vitatkozott hajlandónak a tett ígéretet Ures névértékében hono­rálni s még arra a szerény kijelentésre sem vállalko­ott, a mit Helfi kívánt, hogy a ma főálló bankegyezmény lejár­­tára, 1897-­ a nemzetnek szabad ke­zet biztosit. Ebből­­ legjobb hiszemmel sem tzövetkeztetni­ egyebet, mint azt, hogy mennyi kellene|||iroltaképen ? hálálkodik a jövevény. 0-Kere!^ ötszázezer pengő forint­nyi nagy summáz _ fakadt ki a fötiszta , t f nnyi '?n éPPenséggel nincsen ná­­*e • ? enytelen ember viseltes szűre TI TM, 31wirba ,ekerl nagy csomó ez­res bankót elokarászva. — De ha nincs ki a kerek summa, ind csak akad még ott, ahon­nan ez a többi eke­ ült. S hozzáfogi az ezresek olvasásához. Nosza ugrott fel rr, divánjáról a főtiszt s B a g­­­uram pedi­g,ert ő volt az az ágról szakadt parasztikból a tekintetes ur öt garast sem olvast ki, leszámlált az asztalra kétszáz darab ezit. ,, hanem az é­­­g­i uramon az ekeszarv­ú nábobján, aki auisnet oly csúnyául lefőzte, mégis túltett egy a , z a­p nevű föld.nivel aki nem kisebb epernek, mint minő a csá­szár, adott kölcsönpénzt. Az igaz, hogy nem a közelmúltban a rubidságharc után, mert a­kkor már rég pladh­tak csontjai, hanem abban az időben, il.oz Magyarországon Jó­zsef császár paranoit,1789-ben Az uralkodó tönk halom­ alatt, mely az országnak rengig .áldozatába é’s pént­e tkMő ••“.z“ ten,­ anyagi helyzetbe jutott Meg orlénl­­e !• ami más közönséges Kandóval is meges, így elfogyott az apró­pénze. Megbízta hát k­o n­i­c­s ezrede­t, í"gy "*kl, ha mindját föld alól is, de pénzt kerítsen Az ezredes hs hajszolt ki,'n összeget, de még sem .gitj amennyit óhaj­hi rá vnl a0na- °Kg ’ harmincezer forint h­ith ’ ~ bd.n pénzszűk és olcsó feiért Qa mal érték-íg-ötszűrősével is . BUDAPEST NAPITÁRCÁJA. Az utcán. Ha boldog arccal nagy büszkén megyek, Azt kérdik gyakran a jó emberek, aki ő, hogy szeme oly vígan ragyog ?“ — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. S tovább igy szólnak a jó emberek: „Ez tiz naphosszat úton őgyeleg. Ki ő, hogy úgy lophatja a napot ?“ — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Van a ki néha hozzám igy beszél: „A költészetből senki meg nem él. Tán apja önre dús vagyont hagyott ?« —­ Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Majd így folytatják nagy kíváncsian: T­alán kitűnő állomása van? Kormánytól fényes hivatalt kapott ?“ — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. „Ahá — azt mondják, — valakire lesz Talán szerelmes, vagy talán jegyes! Lesz telke, háza, hozománya sok ?« — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Nincs senkim, semmim s nem is lesz soha, Megyek, és azt sem kérdezem,, hova, Élek s nem kérdezem a holnapot. — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Palágyi Lajos, A császár hitelezője. (Krónikás történet.) Istenben boldogult B­a­g­i Józsefről je­gyezte fel a krónika azt, hogy egyszer gróf Károlyi Istvánt rántotta ki pillanatnyi pénzza­varából potom kétszázezer forinttal. A dolog úgy esett meg, hogy a kitűnő magyar mágnást, ki szabadságharcunk alkalmával saját költségén egy huszár ezredet szerelt fel, a forradalom lezajlása után félmillió forint bírsággal sújtotta határtalan dühében a viadalból ép bőrrel kike­rült, mindazáltal irgalmatlanul megtépázott kétfejű sas. Főtt a fejük a grófi uradalom főtisztjei­nek, mert szeretett urukat addig ki nem bo­csátották az Újépület rideg falai közül, míg a büntetéspénzt elő nem teremtik, már pedig annyi pénz a lezajlott háború következtében, nem volt pénztárukban. Nagy bálálkodások között állított be az egyik alföldi uradalom főtisztjéhez, egy ütött kopott paraszt ember, éppen akkor, mikor az jól elköltött ebéd után délutáni alomra készült, pamlagára hajlani gondteli fejet. A jövevény alázatosan előadta, hogy hallották milyen nagy bajban van az ő szeretett földesurak, azért hát abban állapodtak meg többen volt jobbá­gyai közül, a­kik boldogulásukat neki köszön­hetik, hogy ha netán valami híja lenne a bír­ság pénznek, ők a hiányzó összeget szívesen adják kölcsön . Atyafi, nem éri föl azt figyelmed ököllel, hogy mennyi annak a díja, nem is hi­szem, hogy addig tudjon olvasni senk— mon­dotta bodor füstfellegeket eregetve a főtiszt. — Éppen azért kérem szívesen a tekin­tetes urat, ha arról világosítana fel, hogy még

Next