Budapest, 1892. április (16. évfolyam, 94-118. szám)
1892-04-03 / 94. szám
»BUDAPEST* 94. szám. (2) ______________Vasárnap, 1892. április 3. Alvó jogok. Budapest, április 2. Nagy értékű, fontos jogai vannak a nemzetnek a törvénykönyvben »fentartva«, melyekbel nem él. Még a 67-ki egyezség is, mely pedig annyi becses jogunkat eltemetett, nevezetes jogokat biztosított számunkra törvénynyel, melyeket megeleveníteni csak a nemzet elhatározásától függne. A hazánkat és Ausztriát »közösen« érdeklő — nem »közös« — ügyek is ebbe a kategóriába tartoznak, mert a törvény csak kívánatosnak, de nem okvetlen szükségesnek mondja ki, hogy azok nálunk és Ausztriában azonos elvek szerint rendeztessenek. Semmi kétség tehát, hogy az ez elv alapján kötött szerződések határain belül teljes jogunk volna indirekt összes adóinkat máskép is szabályozni, mint azt Ausztria teszi; kétségtelen jogunk volna gazdasági önállásunkat, a szerződéses idő lejártával, egész mértékében megvalósítanunk s a külön vámterületet felállítva, hazánkban egyfelől az ipari termelésnek oly szükséges magasabb fokát megteremtenünk, hazánkat az Ausztriának való folytonos adózástól megmentenünk, s az ország kincstárát oly jövedelmi forráshoz juttatnunk,melynek bőségéről vezérlő államférfiainknak ma sejtelmük is alig látszik lenni. Ami azonban az indirekt — fogyasztási— adókat illeti, azok önállósítására az irányadó körökben nem csak semmi hajlam, sőt volt már olyan miniszterelnökünk is (Bittó István), aki utalva az ebből reánk háromolható több jövedelemre, ezeknek is valóságos »közössügggyé« tételére tett kísérletet, s csak az államjogi tekintet,a közös ügyek szaporításától való természetes irtózás hiúsította meg a kísérletet. Az önálló vámterületnek pedig saját hazánkban is megvannak a halálos ellenségei. Emlékezhetünk, hisz nem oly régen volt, hogy Tisza Kálmán kormányelnök korában maga is kijelentette, hogy az önálló magyar nemzeti hadsereg felállítását, ha lehetne, ő is óhajtaná, de az önálló vámterületet — nem soha ! Pedig Tisza Kálmán jól ismeri azt a francia jó tanácsot: »ne mondja az ember soha azt, hogy soha.« Van azonban a törvénykönyvben gondosan bebalzsamozva egy jogunk, melynek életre keltét kivétel nélkül mindenki óhajtaná. Ez az önálló magyar jegybank fölállításának a joga. Ennek megvalósítására pénzügyminiszter korában az eskompt-bank tervével már Kerkapoly is tett lépéseket s a felirati vita folyamán adta elő Eötvös Károly, hogy min múlt a dolog. De tudjuk, hogy Tisza annak idején nem csak az államköltségvetési egyensúly helyreállításának, hanem a többi közt a magyar önálló jegybank fölállításának a szándékával is ment bele a fúzióba s tett is előterjesztést ez iránt. De mikor aztán interpellálták az eredmény felől, azt felelte nagy szomorúan,hogy »nem sikerült illetékes helyen a legmagasabb aggodalmakat eloszlatnia.« Nagyon leverő egy nyilatkozat volt ez akkoriban, mert nem jelenthetett egyebet, mint azt, hogy a magyar önálló jegybank fölállításának a trónnál merültek föl akadályai s hogy a magyar nemzetnek egy, törvénynyel is biztosított kétségtelen jogát a magyar király ellenezi. A nemzet ezeket az »aggodalmakat« állandóknak természetesen nem tekinthette, törvénybe foglalt jogához továbbra is ragaszkodott várva, hogy a mi Tiszának nem sikerült, majd sikerül másnak. A törvény elvégre is minden kétséget kizáró világossággal beszél, mikor kimondja, hogy Magyarországnak külön jegybank fölállítására vonatkozó joga korlátlanul és teljes épségében fönnáll. És ha a pénzértékű jegyek kibocsátásának szabadalmát ideiglen az egykori osztrák nemzeti bankból lett osztrák-magyar bankra ruházza, illetőleg e szabadalmat időről-időre meghosszabbítja, ez nem jelenti azt, hogy jogáról lemondott, hanem csak azt, hogy azzal ez idő szerint élni még nem akar. Az ilyen aludni hagyott jog, gyakorlatilag véve, az alatt, megalszik, persze nem ér többet, mintha meghalt volna , az elvi föntartás csak ép olyan rí.után, mint némely temető kapuján a fölvés : »Feltámadunk.« De azért fordulnak elő az államéletben fontos pillanatok, amikor az ilyen alvó jogokra hivatkozni szükség, nehogy örökre elaludjanak. Hyan fontos alkalom a bankkérdésre nézve a várható valutarendezés. Szelfi Ignác jó szolgálatot tett az országnak, mikor a tegnap berekesztett költségvetési általános vita folyamán a nemzetnek erre a jogára rákopogtatott, alkalmat nyújtván így a parlamentnek is, hogy e tekintetben azonos álláspontját jelezze a kormány és valamennyi párt. Egészen helyénvaló volt utalni az Utolsó bankegyezmény előtt tett kormány és kormánypárti nyilatkozatokra,melyek szeint az önálló nemzeti bank fölállításánál sem jogi, sem pénzügyi, sem más legyőhetetlen akadály nem áll az útjában . Nehézséget is csak a valuta rendezetlen volta képez s hogyha a valuta egysze rendezve lesz: »mindnyájan az önált nemzeti bank mellett leszünk.« Nagyon helyén való volt a kormányt és pártját erre az ünnepélyesen adott ígérete most emlékeztetni. A pénzügyminizter azonban, fájdalom, nemigen vitatkozott hajlandónak a tett ígéretet Ures névértékében honorálni s még arra a szerény kijelentésre sem vállalkoott, a mit Helfi kívánt, hogy a ma főálló bankegyezmény lejártára, 1897- a nemzetnek szabad kezet biztosit. Ebből legjobb hiszemmel sem tzövetkeztetni egyebet, mint azt, hogy mennyi kellene|||iroltaképen ? hálálkodik a jövevény. 0-Kere!^ ötszázezer pengő forintnyi nagy summáz _ fakadt ki a fötiszta , t f nnyi '?n éPPenséggel nincsen ná*e • ? enytelen ember viseltes szűre TI TM, 31wirba ,ekerl nagy csomó ezres bankót elokarászva. — De ha nincs ki a kerek summa, ind csak akad még ott, ahonnan ez a többi eke ült. S hozzáfogi az ezresek olvasásához. Nosza ugrott fel rr, divánjáról a főtiszt s B a guram pedig,ert ő volt az az ágról szakadt parasztikból a tekintetes ur öt garast sem olvast ki, leszámlált az asztalra kétszáz darab ezit. ,, hanem az égi uramon az ekeszarvú nábobján, aki auisnet oly csúnyául lefőzte, mégis túltett egy a , z ap nevű föld.nivel aki nem kisebb epernek, mint minő a császár, adott kölcsönpénzt. Az igaz, hogy nem a közelmúltban a rubidságharc után, mert akkor már rég pladhtak csontjai, hanem abban az időben, il.oz Magyarországon József császár paranoit,1789-ben Az uralkodó tönk halom alatt, mely az országnak rengig .áldozatába é’s pénte tkMő ••“.z“ ten, anyagi helyzetbe jutott Meg orlénle !• ami más közönséges Kandóval is meges, így elfogyott az aprópénze. Megbízta hát ko nics ezredet, í"gy "*kl, ha mindját föld alól is, de pénzt kerítsen Az ezredes hs hajszolt ki,'n összeget, de még sem .gitj amennyit óhajhi rá vnl a0na- °Kg ’ harmincezer forint hith ’ ~ bd.n pénzszűk és olcsó feiért Qa mal érték-íg-ötszűrősével is . BUDAPEST NAPITÁRCÁJA. Az utcán. Ha boldog arccal nagy büszkén megyek, Azt kérdik gyakran a jó emberek, aki ő, hogy szeme oly vígan ragyog ?“ — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. S tovább igy szólnak a jó emberek: „Ez tiz naphosszat úton őgyeleg. Ki ő, hogy úgy lophatja a napot ?“ — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Van a ki néha hozzám igy beszél: „A költészetből senki meg nem él. Tán apja önre dús vagyont hagyott ?« — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Majd így folytatják nagy kíváncsian: Talán kitűnő állomása van? Kormánytól fényes hivatalt kapott ?“ — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. „Ahá — azt mondják, — valakire lesz Talán szerelmes, vagy talán jegyes! Lesz telke, háza, hozománya sok ?« — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Nincs senkim, semmim s nem is lesz soha, Megyek, és azt sem kérdezem,, hova, Élek s nem kérdezem a holnapot. — Csak egy szegény, kóbor költő vagyok. Palágyi Lajos, A császár hitelezője. (Krónikás történet.) Istenben boldogult Bagi Józsefről jegyezte fel a krónika azt, hogy egyszer gróf Károlyi Istvánt rántotta ki pillanatnyi pénzzavarából potom kétszázezer forinttal. A dolog úgy esett meg, hogy a kitűnő magyar mágnást, ki szabadságharcunk alkalmával saját költségén egy huszár ezredet szerelt fel, a forradalom lezajlása után félmillió forint bírsággal sújtotta határtalan dühében a viadalból ép bőrrel kikerült, mindazáltal irgalmatlanul megtépázott kétfejű sas. Főtt a fejük a grófi uradalom főtisztjeinek, mert szeretett urukat addig ki nem bocsátották az Újépület rideg falai közül, míg a büntetéspénzt elő nem teremtik, már pedig annyi pénz a lezajlott háború következtében, nem volt pénztárukban. Nagy bálálkodások között állított be az egyik alföldi uradalom főtisztjéhez, egy ütött kopott paraszt ember, éppen akkor, mikor az jól elköltött ebéd után délutáni alomra készült, pamlagára hajlani gondteli fejet. A jövevény alázatosan előadta, hogy hallották milyen nagy bajban van az ő szeretett földesurak, azért hát abban állapodtak meg többen volt jobbágyai közül, akik boldogulásukat neki köszönhetik, hogy ha netán valami híja lenne a bírság pénznek, ők a hiányzó összeget szívesen adják kölcsön . Atyafi, nem éri föl azt figyelmed ököllel, hogy mennyi annak a díja, nem is hiszem, hogy addig tudjon olvasni senk— mondotta bodor füstfellegeket eregetve a főtiszt. — Éppen azért kérem szívesen a tekintetes urat, ha arról világosítana fel, hogy még